„Átengedni magunkat a zeneműveknek” – Interjú Ránki Dezsővel

Mit jelent egy zongoraművész esetében az egyediség?

Különbözőek vagyunk; ugyanazt a művet is sokféleképpen lehet hitelesen eljátszani, anélkül, hogy a különbözőségre kifejezetten törekednénk. Ha öncélúan akarunk egyediek lenni, az biztosan tévútra vezet. Mivel a zeneszerző által lejegyzett kotta rajtunk keresztül, az előadó fizikai/szellemi tulajdonságainak szűrőjén keresztül jelenik meg a hallgató számára, mindenképpen megnyilvánul az egyéniségünk; ha kell, ha nem.

Miként valósulhat meg ez, ha közben stiláris tekintetben egészen különböző alkotókat interpretál: Mozarttól Bartókon át Dukay Barnabásig?

Soha nem voltam a barátja az összkiadásszerű programoknak: „valamilyen szerzőnek az összes műve vagy összes szonátája” stb. A legjobb azokat a műveket kiválasztani, amelyek a legközelebb állnak hozzánk, és bensőséges kapcsolat alakul ki velük. Ez időben és stílusban egymástól egészen távol eső zenékkel lehetséges, a komponista belső indíttatása a lényeg, amit ilyenkor sikerül (?) megéreznünk.

Egy
korábbi interjúban úgy fogalmazott: az, hogy zongorázni kezdett, majdnem a
véletlenen múlt. Hisz a véletlenekben?

Ami nem rajtam múlik, teljesen mindegy, hogy hiszek benne, vagy sem. Ilyesmivel nem foglalkozom. Elfogadom az életet úgy, ahogy van, tőlem telhetően igyekszem a munkámat jól végezni, és felfedezni mindenben a jót.

Mennyiben
változik a művekről alkotott elképzelése az évtizedek alatt? Ha például
visszahallgatja Schumann C-dúr fantáziájának
fiatalkori felvételét, úgy érzi, ma másként csinálná?

Persze hogy másképp csinálnám, sőt csinálom is, mert épp mostanában játszottam újra. Akkor még 19 éves gyerek voltam, azóta öt évtized, háromezer koncert lezajlott, és a rengeteg tapasztalat, gyakorlat mind beépül az ember játékába. Mindezzel együtt úgy érzem, az alapmegközelítés hasonló, csak gazdagodott, több mindent látok meg benne (remélem…).

Egy
hangverseny tükrözi az előadóművész aktuális lelki, szellemi állapotát, vagy a
profizmus velejárója, hogy az ember az oda nem illő érzéseket kizárva tud
játszani?

Minden befolyásol, és sokszor teljesen
kiszámíthatatlanul. Néha remekül érzem magam, és mégsem megy igazán, máskor
fáradt, beteg vagyok, és ennek ellenére kivételesen jól sikerül. Mindenesetre a
„profizmus” azt jelenti, hogy egy bizonyos színvonalon mindig tudni kell
játszani. De a legjobb átengedni magunkat a zeneműveknek, azok egy idő után
úgyis magukkal ragadnak, átsegítenek a nehézségeken.

Miként
tud gyakran játszott műveket – akár önmaga számára is – frissen, érdekesen
tartani?

Az a titka, hogy csak olyan darabokat szabad játszani,
amiket nagyon szeret az ember. És nem mi tartjuk ezeket frissen, hanem ők
táplálnak minket. Olyan remekművek, kimeríthetetlen kincsesbányák, hogy mindig újjászületnek
a munka közben, minden alkalommal még többet adnak nekünk. Amelyik nem ilyen,
azt nem is szabad játszani! Vagy azért, mert nem elég jó mű, vagy azért, mert
nem találtuk meg vele a közös hangot.

Kevés tudatossággal építette a pályáját – mondta a hatvanadik születésnapján visszatekintve. Mennyire ösztönös művész?

Sok minden történik úgy, hogy az ember tudatosan gyakorol, tanul, megfigyel, elemez, alkalmaz, de az igazán fontos dolgok megmagyarázhatatlanok. Egyébként az biztos, hogy karrierista soha nem voltam, és – persze nagyon más világ volt ebből a szempontból régebben – magam nem nagyon tettem lépéseket, hogy a pályámat előmozdítsam; mindig megvártam, hogy keressenek. Talán azért is alakult szerencsésen az életem, mert soha semmit nem erőltettem.

