A színpadon hét táncos - Eric Beauchesne, Marthe Krummenacher, Francine Liboiron, Malcolm Low, Yannick Matthon, Jermaine Spivey és maga Crystal Pite - akik olyan puhán és hajlékonyan mozognak, mint az árnyak, még a legdurvább verekedéseket is végletekig lágyítva-stilizálva. Az élénkpiros háttér előtt, villámgyors tempóváltásokkal dolgozó, olykor félhomályban, töksötétben, vagy kör alakú cirkuszi reflektorfényben mozgó táncosok leginkább érzelmes utcai harcosokra emlékeztetnek. Az utóbbi időben csupa olyan előadást láttam, mely azzal kísérletezett, hogy a nézői türelem végletes túlfeszítésével lelassítsa, kitartsa a pillanatokat, üdítő kivétel hát Crystal Pite kanadai koreográfus, aki inkább a jelen múlandóságára emlékeztet. A Lost action cím vonatkozhat a bevetés közben eltűnt háborús áldozatokra, de a táncosokra is, akik 10-15 év aktív színpadi munka után általában visszavonulnak: csak emlékeket hagynak maguk után, esetleg felvételeket, halvány lenyomatokat, de azt az érzéki élményt, amit színpadi jelenlétük hordoz, visszavonulásukkal teljesen elveszítjük. És mivel az az idő, mialatt egy táncos megmutathatja önmagát a színpadon, nagyon rövid, a táncosok eleve a végesség tudatában élnek. Számomra úgy tűnik, Crystal Pite esetében a végesség felelőssége és megélése a legfontosabb kulcsszó. Táncosnak lenni annyi, mint tudatában lenni annak, hogy a táncoslétnek vége lesz, nem tart örökké. Embernek lenni persze szintén egyenlő a halandóság tudatával, azzal, hogy nincs végtelen időnk szórakozni az életünkkel, a koreográfus annyit enyhít ezen, hogy a címben a katonákra céloz: mit mondjak, ez csak átlátszó könnyítés. A halál így aztán visszatérő motívum a darabban, de meglepően költői módon jelenik meg.
Legelőször ugyan még brutális kissé, ahogy valakinek az arcát egy tömegverekedés után letakarják egy kabáttal. Később sokkal kevésbé szocio-jellegű és nyers képek jönnek: egy mozdulatlanul hanyatt fekvő férfi újraélesztését látjuk, ahogy hirtelen megemelkedik a mellkasa, karjai pedig gyönyörű, íves, organikus mozdulatokban hajladoznak, mintha csak egy növény kelne életre. Többször visszatér az a kép, ahogy egy táncost társai beigazítanak egy fekvő pozícióba, mintha csak egy körülrajzolt áldozat lenne, és mégis, még ennek a képnek is megvan az a hangulata, mintha csak próbálgatná a halált a szereplő. A koreográfia struktúrája körkörös, visszatérő szekvenciákból építkező, de az ismétlések sosem mechanikusak, mindig elmozdulnak kissé, mint mikor valakinek a tanúvallomása az évek alatt megváltozik, pedig elvileg mindig ugyanazt a történetet meséli újra. Az emlékezet gyarló, elvevődnek és hozzácsapódnak részletek az emlékekhez, a valóság bemozdul. Pontosabban, eleve az kérdőjeleződik meg, hogy rekonstruálható-e bármilyen történés, akár egy haláleset, létezik-e bármilyen objektív igazság, vagy csakis belső, szubjektív igazságok, vagy inkább rögeszmék vannak? Amit szintén nagyon szerettem Crystal Pite darabjában, az, hogy a táncosok-táncosnők magától értetődő természetességgel vannak jelen a színpadon. Ennek talán az is az oka, hogyha tudom, hogy adott időm van, nem játszom, nem akarok megfelelni: az önazonosság a legegyszerűbb létforma.
A férfi táncosok atletikusak, kidolgozottak, de van bennünk valami suhancos nyugtalanság is. Képzettek, de nem agyonfegyelmezettek: könnyedek, lazák, szabadok, szinte ugyanaz a fesztelenség árad belőlük, mint egy féktelen utcai táncosból, (persze nem kevés profizmussal megspékelve). Viszont nárcizmusnak, öncélú kunsztnak, affektálásnak vagy macsó vehemenciának nyoma sincs. A nők vékonyak, sportosak, erőteljesek, egészen picit talán amazonszerűek - de anélkül, hogy férfiasak, vagy androgünök lennének -, a szerelmi jelenetekben pedig szenvedélyesek, de minden cukormáz nélkül. Megkönnyebbülés, hogy ez egyszer nem légies, naiv nimfákat, férfilapra illő cicusokat, tökéletes mozgásautomatákat vagy könnyes szemű mártírokat kell néznünk, (hogy csak a leggyakoribb táncszínpadi női szerepsémákat említsem). Nyilván nem meglepő, hogy a legizgalmasabb azért mindenképpen maga a vékony, inas testalkatú, kócos szőkeség, Crystal Pite, aki egy eredeti, szögletessé tördelt szólót ad elő, melyben az emberi beszédet használja fel zeneként, éles és pontos mozdulatokkal képezve le az elhangzott szöveg ritmusát. Érdekes, hogy ez a töredezett, izolált testnyelv később, a koreográfus egyik duettjében már egyenesen groteszkké torzul, a két táncosnő össze-vissza rángatott marionettbábként mozog a színpadon. Crystal Pite mintha pásztázná szereplőit, minden táncosának jut pillanatnyi főszerep, amikor magához ragadhatja a figyelmet. Furcsa módon ezek a rövid szóló és duó-helyzetek sokkal izgalmasabbak, mint a többszereplős jelentek, ámulatba ejtő megmutatkozásokat látunk az összes táncostól. A férfitáncosok gyakran felbukkanó négyese is sokkal figyelemre méltóbb egyesével, mintha a csoportjelenetek olykor sematikus egyszerűségéért kárpótolna minket a koreográfus e virtuóz szólókkal. Csak itt, csak most, csak nekünk - vegyük észre, hogy valaki kétségbeesetten figyelmeztetni akar minket, hogy minden pillanat múlandó és illékony.
