Az emlékezet képekben őrzi meg az időben lezajló történeteket is. Torz képekben, igaz, de élességük felülmúlja a bizonyítható igazat, a logikát, a történelem kauzális folyamát: gyakorlatilag mindent, ami emberben tárolódik. Évezredekig mesékben kódolt információk tartották életben az ősi eseményeket, mert az elbeszélés képes megfogni az idő láncolatát. A kép nem: egy rajzon egyszerre kell megjelennie az időben távoli eseményeknek. A kép egyetlen pillanatot dermeszt meg, valahogy úgy, hogy megöli benne az élőt, a folytonosságot, a továbbvivőt: a következő pillanat kínálta változást.
Kedves gesztus a kiállítás kurátorától, Július Gyulától, hogy az 1997-es Velencei Képzőművészeti Biennálén szereplő művészt éppen most, az idei - bár ezúttal építészeti - Biennálé előtt néhány héttel állítja a középpontba. Herskó azonban mindig aktuális. Olyan történeteket idéz fel a képeivel, amelyek nem érnek véget, a jelenben is folytatódnak, életerejük sokkal hatékonyabb, mint ahogyan a történetírók gondolják. Az 1991-ben készült Boszorkányüldözés-sorozat XV-XVII. századi festmények motívumait viszi az átlátszó, bonyolult árnyékot vető műanyagra, az ugyanekkor készült Amerika előtt sorozat régi családi fotók árnyképeivel szedi szét a tényleges kapcsolatokat, a legújabb történet pedig egy fiktív északi sarki expedícióba ágyazza a női lét vágyait és tapasztalatait. Az egyik üvegre mart levélben tengeri angyalról beszél. Ez az alig olvasható sor, az üvegen angolul, a mellékelt szövegben magyarul, Herskó egész alkotói világát egyetlen, mélyen elrejtett képbe ágyazza: olyan lényt keres, aki nincs, nem volt, nem lesz, mégis az egész földi életet önmagában magyarázza. Ez az angyal ugyanaz, mint akit a galéria leghátsó falára vetülő képen láthatunk, ha erősen nézzük: egy portré, ami gyertya-falon átszűrődő, törött-börött üvegcserepekkel borított vászonról visszavetülő képben lebeg. A felületek között ide-oda táncol ez a kobold, nem tudni, hogy volt-e vagy csak lesz, de az biztos, hogy van.
