Kopriva Nikolett
Édesapám ötvennégy éves. Festő, tanár, de ért a szobrászathoz, üvegművészethez, divathoz, népviselethez, művészettörténethez és még sorolhatnám. Remek pirítóst és tükörtojást süt, kecsappal/majonézzel mosolygó arcot rajzol rájuk. Autójával olykor úgy száguldozik, hogy az is miatyánkra fakad, aki nem hisz Istenben, ördögben. Szabadidejében súlyokat emelget, kilométereket biciklizik, hegyet mászik.
Gyerekkoromban a hajnali hidegben gyakran ültünk fel szüleimmel a munkácsi vasútállomáson áthaladó vonatok valamelyikére. Utaztunk Hukliváig, a Beszkidekig, Lavocsnéig. Édesapám sokszor gőzerővel törtetett fel a hegyre, hátul édesanyámmal és öcsémmel vért izzadtunk minden lépésért. A csúcson széles mosollyal, integetve várt. Máskor eltűnt az erdő sűrűjében, hogy egész kosárnyi gombával térjen vissza. De előrefutott nyaralásainkkor az idegen országok ismeretlen utcáit járva, benézett minden zugba, csodálta az épületeket, ablakokat, szobrokat, emberekkel elegyedett szóba, akiknek nem ismerte nyelvét, szokásait – valahogy mégis értette őket. Előttünk járt múzeumokban, történelmi és képzőművészeti kiállításokon. Elsőként merítkezett a Fekete-, az Adriai-, az Égei-tengerben, gyakran a bójákon túlúszva a messzeségből integetett.
Egy időben úgy éreztem, apám elérhetetlen. Más világon jár – kulloghatok mögötte, ahogy a Kárpátok ösvényein, Görögország, Bulgária vagy Albánia utcáin. Pedig egy-egy kőnél mindig bevárt minket, csillogó szemmel ölelt magához.
Egyetemi éveim során néha egyedül jött látogatóba. Ilyenkor nyakunkba vettük Budapestet. Végigjártuk a Falk Miksa utca összes antikváriumát, vásároltunk negyvenes évekbeli esernyőt, régi táskát, sétáltunk a Hold utcai piacon, a Szent István-bazilikában, egy alkalommal a Nemzeti Galériában öt órát töltöttünk Munkácsy Mihály, Georg Baselitz és Ország Lili festményei között. Étteremben ettünk halászlevet, láttuk megállni az időt, amikor rázendített az élőzenekaros jazz. Valami hasonlót éreztem, amikor kamaszkoromban Lemberg utcáit róttuk, divatbemutatókon gyönyörködtünk izgalmasabbnál izgalmasabb ruhakölteményekben, aztán az éjjeli vonaton zötyögtünk haza békésen horkolók társaságában.
Amikor magával vitt sziporkázó világába, értettem meg igazán mivoltát. Azt a szűnni nem akaró kíváncsiságot, nyugtalanságot, mellyel az Isten és ember alkotta világ fenségességét szemléli, megéli, csodálja. Ez az erő hajtotta, húzta magához állandóan, hogy aztán vásznain lássuk viszont.
Gyerekkoromban gyakran ültem modellt neki. Állítólag dédanyáim azután haltak meg, hogy lerajzolta őket, apósa emiatt babonásan félt az ecsetjétől, nem engedte, hogy portrét készítsen róla. Korai emlékeim egyike az állandó festékszag. Szinte bárhol elővette a festékeit, az állványát, a rajzfüzetét. A kilencvenes években még Munkács utcáin árulta a képeit, évekkel később ő alapította meg a város főiskolájának ruhatervezés és design tanszékét, vett részt számtalan egyéni és csoportos kiállításon határon innen és túl, adta át tudását egyetemek tantermeiben, alkotótáborokban. Tette mindezt úgy, hogy a családban nem járt előtte senki példaként, sőt korán rá volt kényszerülve az önállóságra: mindössze kétéves volt, amikor édesapja elhagyta a családot és Amerikába emigrált, édesanyja pedig megállás nélkül dolgozott a napi betevőért. Mostohaapja, bár durva és darabos ember, megsejtette tehetségét: ő vitte el a festőiskolába.
