fbpx

AWS zenekar – Közösségi búcsúzás és közös folytatás

Az AWS metálzenekar 2017-ben megnyerte A dal című tehetségkutatót, 2018-ban pedig ők képviselték Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon. A hazai zeneipar legmegrázóbb eseménye volt, amikor 2021 februárjában elhunyt frontemberük, Siklósi Örs. Ami ezután történt viszont, a legszebb emlék, amit neki állíthattak: az AWS zenél és működik tovább.

Brucker Bence gitárossal és Veress Áron dobossal Bárdos Kata Kincső beszélgetett a Magyar Kultúra magazin oldalán.

Szeptember elején, épp Siklósi Örs születésnapján volt a második AWS-emlékkoncert a Budapest Parkban. Hogy éreztétek magatokat?

Brucker Bence: Nagyon régen, talán öt éve volt utoljára olyan, hogy ennyire mélyen meg tudtam élni a koncert minden pillanatát. Egy ilyen nagyszabású eseményre mindig borzasztóan sokat kell készülni. Örülök annak, hogy egyszerre tudtuk jól érezni magunkat, jó bulit csinálni, mindamellett, hogy ez az esemény méltó megemlékezés volt.

Veress Áron: Nekem azért is nagyon tetszett, mert ez félig-meddig egy madáchos koncert volt, ami nálunk áthangszerelt, akusztikus verziót jelent. Ezt annak idején is nagyon szerettem játszani. Jó érzés kicsit kilépni a metáldobolásból, ami már-már sportnak is nevezhető, és helyette kicsit finomabb zenéket dobolni. Emiatt volt egy nagyon kedves íve a koncertnek mind érzelmileg, mind zeneileg.

Milyen volt először játszani színpadon az Útvesztőt Örs nélkül?

V. Á.: Azt mi is körülbelül huszonnégy órával a koncert előtt játszottuk el először. Mindenki gyakorolta otthon, feldoboltam stúdióban, a srácok feljátszották, megtanulták. A végleges formája a dalnak viszont csak közvetlenül a koncert előtt született meg, így nekünk is meglepetés volt.

B. B.: Nálunk a zeneszerzés nem abból áll, hogy a próbateremben együtt megírjuk a dalt. Egyikünk megírja otthon, és elkezdjük küldözgetni egymásnak, így rakjuk össze. A megjelenés után játsszuk el és próbáljuk el először egyben, hogy halljuk, hogy szól majd élőben. Szerencsére mindannyian értünk annyira a dalíráshoz, a technikához, a stúdiós dolgokhoz, hogy tényleg kész dalokat tudunk átadni egymásnak, nem pedig skicceket akusztikus gitárral. Nekünk ez a munkamódszer vált be, ezt így fogjuk csinálni a jövőben is.

Az Útvesztő című dalotok nemrég jelent meg, ebben még Örs énekel. Egy nagyszabású klip is készült hozzá, ez kinek a víziója volt?

V. Á.: Sokunk víziója benne van, de legfőképpen Tarczi Tamás barátunké, aki a Pure Productionsnél alkot, ők a klip vizuális megálmodói. Megbíztuk őket azzal a feladattal, hogy szeretnénk egy klipet, ami méltó ehhez a dalhoz. Egymás mellé rakták a való világot és a CGI-világot, ami a halálon túli világot jelképezi. Nagyon szépen használták térképnek a dalszöveget, és szerintünk lenyűgöző lett az eredmény.

Említettétek, hogy van még egy harmadik dal, amit Örs felénekelt.

B. B.: Az az igazság, hogy mivel három dal maradt összesen, ezért mindhármat szerettük volna a lehető legjobbra megcsinálni. Ezért kapott az Útvesztő is egy ennyire nagyszabású klipet. Az utolsó dal címe Szellemidézés, és hasonló terveink vannak vele: kitisztázni és feltölteni vizuális tartalommal.

Hogyan álltok hozzá Örs emlékéhez és a történtekhez zenekarként és magánemberként?

B. B.: Az emlék szó nagyon jól leírja az elmúlt csaknem másfél évünket, mert abszolút ebben a szellemben töltöttük az egészet. Az első állomás a tavalyi emlékkoncert volt, utána pedig a tavaszi turnénak is az Emlékszem címet adtuk. Ez szerintem most már kitörölhetetlenül ott lesz bennünk, a koncertjeink része lesz az emlékezés. Ha nem is nagy léptekkel, de haladunk a feldolgozás útján.

