A szabályozatlan Duna évtizedek óta fenyegetett hatalmas árvízzel, de a gyarapodó Pest és Buda nem sokat tett a megelőzés érdekében. 1837 végén sok csapadék esett, majd hirtelen rég nem látott hideg köszöntött be, a folyón jégtorlaszok alakultak ki. A Duna január 6-án elöntötte Buda mélyebben fekvő utcáit, de néhány nap után visszahúzódott medrébe.
A pesti tanács a fenyegető jelek láttán "védintézkedésre" szánta el magát: homokból és trágyából az előző, 1775-ös nagy árvíz szintjét elérő gátakat emeltetett. Március elején Bécstől lefelé megindult az olvadás, de a víz- és jégtömeget a Szentendrei-szigetnél kialakult jégtorlasz napokig visszatartotta. Budán ekkor már egy ideje csónakon közlekedtek az elöntött part menti, alacsonyan fekvő részeken fekvő házak között, amit a pestiek nagy érdeklődéssel szemléltek.
Március 13-án délben aztán a jég töredezni kezdett és lassan lefelé indult, de a Csepel-szigetnél keletkezett, s a mederhez fagyott jégtorlasz visszaduzzasztotta a vizet. A jeges ár este tízkor átcsapott a Vigadónál emelt töltésen, majd éjfél felé átszakította a váci, hajnalban pedig a soroksári gátat is. A három irányból érkező víztömeg átrohant a városon, kiöntve a lakókat, összedöntve a külvárosi vályogházakat.
Wesselényi Miklós báró, "az árvízi hajós" vezetésével az áldozatokat napokon át csónakokról mentették, illetve látták el élelemmel, ezért az elemi csapás "csak" 153 áldozatot követelt. A katasztrófa idején még a később oly gyászos emlékezetű Újépület és a Ludovika is jó szolgálatot tett, ide helyezték el a kimentettek jelentős részét.
A Csepel-szigeti jégdugó által feltartott víz csak március 15-én éjjel mozdult meg, ám a jég Budafoknál ismét megakadt. Az újabb vízlökés 929 centiméterrel (az addig mértnél másfél méterrel magasabban) tetőzött, a pestiek ekkor élték át a legszörnyűbb órákat. A felgyülemlett hatalmas víztömeg végül a Duna bal partján távozott, 20 kilométeres körzetben letarolva mindent, ami az útjába került.
Az anyagi kárt 22 millió pengőforintra becsülték, a belvárosban 203, a Ferencvárosban 260, a Józsefvárosban 216 centiméter magasan álló víz Pest 4254 házából 2281-et döntött össze, Budán 601 épület vált romhalmazzá. A mentés és a károsultak ellátása szervezetlenül folyt, csak a nádor fellépése, illetve biztos kinevezése hozott változást. Az ár levonulása után Pest városa árvízvédelmi szabályrendeletet hozott, az Országgyűlés pedig 1840-ben törvényben szorgalmazta a gátépítést és a Duna szabályozását.
Budapesten 1876-ban pusztított az utolsó komolyabb árvíz, a rakpartok kiépülése után már nem volt példa arra, hogy a Duna veszélyeztesse a várost. Az 1838-as nagy árvízre közel negyven tábla emlékeztet, a ferencesek belvárosi templomán dombormű emlékezik meg Wesselényi Miklós, az árvízi hajós bátorságáról.
A víz okozta pusztítás a korszak humánus szellemének megerősödéséhez és egy új Budapest felépüléséhez vezetett. A nagy árvíz emlékét a nép szerte a városban árvíztáblákkal örökítette meg: a márványból faragott kezek kinyújtott mutatóujjal és a kőbe vésett nyilak az egykor volt legmagasabb vízállást rögzítik. A táblák nemcsak a katasztrófára emlékeztetnek, de az utókorra hagyományozzák elődeink szellemiségét, gondolkozását, mely szerint társadalmi összefogással bármilyen vészből képesek vagyunk talpra állni, újjászületni.
A Kortárs Építészeti Központ 170 évvel ezelőtt a megáradt Duna partján állt volna, a 2008. március 14-én nyíló kiállításon lehetőség adódik egy térben találkozni Esztergom, Nagymaros, Vác, Szentendre és Budapest vízjegytábláival.
