El lehet indulni egy írói pályán és létrehozni remekműveket úgy is, hogy az ember (fiatalember) elissza a tandíjra szánt, apjától kapott pénzt, hogy aztán üres zsebbel a századelő Budapestjén kereset után nézzen. Némi túlzással ezt mondhatjuk el Tersánszkyról. A szülővárosából, Nagybányáról a fővárosba jogot tanulni érkező fiatalembert az egyetemtől elcsábította a kávéházak, korcsmák világa, magyarán mondva az apanázst elmulatta, s minthogy volt hozzá képessége, megpróbált írással pénzhez jutni. A 21 éves fiatalember (1888 szeptemberében született) első novelláját Osváth Ernő közölte, és csakhamar ismertté vált 1911-ben megjelent novellás kötetével.

Aligha van természetesebb hangú és kedélyű írónk, mint Tersánszky Józsi Jenő.

A kedélyen azt értem, hogy kedvvel mesél, „mondatai a magyar irodalom legmozgékonyabb, legvirgoncabb mondatai” – írta róla Zelk Zoltán. Noha kedélye nem lehetett mindig felhőtlen, ha arra gondolunk, hogy 1921-ben a Dunába vetette magát. Kimentették, és ennek az elkeseredett pillanatának köszönheti házasságát Molnár Sárival, akinek, az újsághírt olvasva, megesett a szíve az akkor már jó nevű írón.

Amikor kitört a világháború, Tersánszky, az önkéntes korú tisztjelölt 1914-ben kikerült az olasz frontra. A háborús élmények meg a műveiben mindig jelenlévő szerelmi téma mutatkozott meg a Viszontlátásra, drága című regényben, amit 1916-ban írt és küldött, szinte a lövészárokból a kiadónak. A kézirat alján a dátum: Feldpost, 1916 aug. 25. Végigharcolta a négy évet, hadnagyként fogságba került, 1919-ben jött haza.

Huszonkettőben már a Nyugat főmunkatársa lett, bekerült a legnagyobbak közé.

Lendülettel dolgozott, főműve, de legalábbis leghíresebb műve, a Kakukk Marci ekkor jelent meg. Jól fogadta mind a kritika, mind a publikum ezt a pikareszk regényt, a piaci kofák és más efféle népek, főleg nők körül lebzselő, kalandos figurát. Tersánszky azt tartotta, hogy az irodalom ne keveredjen a politikába, hagyja azt az újságra, de minden írása arról tanúskodik, hogy az elesettek és megnyomorítottak sorsa érdekelte, az ő pártjukon állt. Társadalombírálata, az erkölcstelenség uralmának kritikája soha nem didaktikus, hanem ahogy Tarján Tamás nevezte: életpéldákkal érzékeltető. A céda és a szűz, A havasi selyemfiú, a Legenda a nyúlpaprikástól mind ilyenek. Ha valaki elkezdi olvasni műveit, stílusának, hangvételének rabja lesz. Az olyan történet, mint A szerelmes Csóka (Vitéz Tyákó címzetes tizedes, m. kir. 1001 honvédgyalogezred küldönce) históriája, akár mint több más írása a háború élményből fakad, szellemességével és tanulságával lenyűgöző.

Háborús élmény hatása a Viszontlátásra, drága is, a galíciai front légkörében játszódó szerelmes regény, a megszálló orosz katonatiszt és a lengyel lány viszonya, de sok más írásában is érezni, mint a Rekőttesben, hogy mekkora hatással volt rá a háború.

Rengeteget írt, de soha nem volt pénze, illetve mindig annyi volt, amennyit kedvére elkölthetett.

S nem keveset a „korcsmahivatalban”, az Avar utcai lakásához közeli borozóban. Azt mondta, azért nincs vagyona, mert ha megjelent egy könyve, akkor annak honoráriumát nem ért rá élvezni, hiszen azonnal új könyvbe kezdett. Megírta az Egy ceruza történetét éppúgy, mint az Egy szarvasgím történetét vagy az 1944-ben keletkezett Egy kézikocsi történetét. Ezekben a megszemélyesítésekben embersorsok krónikái vannak.

