Az 1988-as Eldorádó című film főszereplője Eperjes Károly volt. Az arany ára című színdarabé Gáspár Sándor. A darab a forgatókönyvből született, és ugyanaz a szerző írta: Bereményi Géza (aki 1998-ban Zalaegerszegen az ősbemutatót rendezte is).
Aztán az előadás végeztével az egyben maradt kritikus bevágódik az autóba, bekapcsolja a rádiót; és azt hallja, hogy a Komédium Színházban március 13-án ritka jubileumra kerül sor: Mrozek Sztriptízének 300. előadása lesz Eperjessel és Gáspárral. Elképesztő, hogy az élet milyen rendező: ezt a két színészt erre az estére mégiscsak egymás mellé rendezte - nekem legalábbis.
A Bárkában pompás kis előadást rendezett Bagó Bertalan; nem is olyan kicsit: három történelmi időszak, három felvonás, egész szokatlan ez ma már. És mégsem tűnik hosszúnak - nem a türelmünket feszíti, hanem a figyelmünket. Úgy lesi az ember a Teleki téri piacot, aztán a kopott szobabelsőt, mintha nem tudná, mi fog történni. Miközben persze tudja - ha látta a filmet annak idején -, mert a Bereményi forgatókönyvéből Bereményi rendezte filmet nem lehet csak úgy elfelejteni. Emlékszünk a piaci forgatagra, Monorira, az ócskásra, seftelőre, csencselőre, a folyton üzletelőre, akit ver a háború, aztán '56, aztán csak úgy simán a szocializmus (a színpadi verzió tíz évvel tovább nyúlik, mint a film); ő a Sanyi, aki keljfeljancsiként áll fel minden kifosztott helyzetből, áll ellen mindenféle sapkákba, kalapokba, ballonokba, zubbonyokba, öltönyökbe bújt hatalmaknak. A különféle öltözékeket ugyanazok is viselhetik; tudjuk, sok ember megfér egy-egy bőrben. Sanyi közben seftel, vesz brillt, gyémántot, aranyat, és komolyan hiszi, hogy pénzen minden megvehető - és tényleg. Hiszi, hogy aranyért a halott is feltámasztható - és tényleg. Aztán a végén beleun a körforgásba, és miután mindent jól átment és elrendez, békésen, de cseppet sem megszokottan kisétál az életből.
Jó volt a film, de nekem ez az előadás még jobban tetszik. Jó volt Eperjes, de nekem Gáspár Sándor egészen biztosan jobban tetszik. Jó volt Pogány Judit, de kiváló Varjú Olga. Itt megtorpan a felsorolás, mert Eszenyi Enikő 1988-ban jobb volt Marika szerepében, mint Szorcsik Kriszta ma; Spolarics Andrea Csöpije meg végképp nem tetszett.
Az előadás egésze, Bagó rendezése viszont magával ragadó. Viszonylag ritka az ilyen manapság: olyan, mint a legprofibban vágott amerikai filmek. Itt nincs üresjárat, van viszont pergő tempó, jó jellemek, leállások és újrarobbanások, sodró lendület és megtorpanó elgondolkodás, van humor és bánat, csipetnyi lesajnálása a múltnak, és ráriadás a mai hasonlóságokra. Hát mindig újra kezdjük? Hát sosem lesz béke?
És mosolygunk Monorin, hogy milyen ádázul küzd, kapar, milyen mohó, milyen naiv, de észbe kapunk: nincs igaza? Hát nem a pénz az élet motorja? Nem annak sikerül minden, akinek tele a zsebe, akinél aranyból van a hokedli lába meg a kopott ólomkatonák? És már nem mosolygunk: milyen örök az emberi gyengeség és milyen hatalmas az aranyborjú ereje felettünk.
Gáspár Sándor remekel a szerepben. Vad és túlzó és tomboló, ő Monori maga, a gazdag ócskás; arányos és harmonikus, aztán összetöppedt motyogi, aki feladja az egészet. Igazi stílusgyakorlat, amit bemutat, igazi színészi mestermunka. Varjú Olga szintén remekel Monoriné szerepében. És milyen jó néha kiemelni a sztereotípiákból egy-egy színészt: milyen jól áll Mucsi Zoltánnak annyi harsány-vidám, ironikus figura után egy szinte néma szerep, milyen markánsan van jelen benne. Az is jó, hogy megvan az összhang, és a jó darabhoz, jó rendezőhöz, jó színészethez szellemes színpadkép, illúziókeltő díszlet és jelmez társul.
Jó egy jó színházi este.