V. Á.: Szerintem mindannyian máshol tartunk. Valakinek ekkor volt könnyebb, valakinek máskor. Nyilván rengeteget nosztalgiázunk, de most már inkább úgy, hogy mosolygunk és nevetünk a régi emlékeken, nem pedig egymás vállán sírunk. Ez egy folyamat, amit egyébként nem mindannyian, de legtöbben először élünk át, hogy egy ennyire fontos személy eltűnik az életünkből. Ez nagyon nehéz tapasztalás, de együtt mindenképpen könnyebb.

Mi a zenéről az első emléketek? Hogyan kezdtetek el zenélni?

V. Á.: Mindenki nagy zenehallgató volt otthon a családban. Én is imádtam a zenét, mindig Charlie-t énekeltem. Amikor bevitt anyám először az óvodába, akkor felálltam a mászóka tetejére, és elkezdtem üvöltözni, hogy jég dupla whiskyvel. Ezután édesanyámtól megkérdezték, hogy nincsenek-e alkoholproblémák otthon. Ő akkoriban még nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, de aztán mondta az óvónéni, hogy nagyon jó ritmusérzékem van, jó a hallásom, kellene ezzel foglalkozni. Először trombitáltam négy évig, aztán jött csak a dobolás.

B. B.: Én úgy találkoztam a zenéléssel, hogy a másik gitárosunk, Dani az osztálytársam volt, és ők a zenekarával zenéltek egy osztálybulin. Ez annyit jelentett, hogy végtelenítve eljátszották a Smells Like Teen Spiritet, mert csak azt tudták. Előtte az osztálybulikon mindig én voltam a király, mert sok CD-m volt, rengeteg zenét hallgattam. Odajöttek hozzám a többiek, számot kértek, beraktam: én voltam a DJ. Aztán szembesültem ezzel, hogy itt vannak ezek a magukat zenésznek mondó emberek, és egy dalt játszanak el százszor. Ők voltak a sztárok, elvitték a show-t. Akkor mondtam magamban, hogy ezt bárki meg tudja csinálni. Elkezdtem hát gitározni, és bejött a dolog.

A jelenlegi felállásban Kökényesi Dani eredeti tag, basszusgitárosotok viszont több is volt az évek során. Hogyan találtatok egymásra Schiszler Somával?

B. B.: Soma 2017-ben, február környékén jött. A basszusgitáros az mindig fura pozíció volt az AWS-ben. Varga Marci barátunk például kiköltözött Tajvanba dolgozni, akkor utána Varga Gergő, a Dzsí pedig kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, elmehetett a Wellhellóba gitározni. Miután Gergő elment, utána vagy másfél évig basszusgitáros nélkül játszottunk. Az egy dolog, hogy valaki szakmailag jó basszusgitáros, de fontos volt nekünk, hogy emberileg is jól működjünk együtt. 2017 környékén indultak be a dolgok, és már látszott, hogy el kell kezdeni tudatosan építeni a zenekart. Soma nagyon jó ponton csatlakozott hozzánk. Kellett még egy ilyen friss, energikus, fiatalabb tag, és ő nagyon jó energiákat hozott.

V. Á.: Ismertük Somát korábban is, például járt ő is a Gitármánia táborba. Fárasztott minket a hülye poénjaival, meg a technikai dolgaival, mert arról nagyon sokat tud beszélni. Aztán lehívtuk egy próbára és működött.

Ennyi év távlatából hogyan emlékeztek vissza A dalra és az Eurovízióra? Milyen időszak volt?

V. Á.: Nagyon pörgős, olyan dolgok történtek velünk, amikről nem gondoltuk volna, hogy megtörténnek. Külföldi emberek rohangáltak fényképet csinálni velünk, a német nemzeti tévének adtunk interjút, ahol altatót énekeltünk a riporterlánynak. Ez nekem nagyon megmaradt.

