A Kasser-Monarchy gyűjteményről eddig itthon nem tudtunk, Európa is csak tavaly találkozott először vele egy augsburgi kiállításon. Ez az anyag jött most Budapestre. Jó lenne azt gondolni, hogy haza, hiszen Alexander Kasser neve eredetileg Kasza Sándor; itt született, itt nőtt fel, a náci megszállás idején a Vöröskereszt munkatársaként több száz deportálásra váró embert mentett meg. Felesége, Aranyi Erzsébet Wallenberg tolmácsa volt. 1945-ben Magyarországról Mexikóba, majd az Egyesült Államokba mentek, a műélvező házaspárból itt lett komoly gyűjtő. Érdeklődésük a XX. század modernizmusa körül forgott, ami meglehetősen széles idő- és stíluskörben mozgott, az 1850-es évektől a velük kortárs alkotókig. A gyűjtés és a műpártolás számukra szemmel láthatóan nem puszta befektetés volt, hanem élvezet, lelki-szellemi kiteljesedés, érzéki és szellemi örömforrás.
Henry Moore: Fal előtt ülő két figura
Mindezt maga a gyűjtemény tanúsítja, amelynek tálalásához az augsburgi kiállítás - és ennek nyomán a budapesti is - a tökéletesség hívószavát csatolta. A "földi Paradicsom", a harmónia eszménye a modern művészet kapcsán viszonylag ritkán merül föl, de ezek a művek hitelesen bizonyítják, hogy a XIX. és XX. század egymást követő esztétikai forradalmai is ugyanúgy szépség és igazság közös tartományát keresték, mint a művészet korábbi nagy korszakai. A hozzánk érkezett válogatásban Rodin portréi, Renoir, Matisse, Juan Gris és Picasso vásznai ugyanúgy szerepelnek, mint Zadkine kubista kisplasztikája vagy Archipenko mozaik-kerámia domborműve.
A tematikus egységek inkább csak szimbolikusak, nélkülük is erősen hat az együttes. Az öt teremben kábán kóvályog a néző, látva látja, hogy Rodin 1864-es férfiportréja, amelyet annak idején Párizsban a műítészek visszautasítottak, nem áll távolabb a harmónia eszményétől, mint Renoir nőalakjai, és hogy Alexander Calder kötélen egyensúlyozó táncosnője a légáramlatokat a természet finomrezgéseként éli meg.
Auguste Rodin: Az örök bálvány
A kiállítás néhány kulcsmű köré épül fel. Ilyen Rodintől a befejezetlenül maradt Pokol Kapujának néhány expresszív erejű figurája (kicsit zavar mögöttük a kapu tervének táblára kasírozott fotókópiája, itt az információ inkább stílust tör, mint segít), vagy Marino Marini lovas szobrai, melyeket egy nagyszerű grafikai sorozat kísér. Kisebbségben marad a klasszikus avantgárd utáni művészet, néhány megkapó mű nem pótolja a kortárs művészet csomópontjait. De itt is tetten érhető a gyűjtők indítéka, és ez minden hiányért kárpótol: Kasserék választásait az örömelv vezette. Nem hű metszetet akartak a magukénak tudni másfél évszázad képzőművészetéből, hanem olyan műalkotásokat együtt látni, amelyek az életöröm ősi forrásából táplálkoznak, és azt fejezik ki a maguk eszköztárával. Ezért is hiteles, hogy a kulcsművek többsége Rodintől származik; az Örök bálvány, amelynek látványa a fiatal Kassert a húszas évek Párizsában művészetrajongóvá tette, és aminek bronzöntvényét csak negyven évvel később kaphatta meg; a márványba faragott Keresztelő Szent János-fej, a szerelem himnuszaként középen álló Örök tavasz szépsége körül megszelídülnek az izmusok, múlttá csitul a véres XX. századi történelem emléke, és egyedül Paul Signac aranykori tájának vad lilái kavarják fel a lelket.