Vannak recenziók, melyek lírikus alkatú művészként jellemzik. Mindig ráérzett, mely darabok „állnak jól Önnek”, vagy e tekintetben mesterei is terelgették?

Igen sokféle zenét játszottam, de néhány kivételtől
eltekintve saját magam választottam ki, hogy mit tanulok meg. Néhányszor
történt, hogy bizonyos darabra kértek fel, és elvállaltam, de szerencsére
ezeket is megszerettem. A tanáraim a legritkább esetben „terelgettek” ebben.
Hogy milyen alkat vagyok, azt másnak kell meghatározni, én mindenesetre azt
játszom, amihez affinitást érzek.

Akadnak ma is élményszerű felfedezései a repertoárja bővítését szolgáló új művek tekintetében?

Válaszként legelőször Bach háromzongorás (pontosabban csembalókra írt, de zongorán is játszható) versenyművei jutnak az eszembe, amiket – mind a kettőt – Klukon Edittel, feleségemmel, és zongorista fiunkkal, Fülöppel játszottunk pár évvel ezelőtt számos alkalommal itthon, Franciaországban és Japánban is. (A másik fiunk, Soma építész lett.) Ha erre a zenére gondolok, e pillanatban is fékezhetetlen életöröm tölt el. Emellett megemlíteném Liszt szimfonikus költeményeinek a szerző által készített négykezes változatát, amelyek csodálatos zongoraművekké váltak ilyen formában, és Edittel éppen most tanuljuk őket sorban, nagy élvezettel.

Bizonyos értelemben visszavonultan él; gondolatait, világát elsősorban a játékából sejtheti a közönség. Ez tudatos elhatározás vagy az alkatából fakad?

Teljesen idegen tőlem a nyilvánosság keresése; ami a közönségre tartozik, azt a pódiumon igyekszem elzongorázni, az előbb már említett remekműveken keresztül. Minden egyéb magánügy, a mostanság divatos kitárulkozástól a legnagyobb mértékben idegenkedem. Az úgynevezett közösségi médiában semmilyen formában nem nyilvánulok meg, szerintem borzasztó ebből a szempontból a mostani világ. Csakis a család, a személyes, baráti kapcsolatok a fontosak számomra.

Az utóbbi hetekben több Beethoven-zongoraversenyt játszott-játszik, a MÁV Szimfonikus Zenekarral – ezt online közvetítették –, majd a Pannon Filharmonikusokkal. Ez a felkérésekből adódó véletlen, vagy mostanában különösen szívesen foglalkozik ezekkel a művekkel?

Mindkét zongoraversenyt negyven-ötven éve és elég sokszor játszottam, már több mint hatvanszor.  Persze idén – Beethoven 250 éves évfordulóján – nagyobb eséllyel kaptam hasonló felkéréseket egymáshoz közeli időpontokra. A G-dúrt játszom talán a legnagyobb örömmel a szerző öt zongoraversenye közül, de az Esz-dúr is sokat jelent nekem, ez volt gyerekkoromban az első igazán emlékezetes zenei élményem.

A
járványügyi helyzet jelentősen megnehezíti a művészek mindennapjait is. Hogyan
éli meg a turnék, koncertek lemondását, a bizonytalanságot?

Egyrészt ugyanolyan frusztráló, mint bárki másnak,
hogy hiába dolgoztunk, elmaradnak a koncertek, nem beszélve az egyéb
bizonytalanságokról, korlátozásokról. Igen sok előadóművész számára ez a
helyzet katasztrófa. Másrészt nagy szerencsénk van, mert nagy a kertünk, a
bezártság nekem nem baj, mindig szerettem itthon lenni, lehet rengeteg
mindennel foglalkozni, amire eddig nem jutott idő és energia.

Akadnak, akik szerint az életünk a járvány után már nem lesz olyan, mint korábban. Megriasztja vagy inkább bizakodással tölti el ez a gondolat?

Remélem, a koncertélet azért majd normalizálódik, de ha egyébként valamennyire lenyugszik a világ, kisebb lesz a nyüzsgés, óvatosabban viselkedünk, az egyáltalán nem lenne baj. Az emberek többsége legbelül valószínűleg erre vágyik amúgy is, legfeljebb nem vallja be.

Nyitókép forrása: MTI/Oláh Tibor