Nála elragadóbban senki sem tudott mesélni (írni) a magyar irodalomban.

De nem csak írt. Nagybányai volt, az ottani művésztelep hatására festőnek készült. Tehetségének jó hasznát vette a Képeskönyv Kabaréban, amikor maga készítette a díszleteket, jelmezeket. 1932-ben alapította ezt a csodaszínházat, ahol jeleneteit, minioperáit, zenebohóci számait mutatta, mutatták be. Hol skót dudásként adta elő saját szerzeményeit, hol csáléra csapott keménykalapban, bő nyakú inghez mulatságosan nagy csokornyakkendőt kötve gitározott, trombitált vagy a kétágú, maga készítette furulyán játszott. Megzenésíthető verseihez maga komponálta a zenét. Kottáit őrzik az irodalmi múzeumban.

A kabarét egyenrangúnak tartotta irodalmi működésével. Nem érdekelték az irodalmi irányzatok, ahogy távol állt tőle minden okoskodás, sznobság is. Egyszerűsége a környezetében is megnyilvánult. Az Avar utcai másfél szobás lakásban csak a legszükségesebb bútorok voltak, az asztal egyaránt szolgált evéshez, íráshoz. A napi két csatosüveg csengődi rizling ott állt az egyszerű könyvespolc mellett, a kisebbik szobában pedig a zeneszerszámok, a találmányok, mint például az összerakható kajak és más szerkezetek zsúfolódtak. Felesége hosszan betegeskedett, halála előtt megtanította a férjét főzni, ő pedig rendre főzött is, bablevesbe csülköt és más „egyszerű” étkeket.

A négyszeres Baumgarten-díjas írót, noha 1949-ben az első között kapott Kossuth-díjat, az ötvenes évek kultúrpolitikája néhány évre kiszorította az irodalomból. A meseirodalom ugyanakkor sokat nyert azzal, hogy szükségből a gyermekeknek írt. Misi mókus is az ő teremtménye.

Tersánszky Józsi Jenő író az otthonában 1964-ben. Fotó: Fortepan/Hunyady József

Amikor 1960-ban megözvegyült, magányát csak néhány barát oldotta, de írt rendületlenül. Megjelent a Nagy árnyakról bizalmasan című esszékötete, írótársakról rajzol ebben portrét őszintén, szeretettel. 1965-ben újranősült. Szántó Margitot vette nőül, s noha a valamikor vasgyúró, bár mindig is ösztövér alkatú, de atletikus író, aki fél kézzel fel tudott emelni és hosszan a magasba tartani egy biciklit, már nem volt teljes erejében, ám nyolcvanévesen, új nejével útra kelt, Görögország meg egy hajóút várt rá.

Könyvei újrakiadása folyamatos volt, ahogy valamikor a Nemzeti Könyvtár rotációs kiadványaiban, most az Olcsó Könyvtár sárga borítójú (3 forintos) sorozatában jelentek meg kisregényei. Volt mit elpengetni a barátokkal, s ha éppen kifogyott a pénzből, ott találta a mindenkori bankárt az Avar utcánál, a vasút feletti híd lábánál, az ismerős koldust, akitől kölcsön lehetett kérni.

A legenda szerint József Attila egyszer séta közben azt mondta: „Nehéz nekem, Jenő, mert két énem van.” Mire Tersánszky elnevette magát:

„Csak kettő? Ha tudnád, hogy nekem mennyi van!”

A hatvanas években az Új Írás szegedi estjén, ahol fiatal írók felolvastunk, ő is ott volt Tamási Áronnal. Jött, nyakában a maga készítette avar síppal, félrecsapott svájcisapkában, jókedvűen. Kölyökkoromban olvastam először írásait. A repülő családot meg a novelláit. És most együtt utaztunk a Lapkiadó Volgájával.

Két év múlva, 1969 júniusában halt meg a János kórházban.

Nyitókép: Tersánszky Józsi Jenő író a Hungária kávéházban 1954-ben. Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal