A darab meglehetősen merész vállalkozás: a soványka forgatókönyv, a képtelen ? bár szinte egytől egyig valóban megtörtént ? helyzetek és események a főszereplő kisugárzásán múlnak. Rendkívüli feladat egy középkorú színésznőnek egyensúlyozni a másság és a nevetségesség között, de egyben meg is győzni a közönséget a maga igazáról, a zenéjéről, ami kifelé rettenetesen hangzik, de belül, csak a maga számára hallhatóan, nyilvánvalóan a szférák zenéjével rokon. Egészen döbbenetes, hogy Vári Éva mindezt teljes természetességgel hozza. Mintha egy másik világból érkezett volna, olyan magától értetődően ostoba és stílustalan, miközben tüneményesen őszinte, érzelmes, szeretetteli. Viselkedése valójában tükör: felnagyítja a művészeti szféra sznob, hatásvadász, anyagias valóságát, de ő maga mindezektől nem fertőződik meg. Törékeny és esetlen, ijesztő és szerethető egyszerre, ismerős is, de idegenszerű: nem értjük, honnan az a szilárdság, amivel körülrajongja a saját ?művészetét?. Csodálatosan alakítja ezt a rendkívül összetett, nehezen értelmezhető személyiséget, minden pillanata koncentrált, sehol egy túlzott gesztus, egy túlcsorduló hangsúly. Úgy tud pocsék énekes lenni, hogy egy pillanatig sem lesz hamis, csupán förtelmes hangokat ad ki, összevissza ritmusban, de a produkcióinak mindig van egyfajta belső logikája, ami a legnehezebb feladat: szörnyű előadó, miközben tökéletes művész. Vári Éva nagy pillanatokkal ajándékozza meg a nézőt.
Nehéz egy ilyen nagy formátumú alakítás mellett a színpadon érvényesülni; nem is sikerült maradéktalanul az előadás többi szereplőjének. Egyedül Kolovratnik Krisztián ér föl Vári Éva sokszínű jelenlétéhez, izgalmas árnyalatokat mutat, cinikus-érzelmes riposztjaival finoman kíséri a központi figurát. A többiek mintha egy másik darabban játszanának: Szilágyi Tibor ócska poénokkal, késleltetett reakciókkal, úgynevezett színpadi ?spétekkel? jeleníti meg a ripacs színészt, ami azért durva leegyszerűsítése a feladatnak. Szilágyi Anna igyekszik letudni a szerepét néhány erős, eltúlzott panel-gesztussal, Nagy Adrienne a mexikói szobalány szerepében bohózatba illően darabos, Andai Györgyi kétségbeejtően nem talál közös hangot a darabbal.
A látvány viszont kitűnő teret kínál a ?színház a színházban? helyzeteknek. Kovács Yvette díszlete egyszerű elemekből is ügyesen oldja meg a helyszínek váltakozását, nagyon szép, ahogyan az előadás végén Vári Éva angyalruhában letotyog a színpad közepére futó lépcsőn. Az igazi adu a jelmezekben van (szintén Kovács Yvette munkája), az élénk színek, túlzó formák, bizarr részletek kitágítják az énekesnő érzelmi repertoárját, segítenek megérteni ezt a nehezen érthető figurát. Balikó Tamás rendezésében ez a vígjáték hol tragédia, hol tragikomédia, hol szatíra; a sokszínűségben eltűnnek a szöveg egyenetlenségei, megszelídülnek a hatásvadász poénok, minden a helyére kerül. A hangok kitisztulnak, a sipítozásból művészi élmény lesz, Jenkins figurája pedig ? a maga tragikumával együtt ? ikonná emelkedik.
