Nem volt szokásom death-metál koncertekre járni, és nem gondoltam azt, hogy normális volna, ha halálfejes csellók díszítenék a pólómat, meg gótikus-erotikus vinilszkonyában virítanék a parketten headbangelve, de most már végleg meg vagyok győződve arról, hogy a zenét nem otthon hallgatni, inkább nézni szeretem. Van olyan, amikor a fémzene meg a szárnyas-koponyás temető hangulat is a helyére kerül, csak profin kell csinálni a színházat, meg hitelesen. Az Apocalyptika valami olyan friss és virtuóz fúziós zenét játszik, az élet basszus örömeivel tálalva, hogy lehetetlen műfaji határok közé szorítani. A zenészek virtuózok, egyszerűen szeretnek zenélni, és elképesztő élmény, ahogy a Metallica legnépszerűbb dalait pengetik, húzzák-vonják géppuskacsellóikon. Egy basszusgitáros is megirigyelhetné, ahogy könnyedén a fejük fölé emelik az óriási hangszert, és úgy ütlegelik a vonóval vagy éppen pörgetik, de annak semmi köze a rockabillyhez.
Az északi kemény zenék lovagjai a klasszikus tudás felől jöttek mindannyian, és jó tizenöt évvel ezelőtt még a Helsinki Sibelius Akadémia diákjaiként, fehér ingben, sötét nadrágban vizsgáztak Bachból a szigorú vizsgabizottság előtt. Aztán a heavy-metál rajongó kölykök a garázsban csellóbandát alapítottak, és a szomszéd finneket halálra idegesítették, ahogy cipelték ki-be a nagy bőröndjeiket. Amikor 1996-ban kiadták a Metallica-feldolgozásalbumukat, zenetörténetet írtak, mert olyan úttörő metál hangzást találtak fel, ami semmihez nem hasonlítható. A legkomorabb hangulatú számok is átmosódnak náluk a komolyzene optimista purgatóriumán.
Eicca Toppinen, a szőke, angyalarcú démon megköszönte a meghívást és kifogástalan modorban konferálta a számokat egy óriási, festett, szárnyas-halálfejes cselló apokaliptikus víziója előtt. Aztán belecsapott a húrokba, szélesen vigyorogva, mint egy igazolt kísértetalak. Perttu Kivilaksot arról ismerni meg, hogy hosszú, festett fekete haja és Lenny-s, rövid körszakálla van, meg kicsit teátrálisabban bánik a csellóval talán, mert ő a másik fontember, aki eleget tesz Eicca párbajkihívásainak. Amikor kettőjük szinkron-haláltáncát nézzük, akkor érthetővé válik, mit jelent a rákendroll; a férfiak szerelmi játéka egyértelműen. Mikko Sirén, a dobos - kiköpött Lord Byron a gótikus életérzés utolsó periódusaiban - pergeti alájuk a puskaropogásszerű ritmusokat. Paavo Lötjönent a rövid hajáról és a basszusairól lehet felismerni, plusz ő játssza a szexi és vonzó Maldorort. Nincs a teremben, aki ne lovagolna el szívesen a rémkirály csellóján az északi pólus felé.
Antennro Maninnen az egyetlen, de szükséges pókerarcú, sötét szemüveges turnécsellós hangszerén feltűnik egy világító koponya, végképp elszabadul a nézőtéren a pokol. A szeptemberben megjelent Worlds Collide című albumon sok feldolgozás is akad. Olyan közreműködőket hívtak meg, mint Corey Taylor a Slipknot/Stone Sour-ból, Till Lindemann a Rammsteinből, Cristina Scabbia a Lacuna Coilból, Adam Gontier a 3 Days Grace-ből, Dave Lombardo régi haver a Slayerből és a japán gitárvirtuóz, Tomoyasu Hotei, aki a Kill Bill betétdalát is készítette. Sajnos a vendégeket a turnéra nem hozták magukkal, de rendre elmondják a számok előtt a köszönetet és feledtetik a hiányukat. Eljátszanak egy David Bowie-feldolgozást (Heroes) és egy Nina Hagennel közösen készített dalt is, bónuszként, hogy érezzük, nem kispályás ez a metálszimfónia és nem véletlen, hogy értük nem csak a kemény műfajok rajongói vannak oda.
