Átrendezni a házat - KISPOLGÁROK

Makszim Gorkij korai, 1901-es darabja voltaképp nem rejt igazi drámát a még részben csehovi dramaturgia mélyén. A szülők ? általában az ötven-hatvan körüliek generációja ? nem ért szót a huszonévesekkel, s a korosztályokon belüli szereplők sem igen beszélik egymás nyelvét. Ez a mindennaposnak nevezhető, jobbára kisszerű és nemegyszer nevetséges nemzedéki konfliktusháló azonban a kirohanások, csalódások, mellébeszélések s egy öngyilkossági kísérlet ellenére sem jelentékeny formátumú. Mintha a kispolgári közeghez csak kis súrlódások tartozhatnának. Nem véletlen azonban, hogy az egyik figura a kanalizáció szó értelmét szeretné megtudni. Tér és idő alkalmatlan, hogy levezesse a feszültségeket, kiábrándulásokat, gyengeségeket, tévképzeteket. Ady Endre szavával élve: csatornátlan ország, eldugult, öntisztulásra képtelen föld, ahol egy vidéki kisvárosban végbemennek az események. Ha egy angol vagy francia Angliát, Franciaországot mond, valami reálisat, konkrétan értelmezhetőt gondol a szó mögé ? halljuk ?, de az Oroszország név, különösen ?a mi Oroszországunk? kifejezés üresen cseng, nem telítődik tartalommal.

A dramaturg Radnai Annamária szálkás-pontos új fordítását felhasználva Zsámbéki Gábor rendező minden felesleges cifrázástól megszabadította, és nem egymástól elfelé, hanem inkább egymás irányába mozdította az alakokat. Mellékes, hogy az öreg ? ötvennyolc éves ? Besszemjonov egy szobafestő céh elöljárójaként tett szert meglehetős, fösvényen őrzött vagyonra, és nem nyom túl sokat a latban, hogy fiát, Pjotrot egy szervezkedésben való röpke részvételért rúgták ki az egyetemről. E felfogás megszünteti a kispolgári családi kör túlzott szelvényességét. A nevelt fiú, Nyil nem a ?forradalmi jövő? hírhozója optimista munkakultuszával, az apa nem egyszerűen a saját megcsontosodott értékrendjét szajkózó taszító despota, a csak villanásra felbukkanó kallódó asszony viszont a célja vesztett közönyös sodródás hajléktalanja. A jellemek legyezője a negyedik felvonásban egyszerre nyílik ki teljességében és zárul is össze, most azzal a szülői mondattal fejezve be az előadást, hogy ?Miért tették ezt velünk?!? Mármint a gyerekek, akik házassággal, vadházassággal vagy magányosan leválnak nemzőikről, hogy ? Gorkij nem állja meg ennek verbális deklarálását ? semmivel se legyenek boldogabbak, polgárabbak elődeiknél, s bizonyára majd ők is úgy hiszik: az utódok követik el velük szemben mindazt, aminek eredője pedig nemzedékek egymásutánjának vaksága, vétéssorozata.

A régi ház átrendezés nélküli átrendeződéséhez, a családdráma megszólalásához a díszlet sokat ad hozzá, ám inkább kívülről, néha zavaró didaktikussággal dolgozva a színészi tevékenység alá. Bagossy Levente m. v. nem régi, hanem friss faanyagával tüntető, elkészületlen, amorf házat tervezett, mely eleve a szinteket egybecsúsztató, csupán félig reális helyszín (az asztallap fentebbről nézve padlózat). Az épület a családi földcsuszamláskor maga is megroggyan, szigetekre hasad. Zsámbéki nem erőlteti a szakadékos járásokat, szökkenéseket a félig rom térben, sőt, inkább veszni hagy bizonyos játéklehetőségeket, melyeket a hiányosan kárpitozott, ferdült kanapé, a néhány lejtő, pinceszerű zug, majdnem a semmibe nyíló hasadék alkalmanként mégis provokál. Valóság és délibáb keveredik is, hadakozik is. Fel is szikrázik, ki is huny a választott stílus. Sokszor elsőrangú, megrázó tragikomédiát látunk (többek közt a színmű két ?ami szívemen, a számon? alkoholistájának köszönhetően), néha szolid bohózatot (a diák, házitanító Siskin harmadszorra sem képes egy kabátot felsegíteni az udvariasságot elváró Cvetajeva tanárnőre).
A sárgás, világos fa-kulissza önmagát tudatosan megcsúfoló ácsolmányai előtt remekül hatnak Szakács Györgyi m. v. erős, kemény színekkel operáló, sorsok mélyrétegeit feltáró jelmezei (legyen elég kiemelni a kacér ifjú özvegyasszony, Jelena ruhatárát: a jellem sokértelmű szótárát nyitja fel minden gallér, rátét, mintázat. S itt emlékezzünk meg arról, hogy mesteri frizurák ? hajzatok, loknik, kócolmányok, bodrok ? vallanak viselőikről).

