Nagy szolgálat az emberiségnek
Az atombombatesztek, amint azt majd fél évszázadig az USA kormánya állította, az amerikai állampolgárok védelmében folytak. A hidegháborúban a fenyegető helyzetek ellenszereiként szolgáltak, a valóságban azonban már korán a helyi lakosság ellen folytatott háborúvá fajultak. A keleti ellenséggel szemben bevetett tömegpusztító fegyverek kifejlesztésének ötletéből masszív önmegsemmisítés lett. Az önpusztítás 1946. február 10-én kezdődött, amikor Ben Wyatt hajóskapitány, a Marshall-szigetek katonai kormányzója felszállt egy hidroplánra és a Bikini-szigetekre repült. Az amerikai kormány éppen eldöntötte, hogy felrobbantja a Hirosima és Nagaszaki utáni első bombákat. A Bikini-atoll, ami két éve volt amerikai fennhatóság alatt, ideális feltételeket nyújtott: elég messze esett az összes kereskedelmi hajóútvonaltól és a lagúna elég nagy volt a flotta számára. Ráadásul mindössze 167 lakosa volt. Őket Wyatt ki akarta telepíteni, azért repült oda, hogy ezt közölje velük.
Nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek ? magyarázta Wyatt és megígérte, hogy egy napon visszatérhetnek a kis érintetlen paradicsomukba. "Úgy mint Izrael népe, amelyet az Úr az Ígéret Földjére vezet." Bikini törzsfőnöke nem tudta, mi ez a bomba, és hogy mit fog okozni. A világháborúból is alig éreztek valamit errefelé. De ha ez tényleg a Teremtő akarata, akkor Isten nevében beleegyeznek az átmeneti költözködésbe. Öt héttel később a USS LST-1108 fregatt fedélzetén ültek, úton a 200 km-re fekvő Rongerik szigetére, amely átmeneti otthonukká vált. Amikor a hajó kifutott a lagúnából, az egykori lakosok még egyszer utoljára hátrafordultak és látták, ahogy az amerikaiak lángba borítják kunyhóikat.
A következő hetekben 42 ezer katona fordult meg a szigeten, hogy előkészítsék a terepet a Crossroads hadművelethez. Száz tonna dinamittal szélesítették ki a lagúna bejáratát az amerikai haditengerészet hajói számára, korallzátonyokat repítettek a levegőbe. A kellemetlen élősködőket DDT-vel (Magyarországon 1970 óta betiltott rovarölőszerrel - A szerk.) intézték el.
A katonák a csillogó tengerben fürödtek, napoztak a parton, fagylaltoztak és ingyen sört ittak. Két tucat női tengerészkatona is velük volt. Meg egy kutya. A katonaság több mint 500 fényképészt és operatőrt bízott meg, kerítettek pár száz kamerát, ehhez 18 tonna filmnyersanyagot, hogy megörökítsék az eseményeket.
Válogatott amerikai hadihajók horgonyoztak a lagúnában (USS Saratoga, USS Arkansas, az Apogon tengeralattjáró, mellettük Japántól zsákmányolt hajók (a Sakawa), sőt egy német cirkáló, a Prinz Eugen is. Az úgynevezett célflotta mintegy 80 hajóból állt, fedélzetükön kísérleti alanyként kecskéket, bárányokat, disznókat, patkányokat és egereket hagytak hátra. Amikor Woodrow Swancutt őrnagy felszállt a B-29-essel, hogy az Able nevű bombát ledobja, nemzetközi diplomaták, politikusok és tudósok figyelték hajókról a fejleményeket ? mintegy 30 kilométerre a robbanás helyszínétől. A matrózok rövid ujjú ingekben ültek a fedélzeten, szemüket karjukkal védték, miközben folyt a visszaszámlálás. 8.59-kor apokaliptikus dörgés hallatszott, majd egy világító tűzgolyó jelent meg pszichedelikus színekben pompázva az égbolton. Néhány másodpercen belül a gombafelhő 6000 méteres magasságig tört fel, majd nem sokkal később 16 km-re hatolt be az atmoszférába.
