A torinói ló anekdotája szerint Nietzsche torinói lakásának ajtaján kilépve megpillantott egy kocsist, aki ütötte-verte a lovát, amiért az megmakacsolta magát. Nietzsche zokogva a lóra vetette magát, hogy testével védje meg az állatot ? a német mester ezután még tíz évig élt, de már nem szólalt meg többet. Tarr Béla legutolsónak szánt filmjében nem jelenik meg konkrétan sem maga a ló, sem a kocsis, aki az ember által megszerzett, saját céljaira felhasznált teremtményt nem becsüli, hanem pusztítja: az Isten halálát hirdető filozófus könnyeiben Tarr az emberiség végső elaljasulását, lealacsonyodását látta tükröződni. Az ember elembertelenedését, azaz a világunk halálos ítéletét ? és ez az, amiről A torinói ló szól.
 |
Tarrnál az apokalipszis nem káosszal, katasztrófákkal és nem is a pecsétek felnyitásával, a trombiták hangjával jön el ? a rendező visszanyúl a lehető legegyszerűbbig, a zsigeri primitívségig. A film szinte végig egy kőházban játszódik, ahol nincs semmi olyan, ami ne lenne feltétlenül szükséges az élethez: krumpli az evéshez, pálinka és víz az iváshoz, tűzhely, ágy, asztal és néhány ruha. A házban egy apa és felnőtt lánya él, akik nem szólnak sokkal többet egymáshoz (vagy akárkihez), mint amennyi feltétlenül szükséges. A karámban egy ló ? a kapocs ember és természet között; a pusztulás, a teremtés visszacsinálásának megjelenítője: előbb menni nem hajlandó, végül enni és inni sem. S ahogy a ló a maga választotta pusztulás felé halad, úgy tűnik el hat nap alatt minden a Földről: a falból eltűnnek a szúvak, a kútból kiszárad a víz, sötétbe olvad a világosság, és végül kialszik a tűz is. Ez a vég nem valami új kezdete: a teremtést nem egy feljebbvaló erő vonja vissza, mert Tarrnál a feljebb való erő már régen elhagyta az emberiséget ? ahogy nincsen semmi, úgy nincsen isteni akarat sem. Csak a semmi van.
Víg Mihály néhány motívumra épülő, hol monoton, hol változatos zenéje ? az orgona és a vonósok hangjának váltakozása ?, a nyers, tömör beszéd és a szélfútta, üvöltő csönd között teljes az összhang; harmóniájuk úgy hat az érzékekre, mint a legjobb zenei felvétel. A szemre az egymást követő, minden egyes kockán tökéletesen megkomponált képek hatnak ? a gondosan beállított kontrasztarány és fényerő mindent kihoz a fekete-fehér látványból, amit csak lehet. De része az esztétikai élménynek maga az ember is: Derzsi János nyers, keményen barázdált arcával, evés közben is mereven előre néző, a másiktól független és így rémisztő bal szemével, Bók Erika a szélben lobogó hajával, a viharban folyvást ellene dolgozó, őt csapkodó köpenyével, az apokalipszis hírét meghozó Kormos Mihály kopaszságával, extravagáns ruháival és főként túlzó arcjátékával, gesztusaival.
 |
Mind a komor, istentelen és monumentális történet, ez a természetes nyugodtsággal tolmácsolt rettenetes végítélet, az egyszerűségével minden hatásvadászatot kerülő, mégis irgalmatlanul hatásos pusztulás-ábrázolás, mind pedig ennek filmes megvalósítása ? a zene, a képek s a film világába szervesen beépülő, ösztönszerűen ?játszó? színészek ? egészen kiválóak. A torinói ló hibátlan filmeposz ? egy lenyűgöző műalkotás.
