Ön költőként és esszéistaként, irodalomtörténészként tevékenykedik, ahogyan a kötetei is erről árulkodnak. Mi foglalkoztatja költőként illetve esszéistaként?

Költőként 2007-ben improvizációkat kezdtem írni William Shakespeare szonettjeiből kiragadott angol idézetekre. Egyszerűbben szólva: figyelni kezdtem azt a meditációt, amit a szonettek egy-egy szava vagy sora elindított bennem. Szabadon engedtem képzeletemet, és követtem és lejegyeztem az így létrejött mondatokat, töredékeket. Majd ezekből formáltam rímtelen szonetteket, tizennégysoros verseket. Ezekben, nagyon leegyszerűsítve, egy Shakespeare- világ találkozik az én mai lényemmel, az ő angolja az én magyarommal. Az ihlető angol kifejezéseket belefoglalom a magyar versbe. Nagy itt a tere a játéknak és a fantáziának, míg az eredmény komoly.

 

Mostani esszéimben igyekszem felidézni azokat a nagy magyar egyéniségeket, akiket fiatalon, a 60-as, 70-es években ismertem meg, írókat, művészeket, közéleti szereplőket. És az egész miliőt, ami ma már történelem, és nem szabad feledni hagyni. Hiszen ők a mi közvetlen őseink, mestereink. Sokat írok a mai kultúra nemzetközi jelenségeiről is: a primér művészet ma sovány esztendőket él, a posztmodern lelkület relativizáló hatásától kevesen tudjuk megőrizni magunkat.

 

Melyik saját verseskönyve vagy esszékötete áll a legközelebb Önhöz?

Azt hiszem, jellemző, hogy a legújabb könyveinket szeretjük a legjobban. Ezek még ott élnek bennünk, továbbrezegnek, tovább parázslanak, izgatnak ? a könyv nem abszolút lezárása valaminek. 2014 áprilisában, Shakespeare születésének 450. évfordulóján jelent meg Üzenetek W. Sh.-től ? Messages from W. Sh. című kétnyelvű könyvem, a fenti szonettek gyűjteménye, illetve angolra fordított változataik. Legfrissebb gyűjteményes verskötetem a 2012-es Járj merre tetszik, abban is sok található meg az említett improvizációkból. Legfrissebb esszékötetem az ugyancsak 2012-es Szóló hangra. A cím kettős értelmű: arra utal, hogy az írás magányos tevékenység. De arra is, hogy a nyelvnek szólnia kell a versben és az esszében, mert a fülnek emlékezetes szöveg az, ami él és maradandó. Olyan értelemben, ahogy Mozart zongoraversenyeire mondják, hogy bennük énekel a hangszer. Nem azt mondom, hogy fülbemászóan kell írni, hanem azt, hogy az anyanyelvünk lélegzése, természete szerint.

 

Kodolanyi_Gyula
Fotó: Illyés Mária

Az ELTE BTK Angol Tanszékének, valamint az Összehasonlító és Világirodalmi Tanszék munkatársa volt 1970 és 1990 között. Kik és milyen művek hatottak leginkább az Ön költészetére és irodalmi érdeklődésére?

Azon igyekeztem, hogy költői érdeklődésem és kutatói és tanári munkám ugyanahhoz a korszakhoz kössön, és ez természetesen a 20. század lett. Különös szerencsémnek tartom, hogy személyesen is megismerhettem többeket az angol nyelv jelentős alkotói közül, költőket, írókat és gondolkodókat. Amikor 1987-1994 rendszerváltó politizálásból visszatértem a ?civil? életbe, a magyar egyetemi világba nem léptem vissza, hogy az írásnak és a folyóirat szerkesztésnek szentelhessem időmet. 2003-ban jelent meg az Amerika ideje, esszégyűjteményem a modern amerikai irodalomról, de továbbra is teszek szellemi kirándulásokat ebbe a világba, figyelem, hogy mit írnak a nekem fontos alkotók, barátaim.

