Médioni nevével néhány éve, egy külföldi utamon találkoztam először: a kezembe került a Klezmatics-szel, pontosabban David Krakauerrel és Frank Londonnal közösen kiadott, Café Oran című albuma, borítóján egy olyan, bódító-csábító fényképtablóval, hogy egy pillanatig sem gondoltam ellenállni neki. Az öreg mester - kit a nagyvilág a kilencvenes évek végén, s igazából ezzel, a világszerte ismert muzsikusokkal készített albumával fedezett fel - örökre letűnt világ egyik utolsó hírnöke. A hajdan virágzó, hatalmas oráni zsidó közösségből mára semmi nem maradt, egy málladozó, hatalmas zsinagógán kívül. Az etnikailag elképesztően színes, tengermelléki nekropoliszban alig több mint négy évtizede még egymás mellett élt a francia, az arab, a berber s a zsidó kultúra, s e közösségek egyebek mellett nagyszerű zenészekkel is büszkélkedhettek. Médioni a legenda szerint kilenc évesen, hetven esztendeje, egy ócskapiacon talált egy rozzant zongorát: megtanult játszani rajta, s a stílusok, hatások valósággal ragadtak rá. Zenélt az övéivel, arab és berber muzsikusokkal, éjszakai bárokban játszott tánczenét, aztán bevonuló amerikaiaknak talpalávalót, s néhány muzikális katonától sorra tanulta meg az Újvilág divatos stílusait. 1962-ben gyökeres politikai fordulat állt be Algériában, zsidók százezreit kényszerítették távozásra: Médioni, Reinette l'Oranaise, a Franciaországban Enrico Macias néven világhíressé lett Gaston Ghrenassia s a többi zsidó muzsikus-óriás Algériája megszűnt létezni.
Médioni, ez az ősz nagypapa a billentyűkhöz ülve varázsos módon változik vissza lánglelkű fiatalemberré: játékát, énekét hallgatva nem hisszük a korát, fel sem fogjuk testi valóját. Muzsikájában az ősi andalúz-zsidó dallamok, a rai, a chaabi, s az európai, a nyugati, újvilág-béli hatások ötvöződnek. "Én is szeretem magukat", les vigyorogva szemüvege fölött a közönségre, s hirtelen megorrontjuk az oráni kávéházak nehéz, füstös-fűszeres illatát. Mintha csak dalokat rendeltetne magától: kérdi, szeretjük-e a tangót vagy a flamencót, s már játssza is. A dallamok valóban az emlegetett stílusokét idézik, de mind valami különös, azonos anyagú keverccsé válnak, mézédes, szívbe markoló zenei szövedékké, amely általa - és a negyven, illetve tizenöt éve vele muzsikáló, most itt, Pesten is remeklő testvérpár, Claude és Mardoche Maimaran által - őriz valamit abból a bizonyos letűnt világból.
Az ugyancsak Marseille-ben működő Les Hurlements D'Léo már volt Budapest vendége, mégpedig a Sziget minden évben parádés műsort kínáló Világzenei Nagyszínpadán. Ez a lehengerlő, pazar társaság oda, arra a helyre való: a zenekar, koncertje negyedénél egyszerűen felállíttatta közönségét - vélve, hogy ez itt, így nem mehet tovább. A nyolc, csak keresztnevét viselő zenész pazar muzsikáját hallgatva e grandiózus, kifogástalan akusztikájú, ám efféle eseményekre tökéletesen alkalmatlannak tetsző térben ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. A Les Hurlements zenéjétől felrepedezik a márvány, rügy fakad a nemesfa burkolatból. A francia sanzon dúsgazdag örökségét világzenével ötvöző, remek humorú, elképesztően sokoldalú muzsikusokból álló csapat fellépése során kiforgatta a teret a négy sarkából. Egy óra leforgása alatt csinált udvariasan tapsoló publikumból transzban csápoló tömeget e hűvösen elegáns palotában.
