 |
| Réthly Attila |
- Féltem megnézni a darabot, mert túlságosan szeretem a Kispál és borzot, és azt hallottam, az ő számait éneklik a színészek. Ugyanakkor Kaposváron kultuszelőadás lett.
- Megértem a félelmedet, mert ez a zene nekem is reveláció volt. Az első soproni koncerten (Sopronban nőttem fel) alig voltunk tíznél többen - és a Szabadaz Á rólunk szól, a legjobb barátaimról, illetve arról, mi történhetett azóta. Ebben a költészetben olyan filozófiai rendszert látok, amely évről-évre hozzátesz az aktuális korszak kulturális emlékezetéhez. A dalok persze nem veszítették el az érvényességüket, és színházi közegbe emelve újabb értelmet is nyerhetnek. Abban azonban már nem voltam biztos, hogy szabad-e ilyen személyesnek lenni, s mivel olyan előadást szerettem volna létrehozni, amely megmutatja a kor idilli lebegését és szabadságélményét, úgy gondoltam, a kis történetecskéink banalitása nyilvánvalóvá teszi, hogy a szereplők annak az időszaknak a lehetséges figurái. Mindannyiunknak meghatározó, hogy akkor ledőlt a berlini fal, kitört a román forradalom, de nem vagyok történész, nem tudtam volna hiteles történelmi színdarabot írni. Ám kérdés, hogy az eltelt húsz évben milyen ambícióink voltak, akkor hogy gondolkodtunk, és most hol tartunk, ki mivel tud elszámolni. Nekem ezek a kérdések fontosak lettek, hogy tovább tudjak lépni. Az derült ki, hogy akkor sokkal jobb világban éltem, nem azért, mert fiatal voltam, hanem mert tapintható volt a szabadság, most meg nem. Ez mind benne van Lovasi szövegeiben. A próbafolyamat is szembesített azzal a csalódottsággal, hogy sehová nem jutottunk. Sőt bátortalanul mondom, de mintha visszaléptünk volna. Engem macerál, hogy amit politikai életnek nevezünk, az ábrázolhatatlanul ócska.
- És ahogy Kispáléknál közérzetileg van pécsi szál, gondolom, nálatok soproni.
- Igen. '89-ben nyílt a Fidesz iroda, mindenki haver volt, a permanens buliba mi is feljártunk, fénymásoltuk a seggünket xeroxon, és jártunk szórólapozni, ha kellett, meg fütyülni, ha jött a Pozsgay. Hogy miért, nem is érdekelt minket, csak éreztük, hogy ezek az emberek teljesen mások. Most meg nem ismerek rájuk. Nem érdekel a politika, de ők hitették el velünk, hogy lehet őszinte világot csinálni. Az a korszak elmondhatatlanul mámoros volt, és most akkora a csalódás, amit nem is értünk. Hogy lehetett idáig jutni, hogy ezek az emberek országszerte az ötvenes éveket megidéző módszerekkel érik el, hogy a színházak vezetőit nem szakmai alapon választják?
- Ez az akkori fiatal generáció története. A darabban játszó, rendszerváltás környékén született színészek hogyan viszonyulnak ehhez?
- A huszonévesek nem értik a dolog jelentőségét, mert a szüleik és a tanáraik elfelejtették elmondani nekik, ezért a színdarabban játszó, nemrég végzett színészeket levittem Földvárra, ahol történészekkel, pszichiáterrel, filmekkel, riportokkal, interjúrészletekkel kaptak egy szinte benyelhetetlen mennyiségű anyagot, amivel elkezdtünk dolgozni. De az is kérdés, hogy a mi generációnk hogy viszonyul mindehhez, nekünk milyen hazugságokat kell feldolgoznunk - most már egyedül -, mert a szüleink ebben már nem segíthetnek. És azt látom, hogy sokaknak vannak hasonló dilemmái, hogy a mai negyveneseknek komoly próbatétel a házasság, a gyereknevelés, hogy nem tudnak élni a saját életükben, a saját lehetőségeikben, és nem tudnak erről beszélni a gyerekeikkel. Az előző rendszerekben az apaképre épült minden, amit aztán le kellett rombolni. Eddig rendben is van, de mi van most? Ki áll az apa helyére? És mi történik a családokban? Mi történik azokkal, akik most öröklik ezt a dilemmát?
 |
- És mi van a szerelemmel? Meséltek azért arról is? Lovasi szokott.
- Ő folytatólagosan dalol a szerelemről, de mindig újat mond, a következetessége és a nyilvánvaló önazonossága teszi ellenállhatatlanná. Nekem azt kellett eldöntenem, hogyan mesélek a szerelemről. Törékenynek és tisztának mutatom, vagy egy kétségektől gyötört világba emelem azt is.
