- Miért pont a sok-sok szólóval gazdagított Vivaldi L'estro armonico és Händel egyik klasszikusa, az op. 6-os Concerto grosso szerepel a műsorban?
- Egyrészről nosztalgia, hiszen ezeket a műveket már játszottuk a nyolcvanas években, amikor minden bérletünk egy adott szerző körül forgott. Ezek a sorozatok az alaprepertoárunk részei, hiszen annak idején - hasonlóan a Musici di Rómához - a barokk zene segítségével kezdtük el tanulni a kamarazenekari játékot. Másrészről eszünkbe jutott megint, hiszen ez nagyon jó lehetőség arra, hogy a zenekar tagjai egyéni módon is megnyilvánuljanak. Vivaldi tizenkét concertójának élén hol egy, hol kettő, hol négy hegedűs szóló áll, amit minden esetben a kamarazenekar egy-egy tagja szólaltat meg. Aki épp a szólót játssza, az lesz az adott a darabban a koncertmester, tehát minden fiatal bebizonyíthatja, mit tud. Azt szeretném, ha a zenekarban meglenne a további, önálló munkához való képesség.
- Ez összefügg azzal, hogy ezentúl mint művészeti vezető tevékenykedik?
- Folytatódnia kell annak a természetes folyamatnak, amit én annak idején Sándor Frigyes segítségével kezdtem el. A karmester nélküli zenekar az ő felügyelete alatt dolgozott: bent ült a próbán, elmondta a véleményét, tanította az együttest és koncertek után is levontuk a konzekvenciát, ami alapján továbbléphettünk. Az egész életemet a Liszt Ferenc Kamarazenekar töltötte ki, így természetesen a jövőben is foglalkozom, dolgozom velük, lesznek koncertek, amiken játszom, lesznek programok, amiben szükség van rám.
- Miért most jött el a pillanat, hogy átadja a helyét?
- Az élet nem végtelen, ezért megpróbálok előregondolkodni, és ezért indult el a fiatalítás is. Én vagyok az egyedüli alapító tag, aki még játszik itt, 47 éve dolgozom a zenekarban és 66 éves vagyok.
- Sándor Frigyes esetében betegség állt a visszavonulás hátterében, de önnél ugye nem ez a helyzet?
- Szó sincs erről, sőt! Mindenféle egyéb munkáim is vannak: a Zeneakadémián vezetem a kamarazene tanszakot, megpróbálok ott is segítséget adni a fiataloknak. Más zenekaroknál is részt veszek egy-egy koncerten, az utóbbi időben a Miskolci Szimfonikusokkal, az MR Szimfonikusokkal, a jövőben a Filharmóniai Társaság Zenekarával is dolgozom, és most mint koncertmester beültem az Operaház zenekarába a Rózsalovag felújítására.
- Mi az a szellemi örökség, amit Sándor Frigyestől kapott és mi az, amit most ön ad át?
- A zenekart annak idején a saját akaratunkból hoztuk létre, kifejezetten az együttjáték öröméért és a zene szeretetéért. Sándor Frigyes döbbentett rá arra, hogy mindez csak folyamatos munkával, karbantartással, tudatos fejlődési lépcsőkön haladva folytatható. A zenekar azóta világszínvonalú együttessé vált, rengeteg lemezt csináltuk, számos elismert művésszel dolgoztunk együtt. Nincs a világon még egy ilyen zenekar, amelynek sem a vezetősége, sem a tagsága nem cserélődött hosszú évtizedeken keresztül. Pár éve két választásunk volt: vagy együtt abbahagyjuk, mert úgy éreztük megöregedtünk, vagy megpróbáljuk átadni a tudásunkat a fiataloknak. Az utóbbit választottuk. A folyamat fokozatosan történt, Som László kezdte a sort, majd életkor szerint mentek el a tagok nyugdíjba, helyettük pedig mindig csak egy-egy új embert vettünk fel. Jelenleg ott tartunk, hogy vannak utolsó fecskék, akik nem alapító tagok, az együttes második generációjához tartoznak, de a többséget már a fiatalok teszik ki - nagyon megváltozott az átlagéletkor. Most azt szeretném elérni, hogy a zenekar saját maga előtt tegye fel a mércét, a munka ne váljon rutinná, hanem igényes, állandóan mozgásban lévő, saját maga által kialakított hanggal dolgozzanak. Másképp nem lehet kitűnni a többi közül.
- Ez a fajta igényesség, az állandó keresés adja a zenekarhoz érkező nagyformátumú művészek és a közönség jóérzésének alapját?
- A közönség mindig megérzi, hogy az együttes milyen odaadással dolgozik. Mi nem kötelességből játszunk: a zenekar önmagán belül olyan, mint egy előadó. Nem szabad nagyzenekarként dolgoznunk, ahol a tagok a karmester mozdulatainak látványa után mennek, ahhoz alkalmazkodnak. Itt nem alkalmazkodni kell, itt mindenkinek tudnia kell a dolgát és hozzátennie azt, ami a sajátja, a tagok belső önállóságának meg kell lennie. Mi azért próbálunk, hogy megbeszéljük, mit hogyan valósítsunk meg és megszokjuk egymás rezdülését is. Az, hogy koncerten mi történik, nincs mindig kidekázva: hangulattól, akusztikától, az akkori közérzettől függ. Nem tudjuk mindig egyformán játszani a műveket és nem is szabad, mert akkor rutinná válna a munka. Állandóan mozgásban kell lenni, hogy nekünk, a hallgatóknak vagy az éppen velünk játszó szólistának is érdekes legyen a koncert. Egy passzív előadó nem tud a színpadon átsugározni.
- Az Óbudai Társaskörben tartott nyilvános próbákon, a műhelymunka során is közvetíteni tudják ezt az aktivitást?
- A legtöbbször nagyon jó hangulat alakul ki, hiszen ilyenkor nincs rajtunk az a felelősség, az a drukk, az a fék, ami egy koncerten még ennyi év után is tapasztalható. Sokkal nagyobb a koncentráció a pódiumon, ez természetes, de azt is meg kell tanulni, hogy mi az a szint, amihez el kell jutni a próbákon, ebben a fajta fesztelenségben is, hogy a koncerten ne érezzük magunkat teljesen másképp. Ez is annak a munkának a része, ami 47 éve folyik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban - úgy érzem, hogy ezek azok a hagyományok, amik a zenekart jellemzik, és amit köteles vagyok továbbvinni és továbbadni.
