Az előadásban hangfelvételeket játszotok be: járókelőket faggattatok az utcán a színházról, a színészetről. Milyen a jó színész? – kérdeztétek. Te mit válaszolnál?
Ha megkérünk tíz embert, hogy sétáljon át balról jobbra a színpadon, látszólag mindegyik ugyanúgy csinálja, de egyszer csak jön valaki, akire oda kell figyelni. Ez olyasvalami, amit nehéz megfogalmazni.
Ez valakinek természettől fogva sajátja, akkor is, ha éppen rossz napja van?
Szerintem igen. Vannak emberek, akik arra termettek, hogy kiálljanak mások elé, szuggesztívek, egyszerűen jó őket nézni, hallgatni.
Te mikor érezted meg, hogy figyelnek rád, ezzel érdemes foglalkoznod?
Kisgyerekkoromban ez teljesen ösztönösen működött, éppen ezért nincs ilyen pillanat, amikor tudatosult volna. Egyetemista koromban kezdtem el komolyabban színházzal foglalkozni – Debreczeni Tibor Szószínházában, majd az Arvisurában –, miközben építőmérnöknek tanultam. Akkoriban azt éreztem, hogy egy baráti társaságban, egy kocsmában vagy egy egyetemi bulin sokkal inkább éltem, mint a színpadon. Mindig bennem volt, hogy a lehengerlő előadói attitűdöt, ami nálam energiából, huncutságból, humorból, koncentrációból és helyenként emberi szépségekből állt össze, majd egyszer színpadon is meg tudjam mutatni.
Színpadon leblokkoltál?
Nem, csak nem tudtam ezt magamban megnyitni. Mintha nem tudnám kinyitni a csapot. Nagyon erősen is zuboghatott volna a víz, mégis csöpögő csapnál kellett mosakodni…
Mi segített át ezen?
Van egy csodálatos vicc. „Az Andrássy úton az egyik járókelő megkérdezi a másikat: Bocsánat, hogy jutok az operába? Mire az azt feleli: Sok gyakorlással.” Szóval hiába a velünk született képesség, ezt csinálni, gyakorolni kell. A képesség helyett talán jobb kifejezés az olthatatlan vágy, hogy ezt csináljam.
Én mindennél jobban színész szerettem volna lenni. Addig facsartam, eleinte inkább kevesebb, mint több sikerrel, amíg nem ment. Kezdetben is kaptam pozitív visszajelzéseket, szerettek a rendezőim. Az Arvisurában Somogyi Istvánnal is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, tehát valamit látott bennem, de én már akkor tudtam, hogy ez kutyafüle ahhoz képest, amit majd egyszer meg fogok tudni mutatni. Visszatérve arra, hogy milyen a jó színész, az egyik lehetséges válasz, hogy az, aki meglep. Aki képes meglepni önmagát, az a közönséget is meglepi. A mi szakmánk tényleg a pillanatról szól, és néha ezek a nem konstruált pillanatok csak úgy megtörténnek, ehhez viszont rengeteg szövegtanulásra, gyakorlásra, próbára és nyitottságra van szükség.
Néha a próbán történik meg egy-egy ilyen emlékezetes pillanat, jobb esetben előadásokon, ezekért érdemes dolgozni. Mucsi Zoli barátommal szoktuk emlegetni a Bárka Színház Szentivánéji álom előadását, ami számunkra óriási sikertörténet volt. Azt szoktuk mondani, hogy balgaság lenne azt gondolni, hogy ezt mi csak úgy megcsináltuk, mert biztos, hogy a Jóisten kicsit megsimogatott bennünket. Ez is kell hozzá. Akkor mondjuk azt, hogy az a jó színész, akit a Jóisten néha megsimogat kicsit.
Az előadásról szóló ismertetőben Popper Pétert idézitek, aki azt írta: a színész a művészetének nyersanyagát a környezetétől szívja el.
