Mesteri, ahogyan Elisabeth Scharang megfordítja a banális, untig ismétlődő filmes szüzsét és kibontja belőle az egyszeri, csontig ható drámát. Megtörtént esetet dolgoz fel, melyhez Peter Turrini és Silke Hassler színdarabja adja a cselekmény gerincét: egy Hidegség nevű határmenti faluban (az odaszállítottak közül a legtöbb embert agyonverték, sorsukról a Holokauszt Dokumentációs Központ is gyűjt adatokat) tizenvalahány zsidó munkaszolgálatost szállásolnak egy helyi gazda pajtájában, mintha minden ?rendben? menne, úgy, mint éveken át. Mintha a zsidók nem sokáig zavarnák a vizet, hiszen hamarosan viszik őket tovább Mauthausenbe. A gazda felesége és a szolgálólány megszánják őket, visznek egy kis eledelt a pajta lakóinak, eddig nemigen láttak zsidót, furcsa: ezek is olyan emberek, mint a többi, éhesek és fáznak. Egyikük azt állítja ékes német nyelven, hogy a pesti Operaház tenoristája, és a kenyérért cserébe felkínál egy operett-előadást a két nőnek. Strausst akarnak énekelni a zsidók.
Ezen a ponton a filmkockák visszamenőleg is értelmet kapnak. A pajtabeli színielőadás tipikus filmes közhely lenne, a hirtelen támadó zenei tehetségekkel és a széna alól előhúzott pianinóval együtt. De Scharang mozijában innentől az életvágy veszi át az irányítást, és még csak nem is a rongycsomókból emberi karakterekké váló deportáltaké ? hanem a háziaké. A gazda felesége ekkor számol le végleg az évek óta némaságban tartott lelki nyomással, a háborúban meghalt gyermeke emlékével, az öröm nélküli, gépies élettel. Kilép a háború rákényszerítette keménységből és zenélni kezd. Ursula Strauss alakítása lenyűgöz minden mozdulatával; a félelem, a belső némaság, az érintések apró boldogsága egyszerre tör elő belőle, határozott gesztusokkal működtetni kezdi maga körül az életet, a túlélés reményét, okosan és józanul, de megengedi magának, hogy végre belefeledkezzen a lét egyszerű szépségébe. Méltó társa a férjét alakító Johannes Krisch, aki a mogorva, parancsszavakat vakkantó gazdából szerethető férfivá lesz. Nem csupán azért, mert képes levedlett bőrként hátrahagyni a keménységét, vagy mert a háború elején elrejtett sört odakínálja a zsidó szabónak ? hanem ahogyan feloldódik az asszony kínálta igazi élet percnyi boldogságában.
A falusiak persze az utolsó pillanatban, nem sokkal azután, hogy a rádió Hitler halálát tudatja a világgal, rágyújtják a pajtát az egész társaságra, gazdástul, feleségestül, zsidóstul. Nincs másik élet, csapja az arcunkba Scharang. Sem kitaszítottaknak, sem kitaszítóknak. Az európai XX. század tragédiája rajzolódik ki a film utolsó néhány percében. Nagy pillanat; ehhez képest kicsit szegényes a deportáltak egy-egy színnel fölvitt tablója. Tóth Orsi, Végh Péter, Nádasi László egy-egy pillanata hoz színt az elnagyolt palettára, ezek enyhítik Dobos Ildikó kicsit túljátszott jelenetét. De nem zavaró a deportáltak masszává csomósodó tömege, inkább hitelesnek mondanám, végre-valahára egy európai rendező lehámozza a holokausztról az indokolatlan hős-romantikát. Ahogyan az operatőr, Jean-Claude Larrieu is sajátos, markáns képi világot hoz létre, árnyék- és fényfoltokra komponálja az egész mozit.
A hangok is a kontraszt erejével formálják a jeleneteket. A sok néma pillanat, a falusi léptek kopogása, a gyerekek játék-masírozása, a konyhai csörömpölés kakofóniája lassú, fenyegető; a botcsinálta kórus hamis hangjai viszont oldószerként kezelik a falu ijesztő csendjét. Nem harmóniát érzékelünk, hanem itt visszafojtott, ott elengedett érzéseket, és ettől a film valódivá válik. Eszközeivel, precíz részletezettségével az egész mű a dokumentarizmus határán jár. Ez a legnagyobb erénye Scharang rendezésének: nem a múltat hozza fel, hanem jelenidejűvé tudja tenni a feloldhatatlan feszültséget befogadás és gyűlölet között.