 

Amikor verset írok, másik ember vagyok, mint amikor tanulmányt, még akkor is, ha érdeklődésem körei áthatják egymást. A köztes műfaj az esszé, abban költő is lehet az ember és tudós is. Az esszé lehet oly tömör, mint egy prózavers, de lehet nagy műveltséganyagot hordozó 30-40 oldalas mű is. Indulásomkor fontosak voltak nekem a 70-es években aktív magyar és amerikai modernista mesterek. Az elmúlt két évtizedben azonban sokkal messzebbre jutottam vissza a múltba az inspiráló mesterek és tradíciók keresésében. Ahogy nemrég fogalmaztam meg, fiatalabban a változás érdekelt az állandóságban, most az állandóság a változásban.

 

Többször is kutatott és dolgozott az Egyesült Államokban, sőt, 2004 és 2009 között évente tanított egy szemesztert az atlantai Emory Egyetemen. Milyen tapasztalatai voltak az amerikai oktatást illetően, és Ön szerint melyek a legszembetűnőbb különbségek az ottani és a hazai felsőoktatás között?

A vezető amerikai egyetemek ereje abból ered, hogy módot adnak arra, hogy a legkiválóbb diákok kis körével intenzív mikroelemzéseket végezzünk, belépjünk a művek intim világába. Én már az ELTÉ-n is igyekeztem az oktatásnak ezt a formáját művelni, mert a jó mikroelemzésből mindig ki lehet bontani a nagy összefüggéseket is. A magyar közép- és felsőoktatás ereje viszont a történeti érzék és az átfogó műveltség fejlesztésében rejlik, és ezt az előnyünket meg kellene őriznünk, mert ez nemzetközileg is érvényesülni tud, ebben a beszűkülő világban. Az Emory Egyetemen a ’60-’80-as évek magyar és középeurópai kultúráját tanítottam angolul, az irodalomra és a filmre koncentrálva. De tanítottam versfordítást is, és a rendszerváltozás problematikájáról is tartottam kurzust.

 

Kodolányi Gyula
Fotó: Illyés Mária

1992 óta a Magyar Szemle, 2010 óta a Hungarian Review főszerkesztője. Van-e a lapokhoz fűződően küldetéstudata? Milyen visszajelzéseket kap?

A Magyar Szemle azzal a küldetéssel jött létre 23 éve, hogy visszahozza az elfogulatlan, sémákat kerülő szellemet a magyar diskurzusba 1990 után, és hogy feltárjuk a közelmúltunk elhallgatott és cenzúrázott történeteit. Hogy alternatívákat keressünk egy korszerűen tradicionalista jövőképhez. A sokban különböző Hungarian Review a magyar és középeurópai látásmódot igyekszik bemutatni, a legerősebb nemzetközi mezőnyben vállalva a megmérettetést gondolati és nyelvi igényességben. Sok vezető külföldi, köztük angolszász szerző ír a lapba. A pozitív visszajelzések sokszor a legváratlanabb helyekről érkeznek, ismeretlenektől is, és ez munkánkban bátorít.

 

Hogyan fogadta az idei Prima Primissima Díj-jelölést?

Príma már voltam egyszer, a Magyar Szemle stábjával együtt a sajtó kategóriában, 2003-ban. Prímának lenni nagy megtiszteltetés, szakmai kitüntetés. Valóban örvendek neki. Primissimának lenni ? ez már Fortuna szeszélyes kegyétől függ, számtalan törekvés kereszteződésének kiszámíthatatlan eredőjeként. Életműveket összemérni akár a szellemi életben, akár a sportban alig lehetséges. De elvállaljuk e sajátos versenyt, mert mindnyájunknak öröm az, hogy van az évnek egy estéje, amikor a kiemelkedő magyar teljesítményekre figyel szinte az egész ország.