Alice Munroról a legnagyobbak nyilatkoztak elismerően. Elég megnézni kik és mit írtak Munro könyveiről a New York Times-ba. Mit írt Joyce Carol Oates, Margaret Atwood, John Updike. Biztos, hogy nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a kanadai Alice Munro a legnagyobb élő írók egyike. John Updike halála után Alice Munro az, akitől megtudhatjuk, mi a helyzet az amerikai (kanadai) kisvárosokban, mit éreznek a jól fésült utca lakói, mitől szenvednek, kiért, és mire vágynak. De tegyük hozzá rögtön, e helyt is leróhatjuk tiszteletünket a nemes szerző, Updike előtt, de még a tisztelet sem mondathatja velünk, hogy ő volna a nagyobb író. Egy alomból valóak. Ő is a New Yorker szerzője. De benne sosem volt olyan finomság, mint Munroban, és nem volt monomániás sem, mint Munro: aki szinte másról nem is ír, csak férfi és nő, anya és gyermek, anyós és vej viszonyairól, az elveszett gyermekkorról, az elveszett ártatlanságról, vagy az elveszett tekintélyről (legyen az szülői vagy tanári vagy másmilyen, akár Istené). Alice Munro érzékenyebb, légiesebb és jobb megfigyelő. Ruhaleírásai eszünkbe juttathatják Nemes Nagy Ágnes kitűnő esszéjét az író nőkről: úgy csak nő tud írni egy vállpántos topról, ahogy Munro. Munro tud jellemezni egy kiegészítővel és azzal is, ahogy valaki felteszi a kalapját.
A Park Kiadó méltánylandó vállalkozása, hogy megjelenteti Munro novellásköteteit, minden évben egyet. Most érkezett el az idő Munro egyetlen regényének megjelentetésére. Már amennyiben az Asszonyok, lányok élete regény. Ezen ugyanis lehetne vitatkozni, de nem érdemes. Minden fejezet olyan hosszú mint egy Munro novella, és mindegyik azt a látszatot kelit, hogy Munro énjének megszemélyesítője, Del a főszereplője (még ha az írónő fel is hívja diszkréten a figyelmünket, hogy a főszereplő nem azonosítható vele, ahogy a körötte nyüzsgők sem az ő körülötte nyüzsgőkkel), és a novellák közt nem csak belső összefüggések van. De az idő is azokban úgy halad előre, ahogy egy klasszikus regényben.
Delnek tíz éves korától fiatal felnőtt koráig követhetjük a hétköznapjait: itt is, ahogy mindig, Munro a hétköznapokról ír. Minden fejezet egy életkor jellegzetes történéseit eleveníti fel, és majd mindegyiknek a középpontjában a nő magára utaltsága, a férfitársadalomnak kiszolgáltatottsága áll. Vagyis mindegyik fejezet egy nő erős, van, hogy kifejezetten indulatos kitörési kísérletét tárgyalja a szűk nővilágból, a kozmetikus-vasedényes-menyasszonylétre készülő körből. De Munro nem egyszerűen a férfihegemóniát utasítja el, nem egyszerűen csak feminista író (nem is fér meg igazán a gender stúdiumokban), hanem minden autoritást, mindent, ami hatalomhoz, mások elnyomásához, a másság elnyomásához vezet. Munro mélyen, nagyon mélyen és nagyon elkötelezetten, régi értelemben véve is, humanista író (még ha érződik is, hogy egyjogúságért harcolni mást jelentett a regény megjelenésének idején, a hetvenes években, amikor még a férfiaknak eszük ágában sem volt porszívózni, részt vállalni a gyereknevelésből).
E regényben nincs olyan mágikus realizmus, mint az Egy jóravaló nő szerelme kötet egyik legjobb írásában, az Óvd az aratókat!-ban: Munro Del nem szürke, sokkal inkább sárgásan kietlen, vidéki, kanadai hétköznapjait írja el. Az utcák sárosak, a városok, az ottani kultúra, rettenetes távoli, csak hétvégente közvetít a torontói rádió operaelőadásokat a MET-ből. Munro olyan, mint egy tisztaságmániás, nem csak lelki deformációja szembetűnő, de a mi hibáink is.