Kemény munkával építette fel önmagát, de valahogy mégis úgy tette, hogy az ne írja felül a családja iránt érzett szeretetét. Édesanyám mellett ő volt a társaság motorja, szórakoztatott, viccet mesélt, családi ünnepek alatt szóval tartotta a vendégeket. Bármennyire elfoglalt volt, mindig számíthattunk rá, vitt, hozott, értünk jött. Például elkísért Kijevbe, amikor tizenöt évesen egy fiúval (akibe rettenetesen szerelmes voltam) rockkoncertre akartam menni. Mondanom sem kell, a tizenhat órás vonatút rendkívül kínos volt. Bár terv szerint édesapám a koncert idején a kiállítótermeket járta volna, néhány órával kapunyitás előtt bejelentette: kedve lenne megnézni a zenekart, így ő is jegyet váltott. Évekig árnyként követett ez a szerelmi kudarc. Tizenvalahány év múltán, amikor férjemnek meséltem az arcpirító esetet, felkiáltott: milyen zseniális szüleid vannak! Bár efelől nem volt kétségem, értetlenkedve fogadtam kijelentését, hisz a kijevi koncert traumatikus volt számomra. Ekkor értettem meg: szüleim inkább 714 kilométeren át az ukrán fővárosig kísértek, hogy biztonságban tudjanak ahelyett, hogy eltiltottak volna az élménytől.
Hogy mit tanultam tőle? Hosszasan sorolhatnám. Mesélhetnék arról, hogyan él túl egy háborús országban. Ahogy rászorulókon, menekülteken, szegényeken segít. Ahogy igazságtalan helyzetekben hangját szólaltatta barátai mellett, védett meg vendégek által megalázott felszolgálót, vallotta magát magyarnak, ukránnak, amikor egyik vagy másik népet ócsárolták, szidalmazták. Mesélhetnék zsigeri ragaszkodásról, mellyel otthonát szereti, szellemiségét ápolja. A lelkesedésről, ahogy műtermében festményeket, grafikákat, hímzéseket mutat. Mély istenhitéről. Vagy bátyámról, akit tizenöt éves kamaszként fogadtak örökbe, miközben egy négyévest és egy újszülöttet neveltek garázs fölötti, csöppet sem nagy házukban.
Amikor mondtam neki, hogy írni fogok róla, azt kérte, a rossz dolgokat írjam meg, hadd legyen miről pletykálnia a népnek. Mit gondolsz, édesapám, elég pletykálni valót írtam a fentiekben rólad?
Szilágyi Enikő
Az én apám számomra a gyöngédség, a szeretet, a líra, a tisztelet, a kulturáltság és a keresztény európaiság megtestesítője. Meghatározott a nagyon szigorú, de mindig igazságos nevelése, véleménye pontos irányokat mutatott az életemben, pályámon és az emberekhez való viszonyaimban. Nemzeti hovatartozásom, identitásom „kőbe vésetett” tanításaival, de a tolerancia, az elfogadás és a másság tiszteletben tartása példaértékű volt, követtem és ma is ezt teszem.
Mindig arra biztatott, hogy nyitott legyek az új és az ismeretlen iránt, ezeknek megismerésére befogadására gazdagodjam, tanuljam a világot a jóval és a rosszal egyaránt. Kolozsváron volt teológus, operaénekes az én drága jó szépséges édesapám, akit nagyon megtanított az életre a hét éven át tartó szovjet fogság Szibériában. A zene csodálatos birodalmába is bevezetett, és kiskoromtól rászoktatott a rendszeres zenehallgatásra a koncerttermekben, az operaházakban, majd a magnószalag tekercseiről és a bakelitlemezekről itatódott lelkembe és zsigereimbe a zene iránti szerelmem.
Huszonkét éves voltam, amikor őt ötvenkét évesen magához szólította az Isten, talán elirigyelte tőlem.
Szakadáti-Póka Vanessza
Minden, ami ma lehetek, javarészt annak köszönhető, hogy apukám az első pillanattól kezdve olyannak szeretett, amilyen voltam, a lehető legszabadabban nevelt és mindenben támogatott. Soha nem megváltoztatni akarta a világomat, hanem megismerni és részese lenni. Az egyik legfontosabb útravalója az volt, hogy megtanítsa, „magadnak csinálod” – a jót is és a rosszat is, én magam döntök a szavaimról, tetteimről, én vagyok a felelős és a következményeket is nekem kell viselnem – ő a háttérből támogatott: velem örült vagy vigasztalt, ha sírtam. Sokszor eszembe jut a fenti félmondat, olyankor mindig a helyére kerülnek a dolgok a fejemben vagy épp a lelkemben. S persze emellett rengeteg fontos beszélgetésünk volt, amik kísérnek az életemben – ahogy az is, hogy ha ő olvasott nekem mesét, az gyorsan hatott – dörmögő hangjának köszönhetően sose tudtam meg, mi történt Tom Sawyerrel. De hála neki megismerhettem Rejtő történeteit, és közös kedvencünkké vált Bulgakov A mester és Margaritája.
