A Hamar Zsoltot beugrással helyettesítő Kocsis az eredeti programot némileg átalakítva átlagos színvonalú, de korántsem egyenletes koncertet vezényelt. A műsor a Mesterdalnokok-nyitánnyal kezdődött. A straussos kedélyességgel induló előadás egy jóleső nyújtózkodáshoz hasonlított. Év elején nem szokatlan az ilyesmi. Eldönthetetlen volt, hogy vajon Wagner, Kocsis, vagy a zenekar érdeme-e, hogy a nyitány végét aranyazó fény etikai természetűnek tűnt fel - imígyen is hozzájárulva a nagy opera felidézéséhez.
Paul Badura-Skoda szenvedélyesen szeret közönség előtt zongorázni. A pódiumon eltöltött évtizedek (az 1950-es években már világjáró pianista volt) nem tették fásulttá; a csak ennyire megkopó ízületeiről és a csak ennyire lassuló reflexiről pedig az orvosi szaklapok csoda-oldalain kellene beszámolni.
Előre tudhattuk, hogy Beethoven C-dúr zongoraversenyének előadása technikai szempontból nem lesz kifogástalan - nem is vártuk. Emlékszünk, hogy évekkel ezelőtt, amikor 75. születésnapját koncertsorozattal ünnepelte, Badura-Skoda Magyarországra is eljutott: Mozart G-dúr zongoraversenyét játszotta (K. 453). Jelen voltam azon a koncerten (Zeneakadémia, 2003. december 7), a zongoraművész a Liszt Ferenc Kamarazenekar társaságában enyhén kínos produkciót nyújtott. Természetesen akkor sem a technikai vértezet sérülékenységét kifogásoltam, hanem a kivitelezés esetlegességét feledtetni képes zeneiség hiányát. Érdekes azonban, hogy évek múltán az egykori koncertről nem azt őrizte meg az emlékezet, hogy Mozart remeke nem hangzott el, hanem azt, hogy a zongorista fizikailag már nem uralja hangszerét. Olyan természetű problémákra figyelhettünk fel, melyek idővel már nem oldódnak meg, sőt. (E problémák felismerését persze követhetné a repertoár szűkítése, megválogatása, mint Rév Líviánál, vagy - hogy egy hegedűst is említsek - a visszavonulás: feledhető egyáltalán, hogy Pauk György milyen csodálatos Bartók Hegedűversennyel búcsúzott el a budapesti közönségtől?)
Egyszóval tudhattuk, hogy mire számíthatunk, Badura-Skoda nem kápráztatni jön, Bösendorfere nem fog szikrázni. Ám zeneisége - és ebben meghaladta 2003-as fellépését - érvényre jutott. Az első tételben a hosszabb íveket a megérkezések egyértelműségével, a zenei logika természetességével húzta meg. A lassú tétel líraiságát költői bölcsességgel hitelesítette, hüppögés, nosztalgiázás és önsajnálat nélkül. Minden ízében klasszikus és mélyen zenei lassútétel volt ez, túlzó és kitárulkozó érzelmi és romantikus ballasztok nélkül. Azt pedig higgyük el, hogy a finálé rondótémájának ritmikai profilját következetesen máshogy szabta ki, mint a zenekar. Kocsis is reagált erre az öreguras makacsságra, a tétel előadásának zavarosságán enyhítendő, tagoltabb, a szóló és tutti szakaszokat jobban elválasztó (ezáltal egymástól függetlenedő) egységeket alakított ki, hiszen úgy is képtelenség lett volna a folyamatosság, a folyékonyság illúzióját felkelteni. Inkább a szakadozottságot kontúrozta. Badura-Skoda - mivel szeret közönség előtt zongorázni - két bravúr ráadással köszönte meg a tapsot.
A szünet után a Concerto következett. Az etalonfelvétel és az etalon előadások után Kocsis érezhetően arra használta fel a pécsiekkel közös koncertet, hogy máshonnan pillantson rá a műre, hogy ne a megszokott és kipróbált kommunikációs stratégiájával érvényesítse zenei elképzelését. Talán a túloldalról érkező és előre nem kalkulálható impulzusokra is vágyott. Úgy hallottam, hogy ilyen impulzusok nem jöttek, nem csodálkozom azon, hogy a pécsiek Concertója nagyon más lett, mint mostanában az Nemzeti Filharmonikusoké. Mondhatnám, hogy ez is ugyanolyan érvényes, de ez messze nem lenne igaz. Gyakran éreztem például úgy, hogy a zenekar 'bójától bójáig" úszik, a játékból hiányzik a vízbiztonság lendülete. Kocsis ennek megfelelően mérsékeltebb tempókat vett - kivéve a fináléban. Az Elégiában szomorú jelenségre figyelhettem fel, a pécsi együttes úgy játszott, mint bármelyik nyugati zenekar. Nem valamiféle nemzeti ízt hiányoltam, hanem az anyanyelviség természetességét. Már a gyanú is meglehetősen riasztó, lehet, hogy Bartók nem anyanyelve egy magyar szimfonikus zenekarnak?
Az év eleji formának tudom be, hogy az egyes hangszercsoportok összecsiszolatlanul szóltak. A fafúvósok nyersessége már a klasszikus-romantikus első részben is feltűnt. A rézfúvósok kontrollált hangzása (a gikszerek más lapra tartoznak) bíztató. A vonóskar viszont igen széteső produkciót nyújtott. A csellók enerváltsága különösen feltűnő volt, főleg amikor a brácsák is haraptak. A nagybőgő szólamára nem egyszer a disztonálás és a zavaros hangzás miatt kellett felfigyelni. Nem csoda, ha az első hegedűk kénytelen-kelletlen kiszóltak a vonóskarból.
Mindezek után olybá tűnhet, hogy a recenzens nem érezte jól magát a koncerten, ám ez nem igaz. Egyet kell értenem az ismeretlen hölggyel, aki távoztában egy mondatban összegezte az élményt: soha rosszabb Concerto előadást!
Pannon Filharmonikusok
2009. szeptember 19. 19:30
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Paul Badura-Skoda (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
Wagner: A Nürnbergi mesterdalnokok - nyitány
Beethoven: I., C-dúr zongoraverseny, op. 15
Bartók: Concerto