Gy. Horváth László fordítását munkába véve, Boronkay Soma e. h. dramaturgi közreműködésével Léner András rendező a Teljes napfogyatkozás legbenső körei felé indult. E körök száma nem túl nagy és abroncsuk szorítása olykor lazul az alaposan megkurtított, szereplőket vesztő variánsban. (A premier negyven perccel rövidebb Agnieszka Holland 1995-ös, közkedvelt ? majdnem kétórás ? filmváltozatánál is.) De a híradás pontos a testi-lelki homoerotikus vonzalomról. Két nagy szellem a testet is latba vető kapcsolatáról, illetve a kapcsolat (talán bármiféle kapcsolat) hosszú távú kilátástalanságáról; egyben az elszakadás ellenére megmaradó páratlan ajándékairól. A hódító férfi módjára viselkedő, lányos arcú kamasz zseni, a konvenciókat eltipró Arthur Rimbaud valósággal berobban a fiatal házas (majd ifjú családapa), a nőiesen engedékeny ? és kevéssé vonzó külsejű ? Paul Verlaine, a már sikeres idősebb költőtárs életébe (tíz év a korkülönbség). A szép meghódítja a rútat, mert tőle várja az intellektuális, spirituális találkozás élményét. A 19. század második felének két kimagasló francia költője hosszasan, egymással és önmagával viaskodva, környezetét megbotránkoztatva vándorolt országról országra, hogy nyugovást és termékeny mindennapokat találjon. Nem sikerült. Az irodalomtörténeten kívül az általános műveltség is számon tartja, hogy az ittas Verlaine 1873. július 10-én lőfegyverrel megsebezte Rimbaud-t. Útjaik elváltak. Az idősebb túlélte a fiatalabbat (több mint négy évvel).
Verlaine nevezetes kifejezését más értelemben kölcsönözve: ők ketten átkozott költők. Hampton a nevükön és életeseményeiken kívül nem zsákmányolta ki költőségüket. Nem tömködte a darabba verssoraikat, nem foglalkozott sokat műhelygondjaikkal. Az alkohol, kábítószer démonaival, a nincstelenség, megcsömörlés poklával, az Isten-dilemmával annál inkább. Léner András értelmezésében az átkozottság is más minőségbe úszik át: ténnyé redukálódik. Analizálandó ténnyé. A hírhedten akaratgyenge Paul és a zsigerből agresszív Arthur egymástól nem függetlenül, de két különféle módon szenved vereséget a létezéstől, amelyet mindketten képesek voltak ? részben egymás hatására ? halhatatlan művekben megörökíteni. Egyik oldalon a felelőtlen, tékozló, befolyásolható nagy talentum, a másikon a bizonyára még nagyobb, akinek végletes szkepszise szerint nem méltó a megörökítésre az, ami megörökíthető. Két megkésett ?romantikus?, elütő romantikával.
Üres értelmiségi szópárbaj is lehetne kettejük életvitája, ha az előadás nem talált volna extenzív saját nyelvet megszólaltatásukhoz. Nem ? mint tán várhatnánk ? a testiség felől. Nagy Viktor (Paul Verlaine) és Szűcs Péter Pál (Arthur Rimbaud) legérzékibb együttléteit is csupán egy-egy érintés, pillanatnyi félmeztelenség-villanás tüzeli. A sötétség mint szemhéj mindig jókor takarja el a fényeket. A világítás vissza-visszavétele nem álszemérmes: a tömören jelenetező technika tempójának és a kiemeléseknek kedvez. Kovács Yvette tervező díszlete szándékosan nem kínál sok reflektorozni valót, noha kétszintes és akad több zuga (a jellegtelenséget, statikusságot jól ellenpontozzák a szintek és a fénymásolt, mozgékony szőnyegmintázatok). Előkelő lakóház, nyomortanya, kocsma alig több jelzésnél. Ennyi elég a főhősök alá. Rájuk meg a garabonciás köpeny. Verlaine nagyjából hasonló öltözékben végzi, mint amilyenben Rimbaud kezdte. (A fennmaradt ábrázolások hatottak a vizuális képre, de talonban maradt a ?fotografálás?.)
Nagy Viktor nem alacsonyítja eszközemberré a szexus zsinegein bábként táncoltatható (bevallottan hiperszexuális) Pault, Szűcs Péter Pál nem hevíti túl a zabolázhatatlan (valahol a mélyben, meglehet, aszexuális) Arthur fölényét. Előbbi a szétzuhant, beteg koldus állapotába gubózva, lesütött szemmel lökve a mondatokat, halál közeli elgyötörtségében fogja be legteljesebben a szerepet, utóbbi azokon a fordulópontokon, amikor váratlanul ő enged. Parányi erőltetettségükben, esetlegességükben is jók összekapcsolódásaik: Arthur a köpenye szárnyainál fogva köti ki büntetésből Pault, máskor Rimbaud utazóbőröndjébe hengeredik Verlaine, s a bőrönd oldala kapja az embernek szánt rúgásokat. Nagy szökkenős beszéde ugyanúgy a döntéskényszereit lehetőleg áthágó jellemre vall, ahogy Szűcs megfontoltabb, kioktató dikciója a magát folyton döntéshelyzetekbe csapdázó karakterre. Párosuknak további összecsiszoló tréningje lesz a következő néhány előadás.
Az epizodisták helyi értéküket hibátlanul tudva működnek közre. Verebes Linda az ifjú női test lüktetése, vonzereje mellé nem keres miértet Verlaine feleségének, Mathilde de Fleurville-nek halogató döntéseire: az észérvek visszásan hatnának ott, ahol a főhősök is sodortatásban élnek. Tímár Éva a férje által elnyomott asszony és anya, tehát szót emelni Rimbaud féktelenségei ellen sem merészelő, decens de Fleurville-né, Kocsó Gábor kibeszéletlen rettegéseket hordozó házi önkényúr és állítólag zsarnok atya de Fleurville. Varga Klári (Isabelle Rimbaud, a költő lánytestvére) nem butítja le a gyászoló nő alakját: öntudatos, pallérozott lényből árad az elhalt fivér és a költészet teljes nemértése. Juhász Réka Verlaine utolsó babájának, Eug?nie-nek futó feltűnéséhez is lelt fogódzót és arcfestéket.
