Ha végigolvassuk Mourlevat magyarul megjelent regényeit, feltűnő, hogy mindegyik egy-egy ismert történet adaptációja. A Földlakó szintén újraír néhány mesei narratívát, de nem annyira értelmezi, mint inkább továbbgondolja őket. Egészen pontosan a Grimm testvérek által közölt két Kékszakáll-mese, az Orfeusz és Euridiké-mítosz, valamint Collodi Pinokkiója áll a hátterében.

Az az alvilágjárás, amelyben a regény főhőse részt vesz, mégsem a hagyományos, mitikus vagy akár metafizikai alászállás egy másik világba, inkább egy horizontálisan elképzelhető, talán a miénkkel párhuzamos világba vezető átjárás leírása. Egy futurisztikus, túlságosan is jól szervezett, érzelmektől mentes világba, az élőhalottak birodalmába, az olyan se nem élő, se nem holt lények közé, akik sok szempontból Pinokkióra emlékeztetnek. Csakhogy Pinokkióval ellentétben a regény végére belőlük nem lesznek embergyerekek. Noha Mourlevat fordulata szerint éppenséggel egyetlen férfi, Anna szerelme mégis eljut a másik világból az emberek világába, emberként kezd élni, sőt gyermeke is születik. A Földlakó ennek a gyermeknek a képével zárul.

A másik világ három részből épül föl: Campagne, magyarul Vidéknek fordítva, Lorfalen és Estrellas; ezeknek a helyszíneknek az eredeti neveit a fordító meghagyta.

Ezt a három helyszínt, a tökéletesen, gépiesen, előre tervezetten működő világot olyan lények lakják, akik híján vannak minden emberi működésnek: nem lélegeznek, nem tapintanak, nem érintkeznek, nem esznek szerves anyagból készült ételeket, környezetük a funkcionalitás alapján tervezett, és mentes mindattól, amit természetnek hívunk. „Minden túl nagy, túl üres benne, mintha csak az építész meg akarta volna akadályozni, hogy az emberek közel kerülhessenek egymáshoz, megérintsék egymást.” Ennek az automatizált világnak a működésében ráadásul nem találni tetten érhető, látható központi irányítást.

Az itteni lakosokat (le)gyártják, ők pedig aztán a nagy terv részeként élhetnek, feladatokat hajtanak végre; mindenkinek nyomkövető, adatrögzítő mikropasztillát építettek a testébe (akárcsak a Vágott verzió című filmben szereplő csipek, csakhogy a Földlakóban a végső halál után már senki nem kíváncsi a mikropasztillák tartalmára). Egészen addig „futnak a program szerint”, amíg ki nem üresednek ebben az egyébként végtelenül üres, steril, illatok, ízek, színek, zajok és érzelmek nélküli világban. Ilyenkor ahol éppen vannak, leülnek, és nem mozdulnak többé, jelezve, hogy nem kívánnak tovább élni. Az erre szakosodott brigád pedig összeszedi és elszállítja őket megsemmisíteni Estrellasba.

A regény három részének címét adó helyszínek neve jelentéssel bír.

Campagne a (halál)táborokra, a félreeső helyekre utal, Lorfalen az elesett aranykorra, egy elveszett (verloren) világra, Estrellas a megsemmisítés terepére, a csillag nélküli világra a maga szürke égboltjával, a katasztrófa helyszínére, az élőhalottak világából a teljes megsemmisülésbe zuhanók végállomására. Egy valaha jobbnak szánt, kollektív igényeket kiszolgáló, pénztől, gazdasági kényszerektől, művészetektől, zenétől mentes egyenvilágra, amelyet nem zavar semmilyen érzékszervi észlelés vagy illúzió, ahol minden optimálisan működik, kivéve az, amit emberinek szoktunk mondani.

A steril, gépies, csendes, jól szervezett Vidék akár afféle túlvilág is lehetne, de ez mégsem egészen a holtak birodalma. Olyan világ, ahol a test elgépiesedik, és elveszíti azokat a funkcióit, amelyek egyébként az állatvilág képviselőinek testműködésével azonosak vagy az embereket meghatározó tulajdonságokkal, érzetekkel és érzésekkel függenek össze (például a nevetés, a sírás vagy az izzadás). Ebben a világban egy földlakó mocskos, testi valójában undorító, elfogadhatatlan, tápláléka gusztustalan, bőréhez hozzáérni vagy a leheletével találkozni fertőző.

Az élők és az élőholtak világa aztán ebben a kereszteződésben, sőt Anna szerelmében – mert természetesen szerelmes is lesz –, de más kevert születésű lényekben is hibridizálódik.

A könyv két kulcsfogalma, az átjárás/átjárhatóság és a hibridizáció központi és aktuális fogalmak.

A túlvilágon ugyanis titkos kísérletet folytatnak: földlakókat rabolnak el és termékenyítenek meg, így hibridizálva saját állományuk egy részét, megfigyelve az emberek technológiai fejlődését, valamint biztosítva saját világuk és a földi világ közötti átjárhatóságot. A megszülető gyerekeket, az úgynevezett hibrideket aztán különleges körülmények között, elrejtve nevelik. A szülést követően az anyát megölik, nyilván Gabrielle-re is ez a sors vár, ettől kellene őt Annának megmentenie. Ennek a „túlvilágnak” a működésmódját alapvetően határozza meg a test állati minőségeinek meghaladása.

A kiindulásként használt Kékszakáll-mesében ugyan egy lányrablás áll a középpontban, de az is bizonyos, hogy a Földlakóban már nem egyetlen szörnyűséges férfi az elrabló, hanem az államgépezet, egy egész birodalom. A technológiai fejlődés és a testpolitika mentén tökéletesedő világ maga veszi föl a mesében a titokzatos, csábító és kegyetlen kékszakáll-funkciót. Mondhatni, nem Kékszakáll titkai, hanem a technológiai fejlesztések által funkcionálissá tett világ titkai válnak olyanná, amelyek hozzáférhetetlenek, elzártak, szörnyűségesek, halált hozók: aki a közelükbe megy, az áldozatukká válik.

Ez a könyv töprengés az élet, az életminőség és a halál kérdésein egy kortárs bioetikai és biotechnológiai kontextusban. A szöveg az intertextuális kapcsolatokat sem rejti véka alá, a nyomozásként feltáruló történet pedig nemcsak kalandos vagy fordulatos, de kifejezetten populáris irodalmi műfajokra épít.

A kamaszoknak szóló szöveg letehetetlen és összetett, és ezek az elemek még inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy a kötet izgalmas olvasmány legyen.

A teljes cikk a MeseCentrum oldalán olvasható.

Nyitókép: Jean-Claude Mourlevat francia író. Fotó: Eric Garault