A robbanás után mintegy tíz órával keltek útra a katonák, hogy felmérjék a károkat. Groteszk fémvázakat és olvadt acélt találtak. Öt hajó elsüllyedt. Sok bárány élettelenül lógott a karókhoz kötve. A túlélő állatok szánalmas égési hólyagokkal teli fülekkel ettek a szénavályúból. A célhajók fedélzetén a matrózok puszta kézzel szedegették össze a holttesteket, a radioaktivitás fogalmáról nem igen hallottak.
Cinizmusnak is nevezhetjük, ahogy ezeket az embereket feletteseik védőfelszerelés nélkül küldték a pusztulás helyszínére. Talán a történelmi pillanat tükrében érzett eufória és a még kevéssé ismert fegyverrel szembeni naivitás érzése keveredett össze. Egy tévés csapat interjút készített a robbanás szemtanúival. Egy amerikai kongresszusi képviselő csalódottan silány látványosságnak titulálta a tesztet: "Túlságosan messze voltunk. Talán nem bíztak benne, hogy kibírjuk."
A halál a széllel érkezett
Az atombomba az amerikai fölény szimbóluma volt. Fél évvel a koreai háború kitörése után 1950 júniusában Henry Truman amerikai elnök elrendelte, hogy a nukleáris fegyvereket nemzetvédelmi okokból újra az amerikai kontinensen teszteljék. Mindenféle hivatalos meghallgatás nélkül alakították ki a Nevada Test Site övezetét, egy 3500 km2 nagyságú területen Las Vegastól északra. Habár egy szakértő, az egykori ezredes, Stafford Warren egy 150 mérföldes terület lezárását követelte, az Atomenergia Bizottság (AEC) ezt figyelmen kívül hagyta. Pedig Warren nemcsak az orvosi kar dékánja volt az elitnek számító UCLA főiskolán, hanem a sugárzás elleni védelem vezetője is a Crossroads hadműveletnél.
De az AEC már régen önállósult, a kormányon belül saját kormánnyá vált. Kvázi törvényes teljhatalommal bírt, hogy a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban szabályokat hozzon. Végrehajtó hatalmat is kapott, hogy ezeket a szabályokat be is tudja tartatni. Saját magát igazgatta és ellenőrizte, felelős volt a büntetőtörvények betartásáért, abban az esetben, ha valami félresikerült volna. Egy magas rangú kormánytisztviselő így nyilatkozott a hidegháború alatt uralkodó felfogásról: "Ez a mi dolgunk, ez nemzetbiztonsági ügy, mindenki tartsa magát távol tőle."
Így tekintve igen csak logikusnak tűnik, hogy az új tesztterületet a ritkán lakott nevadai sivatagban hozzák létre. Az ottani derék polgárok és a mormonok, akik a szomszédos Utah államban laktak, határozottan antikommunisták voltak, konzervatívak és hatalomhűek. Nemcsak Istenben hittek fenntartás nélkül, hanem a kormány által folytatott politikában is. Az AEC titkos ügyeinek kétségbe vonása hazafiatlan lett volna számukra. Fogalmuk sem volt róla, hogy nem sokkal később a szél a halált sodorja feléjük.
1951. január 27-én robbant először atombomba a második világháború óta amerikai földön. A sajtó lelkes volt. A helyi mormon lap, a Deseret News másnapi címszalagja így szólt: "Látványos atomrobbantásokkal haladunk a biztonság felé, pánikra nincs ok."
A környező települések lakói gombafelhőt sosem láttak, csak az azt követő rózsaszín eget. A látvány és a sorozatos élmények megosztották az embereket: "Hruscsov bombáitól félnünk kellett", mesélik, "de amikor a saját bombáinkat repítették levegőbe, azt mondták, hadd játsszanak csak a gyerekek az udvaron, nem lesz semmi baj. Ez felettébb furcsán hangzott."
A teljes cikk a Múlt-kor 2012. tavaszi számában található.