A nézőpont nem a gyermek, vagy kamasz Del-é, hanem a felnőtté: de Del részegségének leírása ? például ? olyan, mintha Del másnaposan mesélné el, közvetlenül az élmények után (vagyis helyenként csúszik a narráció). A visszaemlékezés erős koncentrációval jár ? szinte érezni, ahogy Del olykor megakad, hogy végiggondolja, hogy is történt, hogy a lehető legpontosabban tudja elmondani. Mert ez számára a legfontosabb, ez hoz feloldozást, ez szabadít meg a gonosztól, ez nyugtat csak meg, ha a lehető legpontosabban sikerül mindent (úgy, ahogy volt) elmondania. És sikerül, mert nem csak Del-nek, de nekünk is jut a feloldozásból ? mintha egy Brueghel-kép szépségét értetné meg valaki velünk ? jut a felszabadulásból is. Munro olyan pontosan ír, hogy szinte megváltja a régmúlt időket: nincs igazán negatív figura a könyvben (csak néhány undorító), mert mindenki motivációja tetten érhető lesz.
Munro hasonlatai szívszorítóan pontosak.
Csupa szomorúságba torkolló, szívszorító írás a regény minden fejezete ? Az utolsó mozielőadás kora is ez, Carson McCullersé, de a vidéki gyilkosoké, Truman Capote-é is, a fiatal Coppoláé.
A szomszéd Benny ? aki kicsit Hrabal Pepin bácsiját idézi ? furcsa feleséget hoz a házhoz.
A lány anyja lexikonokkal házal, és ezt nénjei nem nézik jó szemmel.
A nagynénik lassan leépülnek, de míg így is, lassú sorvadásukban is, jelentőségteljesek, egymásra utaltságukat és szegénységüket is úgy élik meg, hogy nyugodtan állítható: boldogok.
Del és barátnője, Naomi lassan beérnek, megbeszélik, melyik fiú tetszik nekik, együtt készülnek egy operett előadásra.
Del szinte undorodva veszi tudomásul, hogy Naomi hétköznapi, boldogtalan lány lesz, és nem is tesz, és már nem is tehet semmit ez ellen.
Del összeáll egy brutális helybeli favágóval, akinek vidéki házában jól érzi magát. Ez az érzés őt is meglepi, ahogy a szex örömei is.
Csupa ilyen egyszerű történet, de mindegyikben a valóság kicsit gellert kap. Nem a misztikum, hanem a tudatalatti felé tart: egy olyan tartományban fejezi be útját, ahonnan Munro-n kívül csak nagyon kevesen küldenek tudósításokat.
Csak a legnagyobbak.
A kötet néhány elbeszélése után ? A hit kora, ? mindent át kell gondolni. Nem csak az olvasottakat: de minden élményünket is. Beleértve azokat is, melyekről nem mertünk, nem merünk beszélni.
A kötet ? regény vagy novelláskötet, végülis mindegy ? jelentőségét az is jelzi, hogy Munro lánya a következő címet adta önéletrajzi (anyját nem egyszerűen csak egy kedves nőnek beállító, és a kötet elején olvasható cáfolatot cáfoló) művének: Anyák és lányok élete. Ez legfeljebb csak azért furcsa, mert a címadó novellában a prepubertás Delnek egy családi barát megmutatja a hímtagját: hogy ezáltal Del le is számoljon a szexualitással, mint delejes varázslattal. Ez a fejezet a mű legkeményebb és legkegyetlenebb fejezete (de messze nem a legjobb: az önelemzés annyira tartózkodik a rémület kifejezésétől, attól, hogy szánalmat vagy egyáltalán együttérzést keltsen, olyannyira hideg marad, hogy már-már képesek lennénk a tulajdonképpen megalázott kislányt is hibáztatni).
A fordítás kimagaslóan színvonalas. Munro nem is érdemelt volna rosszabb fordítót Mesterházi Mónikánál, akinek nem csupán szívügye, hanem egyre inkább mentora is lett Munro: saját versein is enyhén érezni már, mint a gyermekkort, Munro hatását.