Juhász Anna
Költő édesapám lénye erős hatással volt mindig is gyermekkoromra, és arra a nőre is, aki ma vagyok, akivé váltam. Egy rövid versét úgy kezdi, hogy „Jaj, az Isten ráfújt a szívemre! Aranyat fújt az Isten szívemre!”, s azzal fejezi be, hogy „így virágzok én az Őshalálban, / így virágzunk Egymás Mosolyában, / így virágzik a Mindenség bennem: / aranylángpont-haláltűzözönben.” Milyen gyönyörű, s benne van az élete, hite, az az erő, a halál – a végesség és valami az időn túliból. Mert egy költő így működik még akkor is, ha édesapa. Költészete bennünk is virágzott, a rózsadombi otthonunkban, és választásaimat is befolyásolta. Pár éve, már a halála után filmet forgattunk róla A mindenség szerelmese címmel. Anyukámékkal több évtizednyi dokumentumot néztünk át, köztük rengeteg gyerekkori családi fotót. A képek nagy részén a mi szeretetteli négyesünk látszik Eszterrel, a nővéremmel és szüleinkkel. A közös lét, az egymásra figyelés jellemezte a gyerekkoromat, meg az, hogy a művészetben létezünk: prózát vagy verset mondunk, éneklünk, egyforma ruhában, mint az ikrek. A felnőttek előtt való szereplés és az, hogy tudunk viselkedni, a gyerekkorunk fontos része volt, mert így találtuk meg a helyünket azok között az írók, költők, művészek között, akik hozzánk jártak, és akikről tudtuk, hogy nem átlagos emberek. Ez a fegyelmezettség a mindennapokban is jellemzett bennünket, például az iskolában a szünetben ahelyett, hogy a többiekkel lógtunk volna, inkább bent maradtunk olvasni az osztályteremben, iskola után pedig általában egyenesen hazamentünk. Ilyenkor édesapám megmutatta nekünk az új verseit, mesélt a nagy barátságairól, vagy éppen olyan könyveket ajánlott, amiket fontos lenne elolvasnunk. Ez az otthoni légkör tette lehetővé, hogy mi is részesei legyünk annak az alkotói közegnek, ami őt körülvette. Az egyetemen magyar nyelv és irodalom szakra jártam, mert mindennél fontosabb volt számomra az olvasás. Hitet adott, hogy az embereket, az életet formálhatjuk a könyvekkel.
Édesapám a mai napig nagyon erős hatással van az életemre. Tőle tanultam meg a tisztaságot, a munka becsületét, a hitet az emberekben, az értékben. Hogy ne magunkra, hanem egy átfogó eszmében higgyünk, ami vezet minket. Neki ez volt a szavak birodalma, amivel örökre beírta magát az irodalomtörténetbe, és amit büszkeséggel adok tovább irodalmi foglalkozásaimon.
Az egyik legszebb emlékem a közös táncunk a szalagavatómon. Az, hogy ő kicsoda és mennyire híres ember, általában nem jött elő az iskolás éveim alatt. Bár az ellenőrzőmbe minden évben beírtam a szüleim foglalkozásánál, hogy édesanyám orvos, édesapám pedig író, költő, főszerkesztő, így, ebben a sorrendben, de ez a tanáraim és osztálytársaim körében nem volt téma. A szalagavató volt az első olyan közös szereplésünk, amikor először éreztem kiválasztottnak magam. Az édesapám, akit legtöbbször az íróasztal mögött, alkotás közben vagy rendezvényeken láttam szerepelni, ott hirtelen egy ugyanolyan édesapává vált, mint a többiek, annak ellenére, hogy ő egy generációval idősebb volt náluk. Ugyanúgy izgult, mint én, és ugyanúgy táncolt velem, mint minden más apuka a lányával. Nagyon jó érzés volt egyszerre ugyanolyannak és kiválasztottnak lenni, azt látni, hogy ahogy keringőztünk, szétnyíltak előttünk az emberek, az erről készült fotót a mai napig őrzöm a pénztárcámban.
A másik meghatározó emlékem az íráshoz kapcsolódik. Papa délelőttönként otthon dolgozott, szigorú rend szerint, amíg mi iskolában voltunk. Ha viszont megbetegedtünk, és nem mentünk suliba, rendszerint bekéredzkedtünk a szobájába. Volt egy nagy öblös fotel, amibe be lehetett kucorodni, a pulikutyánk, Ferkó a lábunkhoz feküdt, és mi csendben figyeltük, ahogy ír. Ez nagyon megnyugtató és gyógyító volt, úgy éreztük, hogy mi is az alkotás részesei vagyunk.
