Autisták - DEVIANCIA

Németh Ákos drámája annyiban fehér hollónak számít, hogy autista főszereplőjéről szól legkevésbé. A fogyatékos lány inkább egyfajta tükör, melyben a többieket láthatjuk. Zsanettől a természet vette el az igazi kommunikáció, a hagyományos társkapcsolatok esélyét, míg a mű másik öt szereplője részben saját magának, részben az őt körülvevő közegnek köszönhetően képtelen erre. Fiatalok, középkorúak és öregek élete úgy fut zátonyra, hogy talán észre sem veszik. Hogy azonban a befogadó mindenképpen észrevegye, arról a szerző az idevágó tematikai elemek végletekig halmozásával gondoskodik: padláson termesztett vadkender, abortusz, börtöntöltelék apa, bőséggel szedett nyugtatók, felesleges mellplasztika, s a sorból a leggusztustalanabb perverzió, Zsanett megrontása sem maradhat ki. De még ez is fokozható: e tett sem vált ki igazi felháborodást, csak zsarolás tárgyát képzi, a kegyszerárus anya pedig élete legjobb üzletét kötve férjhez adja megesett lányát az őt megerőszakoló bolttulajdonoshoz. Valahogy úgy érzem, a kevesebb több lenne. S ezt nemcsak a deviancia fokait jelző tematikai elemekre értem, hanem a dráma egészére is. Erősen túlírtnak gondolom a szöveget; az egyes szituációkban a szereplők gyakran ismétlik önmagukat, mindent kifecsegnek magukról (ha nem a többi szereplőnek, akkor egy monológban nekünk), így túlságosan átláthatóvá válnak - miközben a dialógusok ritkán telítődnek igazi feszültséggel. S ha az helyenként meg is terem, a túlnyújtott jelenet végére bizonyosan elillan. Túl sok a közhely a szereplők sorsában ahhoz, hogy izgalmasan egyéni sorsú karakterré váljanak, de túl sokat beszélnek ahhoz, hogy mint típusok igazán érdekesek legyenek.

Lőrincz Rita és Éder Enikő

Ilyenkor szokott arra várni a recenzens, hogy majd jön egy rendező, aki mindezt hasonlóan látja, így alaposan megnyesi a szöveget, s kitűnő színészeivel tartalmassá, izgalmassá teszi a megmaradt történetet. (Nekem amúgy is van egy régi fixa ideám, mely szerint Németh Ákos drámáinak többségét filmszerűen, a jelenetek és a karakterek zaklatottságát hangsúlyozva, sűrű atmoszférát teremtve lehetne hatásosan színre vinni ? de látva a drámáiból készült bemutatókat és nem látva az azokból létrejött filmek sorát, alighanem magamra maradok ezzel a nézettel.) Ám ha a mű megrendezésére maga a szerző vállalkozik, a remények tovatűnnek. Bár Németh Ákos egy hasonló cipőben járó kollégája egyszer meggyőződéssel nyilatkozott arról, hogy rendezői énje milyen fontos változtatásokról győzte meg a szerzőit, ilyes bemutatóknál magam általában azt látom, hogy szerzőknek nemigen van rálátásuk saját alkotásuk megoldandó problémáira és kamatoztatható erényeire, így az előadások többnyire nem megoldják, hanem nyilvánvalóvá teszik az alapmű hibáit. Nincs ez másként a Deviancia Németh Ákos rendezte temesvári bemutatójának esetében sem. Reménnyel igazán csak az Albert Alpár tervezte díszlet tölt el: műfű borítja az egész játékteret, ami látványelemként hangulatot teremt, jelentés is kapcsolható hozzá, s megóvja a játékot a pepecselő kisrealizmusba fordulástól. Ám már az első jelenetekben látszik, hogy ez nem lesz elég a szituációk tartalmassá, feszültté tételéhez. Ezt követően hol gyorsabb, hol lassabb ütemben peregnek a felszikrázni csak elvétve tudó dialógusok. Nem egyszer bicsaklik a színészi intonáció is, különösen a kitörések esetében sok a hamis hang. Sem a világ elviselhetetlenségét, sem a szereplők alkalmatlanságát a normális életre nem érezzük a bőrünkön, mivel a szuggesztív erő mindvégig hiányzik a játékból. A játékmód hol realisztikus, hol enyhén stilizált, egyes jelenetekben (váratlanul) élesebben elrajzolt. A monotóniát a rendező a második részben a nézőket tréfásan játékba vonó teátrális ötletekkel próbálja megtörni. A vadkendernek kinevezett nézők cipelgetése székestül ide-oda erre talán alkalmas is, hiszen valamennyien szívesen gyönyörködünk társaink civil riadalmában, de amúgy nehezen érthető, mit keresnek ebben az előadásban ezek az ötletek (mert természetesen nem kapcsolódnak semmihez, ráadásul magára a drámára sem jellemző, hogy humorba próbálná pácolni a történéseket).

Tar Mónika és Dukász Péter

Az előadás azt a dilemmát sem oldja meg, hogy központi szereplője gyakorlatilag ugyanazokkal a szűkös eszközökkel kénytelen jelen lenni minden szituációban, miközben sorsában voltaképpen csak egyetlen nagy (ám kiszámítható) fordulat következik be. Erről legkevésbé Lőrincz Rita tehet, aki egy gesztus- és mozgássort, illetve hanglejtést pontosan kidolgozva voltaképpen végig a megfelelő mederben tartja Zsanett szerepét. A valamivel több lehetőséget tartogató további szerepekkel kollégái kevésbé tudnak élni. Éder Enikő eleinte riasztó hangokat üt meg, szinte skizofrénnek láttatja Ráknét, s igen lassan talál rá a lányát kiárusító, ájtatos anyaszörnyeteg alakjára. Tasnády-Sáhy Noémi határozottan rakja le a kallódó, súlyosan szeretethiányos, emiatt másokat megbántó, komplexusait túlzó magabiztossággal takargató fiatal lány szerepének körvonalait, de a figura kétségbeejtő magányának súlyát alig tudja érzékeltetni. Tar Mónika szinte csak egy modort talál el Bea szerepéből, Dukász Péter csak Sanyi bácsi jelentéktelenségét tudja megmutatni, a tulajdonos reflektálatlan aljassága szinte elvész, Balázs Attilát pedig soha nem láttam még ilyen tanácstalanul próbálkozni azzal, hogy így vagy úgy, de legalább valamilyen markáns kontúrt tudjon adni szerepének.   

A három és fél óra hosszú (a Szkéné színházi vendégjátékon fél tizenkettő körül befejeződő) előadás akkor is megterhelő lehetne a néző számára, ha megteremtené a normális élettől való elidegenedés feszült, torokszorító drámáját ? csak ez esetben más értelemben lenne megterhelő, mint most. Németh Ákos rendezése csaknem lehetetlennek mutatja, hogy a mű jelenlegi hosszában hatni tudjon. Pedig a szövegből valószínűleg létrehozható lenne egy expresszív, felkavaró előadás ? ám ehhez mindenképpen kellene egy igen szigorú dramaturg és egy sűrű atmoszférát teremteni képes rendező, akik, ha kell, gyökerestől tépkedik ki a mű gyengéit, a textus bármilyen sérelmével járjon is az.