B. B.: Egyszerre volt abszurd és mégis teljesen természetes. Nem akartunk magunkról sem A dalban, sem az Eurovízión mást mutatni, mint amilyenek vagyunk. Ezért nem feltétlenül szerettek minket a szerkesztők, mert mi nem egy köztévében jól bepozicionálható zenekar vagyunk, akiket meg lehet valamilyenre csinálni. Volt egy nagyon határozott elképzelésünk. Aztán a szerkesztők rájöttek, hogy az őszinteségünk lehet az erősségünk is, szimpatikusak voltunk az embereknek. Zseniális lehetőség volt ez nekünk. A legvégén pedig, amikor odakerültünk, hogy a zsűri beszavazott minket a top 4-be, és már a közönségen múlt, akkor hihetetlen, szerintem soha nem látott összefogás alakult ki a magyar rock és metálzenei színtéren, mindenki egy emberként állt mögénk. Ennek ikonikus mozzanata lett, amikor Lukács Laci leállított egy Tankcsapda-koncertet, és megkért mindenkit, hogy szavazzon az AWS-re. Utána pedig két dal között azt is bemondta, hogy megnyertük! Az nagyon jó érzés volt, visszagondolva nagyon-nagyon kereknek érzem azokat az éveket.

Rólatok elmondható, hogy miközben alapvetően metálzenekar vagytok, műfajilag mindig voltak érdekes kitekintéseitek, például az akusztikus Madách-koncertek. Szerintetek hol van a metálzene helye a hazai zenei szcénában? Ti most hoztatok vajon egy új érát vagy az AWS az egyetlen zenekar, amelyet elfogadott a mainstream is?

B. B.: Azt gondolom, hogy a magyarul éneklő, új, modern metál előttünk cikinek számított. Talán a Leander Kills volt az egyedüli zenekar, akik valamennyire modernek is voltak, és magyarul is voltak szövegeik. Utánunk aztán tényleg történt egy babyboom.

V. Á.: Igen, rengeteg ilyen zenekar tűnt fel azóta, akik magyarul énekelnek, de metált játszanak mellette, és ez szerintem nagyon jó. Örs szövegeire sokszor mondták, hogy alternatív jellegűek. A metálzenék szövegeiben külföldön elég sok a klisé, ami angolul jól hangzik, magyarul viszont nem működik. Ezt Örs annyira jól kikerülte, hogy történeteket kezdett el mesélni a saját költői nyelvezetével. Ezt csak költői vénával lehet megcsinálni, hogy ne hangozzon közhelyesnek. A magyar nyelv nagyon összetett, képekben, szóképekben kell gondolkodni, és ezt kell lefordítani a zenei környezetre, vagy a zenei környezetet, zenei érzelmeket kell ilyen szöveggé formálni. Szerintem ezt nehéz elérni. De ha valaki jól csinálja, akkor ugyanolyan sikeres lehet, mint a Kispál és a Borz, akik szintén a szövegeik miatt nagyon szerethetőek. Mi emellé metál zenét csinálunk, mert mi ilyen haragos, üvöltöző gyerekek vagyunk. Jó együttállás ez: költészet és rockzene.

Mi a célja a Siklósi Örs Alapítványnak?

B. B.: Szeretnénk egyrészt egy könnyűzenei pályázatot, ami a hasonló stílusban alkotó, elsősorban magyar nyelven író fiatal zenekaroknak lenne egy felhívás. Ennek a végén akarunk egy zenekart kiválasztani, és egy nagyobb összeggel támogatni. Ezen kívül a legeslegfontosabb feladat Örs művészeti hagyatékának gondozása a továbbiakban.

V. Á.: Például a dalszövegeiből fog készülni egy könyv. Egy Kurt Cobain jellegű kötetet tervezünk, amelyben Örs kézzel írt szövegei is olvashatók lesznek. Digitalizáltuk és beszkenneltük Örs nagyon sok szövegét. Illetve a Pure csinál egy dokumentumfilmet is Örsről, amelyben szintén szerepet kapnak majd ezek a kézzel írott anyagok és illusztrációk. Rengeteg demója volt még felénekelve, illetve dalszövegek megírva, ezeket is szeretnénk még zeneileg befejezni. Erre még most nagyon kevés időnk jutott. Egyszer megpróbálkoztunk vele egy balatoni session alkalmával, de túl korainak bizonyult, és nem tudtunk vele túl sokat haladni, még nem tartottunk ott, nem álltunk készen rá. Elkezdtük átnézni Örs digitális dolgait, és azt még nehéz volt befogadni.

B. B.: Mindig, amikor túl vagyunk egy nagy kanyaron, akkor ott van egy másik, amit még be kell venni.

Fotók: Kurucz Árpád

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/10. számában olvasható.

A rovat további cikkei