 |
A házaspár vitája életről és halálról szól: az előző éjszaka közepén a hátsó ülésen ülő gyerek szülei egy semmiségből kiinduló veszekedés hevében elviharzottak a házukból, hátrahagyva gyereküket, és az úton autóbaleset érte őket. Hogy mindketten meghaltak, azt a nagynéni és a nagybácsi egyelőre nem mondta el a gyereknek. Legalábbis úgy hiszik, hogy a kisfiú nem érti a jelbeszédet, amellyel a házaspár megvitatja, hogy vajon alkalmasak lesznek-e ők a fiú felnevelésére, vagy hajlandóak lennének-e erre egyáltalán. Így a gyász helyett egész más dolgok kerülnek fókuszba, mivel a párnak az új helyzet miatt szembe kell néznie saját életével: ?ha halló gyerekünk lenne, minden nap azon kellene rágódnunk, vajon mi miért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk? ? a nő gondolata talán a film kulcsmondata. Az ilyen témák révén a Gyászban végül legalább olyan fontossá válik a siketek életlehetőségeinek boncolgatása, mint a fiú gyásza, ám Farshbaf olyan finoman jeleníti meg ezt a kérdéskört, hogy a film a legkevésbé sem válik társadalmi-esélyegyenlőségi propagandafilmmé. Egyszerűen csak bemutat néhány praktikus problémát, mint amikor az autó lerobban, és a házaspár segítséget próbál hívni ? telefonnal vagy anélkül ?, az érkező szerelővel pedig megértetni, hogy pontosan hol áll az autó. Kiomars Giti és Sharareh Pasha épp ilyen visszafogott eszközökkel játszanak: az embernek az az érzése, hogy a feliratok nélkül is érthető volna minden, ami egy kicsit is fontos a filmben.
 |
Mindez nem jelenti azt, hogy a gyász háttérbe szorulna: a fiú (Amir Hossein Maleki) játéka talán még a két felnőtténél is kifejezőbb. A kiváló forgatókönyvhöz hasonlóan ő is mindvégig csak sejteti, hogy mit tud és mit nem, mennyire pontosan látja és érti a jelbeszédet, mennyire állt össze benne a többiek viselkedéséből az elmúlt éjszaka tragédiája, meddig tart a valódi és hol kezdődik a magára erőltetett nyugodtság. Az elfojtás, a bizonytalanság miatt Maleki arca szinte végig rejtélyes marad: az egyik legszebb jelenet, amikor az autópályán kiemelik az alagútból a szülei összeégett kocsiját: hogy a fiú ezt látja-e egyáltalán, hogy mit gondol róla és megérti-e belőle, amit meg kell, ki-ki saját optimizmusa vagy pesszimizmusa alapján olvashatja le az arcáról.
Ezáltal nyer értelmet a cím és a befejezés is: a film addig tart, amíg a gyász visszavonhatatlanul be nem furakodik a fiú lelkébe, felülírva minden eddigi elfojtást vagy hinni-nem-akarást; ekkor kezd el úgy viselkedni, ahogy egy hasonló korú gyerektől várható. Egy szűk másfél órás autóút: ennyi ideig halogathatta a fiú, hogy elkezdje felfogni a felfoghatatlant. És ez a másfél óra kellett ahhoz, hogy Morteza Farshbaf filmje kiemelkedjen a szülők elvesztésének feldolgozásáról szóló művek hosszú sorából.