Az önmagát az utolsó félórában betetőző premier mellékszereplői a tér birtoklásának egyes esetlegességeit nem számítva a Katonában megszokott maximalizmussal működnek közre. Czakó Klára (Egy asszony) mintha évszázada ülne elveszettségébe nyugodottan, kisemmizetten; Lengyel Ferenc (Orvos) szerepét alig mérhetné stopper, de ennyi is elég a doktor részvétlenségének és zavarának akceptálására; Tóth Anita (Sztyepanyida) szakácsnő-sorból is felnő az öregek változatos garnitúrájába. Kiss Eszter puszikkal, szóömléssel beszéli át magát Cvetajeva lehetséges kétségein, Kovács Lehel a csehovi örökségű szemüveges diákot oldja meg jól fiatalos ruganyból, Rezes Judit Jelena tagadhatatlan primadonna-felszínességét öntudatként és önkritikaként is felmutatja.
A fiatalok további galériájában Ötvös András bármely tárgyú derűlátó plakátról lelépett Nyilként jár-kel, döng. Rokonszenves body-builder az olyannyira szeretett mozdonyvezetés, szénlapátolás jóvoltából, ám félő: léleképítésben még nem jár ott, ahová Gorkij valószínűleg álmodta. Kocsis Gergely mint a döntéseit jóvátehetetlenül halogató Pjotr fellángolások és kiégések közt botorkál. Az előadást ? mint kiderül ? egymás szerelmi riválisaként nyitó Tatyána és Polja két külön utat jár be: Fullajtár Andrea nervózusan ?kora modern?, vénlányságra ítélt értelmiségi nőként vonja magát egyre árnyékszerűbbre (és az öngyilkossági kísérletből gyógyulva méreg marta hangszálainak sejtelmével, erőfeszítésével pompásan bánik), Pálmai Anna mind kihúzottabb derékkal megy elébe annak, ami számára rendeltetett. Mindketten ? ők is ? részesülnek Zsámbéki az egész produkcióra kiterjedő, finommíves figyelme áldásaiban: nem egészen a darab intenciói szerint e színpadon mindenkinek megvan a maga fájdalmas méltósága, a súlyos gyöngéit is átható kis igaza.

Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán és Fullajtár Andrea

Bán János (Percsihin madárkereskedő) és Máté Gábor (Tyetyerev kántor) úgy oldja meg mesterien a két iszákost ? a távoli rokont és az átmenetileg befészkelt mihaszna bölcselőt ?, hogy (bár kerül elő üveg) egy korty szesz nem megy le torkukon. Bán mozgásában, szövegmondásában is érvényesíti ? mindössze egy-két karcsapás dallamával, hangutánzással ? a ?levegőből élő? hontalan szívfacsarásra okot egyáltalán nem adó együgyű líráját, Máté egy külön a kántornak kitalált fiókos, rozoga karszék nyiszorgatásával is a templomi-temetési énekes saját maga számára ugyancsak fülhasogatóvá lett életmaradékát, cinikus filozófiáját jeleníti meg kiválóan.
Szirtes Ági a kamránál, egy font olajnál messzebb nem látó családanya sápogásába az övéiért élő-haló mater familias áldozatosságából is belelop egy keveset, s rendíthetetlenül áll vele egy, sokszor durváskodó férje oldalán. Az est nagy alakítása Bezerédi Zoltáné, aki egy ellenszenvesen tisztes vagy tisztesen ellenszenves életet foglal Besszemjonovba. A ház ura, a magát még feltétlen gazdának vélő, visszafordíthatatlanul hanyatló családfő az artikuláció fölötti uralom elvesztésével is kivallja vereségét: ordít, elcsuklik, höbög, beolvas ? és már sehogy sem képes utolérni a szavait. A ritmushibáktól még nem mentes Kispolgárokban Bezerédi Vaszilij Vasziljevicse a mágnes, aki egyre fogyó delejével, mind érvtelenebb erőszakosságával, nem megvetendő kicsinyes józanságával próbálja utoljára maga köré rántani a reszeléket, amelyet tegnap vagy tegnapelőtt még családnak lehetett nevezni.