Ez biztosan így van, mióta elő-előfordulok rendezőként, azóta különösen érzem. Az összes saját fejlesztésű darabban – ilyen volt többek közt az EztRád, A piszkosak, a Testvérest és a Hol a színészünk? is – használtam a saját történeteimet. A Hol a színészünk?-ben van egy sztori, amit az egyik új SZFE-re felkért tanár mesél el. Ezt improvizáltuk. Az általunk csak fácánosként emlegetett történetben megkérdezik tőlem, hogy ugye az ikertestvéremmel együtt játszottam a Tükör Színpadon, így a néhány hónapos forgatása idejére helyettesíteném-e őt a színművészetin tanárként. Ott elmesélem: „Az úgy volt, gyerekek, hogy a Peti volt a király, és én voltam a király szobra, aki be volt gipszelve, és a végén ledőlt. Nagyon vagány volt, mert a csizmája úgy maradt. Akár a Sztálin-szobornak.”
Képzeld el, hogy ez a bátyám és az én sztorim az első irodalmi színpadról, ahová jártam. Szentkuthy Miklós Udvari nász című darabját adtuk elő, ami egy burkoltan ellenzéki darab volt, és szerepel benne a momentum, hogy ledöntik a szobrot, ám a csizmája ott marad. Mondta a rendező, hogy kellene valaki, aki ezt a szobrot hajlandó megszemélyesíteni. Nem színészi feladat, de az előadás jelentős részében ott kell állni, majd ledőlni, és nem ártana, ha hasonlítana rám. A bátyám éppen akkor diplomázott gépészmérnökként a Miskolci Egyetemen, és megfűztem, hogy jöjjön el. Bekenték bronzszínűre, és ő „dőlt le” az előadásban. Még Finnországba is meghívták a produkciót, és mentünk együtt játszani.
Úgy indult az előadás, hogy a színészi létezést boncolgatjátok, de aztán a darab jelentős része a színházi közélettel foglalkozik.
Ezek összemosódnak. A válogatáshelyzetek például minden színész számára ismerősek: egyrészt vágyálom filmes szerepet kapni, másrészt rémálom, mert nehéz egy szereplőválogatáson jól szerepelni.
Akkor is, ha már túl vagy több tucat filmen?
Képzeld, én már nem izgulok ezeken. Rájöttem, hogy sokkal jobban teljesítek, ha eleve úgy megyek oda, hogy úgysem kapom meg. Ettől hótt laza vagyok. Egy amerikai rendezőnő forgatott egy kicsit alteros filmet Egy náci kutya címmel. Fogalmam sincs, mikor és hol mutatják be, nem is ez a lényeg. Behívtak, bár nem beszélek igazán jól angolul, itt egy német tisztet kellett játszani, szóval belefért.
Bementem, elkezdtünk beszélgetni a rendezőnővel, és ott voltak előtte az asztalon ilyen kicsi, csomagolt csokik. Azzal kezdtem, mielőtt még bármit mondhatott volna, hogy kértem egy kis csokit. Mondta: csak nyugodtan. Szemtelenség volt, régebben nem mertem volna ilyesmit csinálni. Megcsináltam a jelenetet, mire azt mondta: – Maga jó színész, várjon, keresünk magának egy nagyobb szerepet! – Így is történt, kaptam egy monológot. Egy kutyához beszéltem végig. Angolul. Tulajdonképpen ezt is beletehettük volna az előadásba.
Mitől lehet érdekes a nagyközönség számára egy színész vívódása, öröme, nehézségei?
Azoknak érdekes, akik szeretik a színházat, és sajnos ez a közönség nem túl nagy. Ez egy réteg. Ezen belül is külön réteg az, aki a Szkénébe jár. Mi abban bízunk, hogy számukra a Hol a színészünk? – az enyhe társadalomkritikus felhanggal és sok humorral – érdekes lehet. Egy helyzetkép arról, milyen is volna, ha kapnánk egy hatmillió forintos támogatást – amit még soha nem kaptunk – A három kismalacra.
Amúgy azt érzem, hogy a Covid óta nagyon megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások, már az amerikai mozik sem mennek úgy, mint régen. Szerepeltem a Nagykarácsony című filmben, ami tök jó lett, és 130 ezer nézővel kasszasikernek számít. Régen ennyi néző középbukta volt Magyarországon, ma pedig már ennek is örülünk.
A színházi élet kettészakítottsága is megjelenik az előadásban. Ez téged elkeseredettséggel tölt el vagy – ahogyan az előadásban is – inkább igyekszel iróniával szemlélni?
Megpróbálom magam semmi ilyesmin nem idegesíteni. Tényleg azt csinálom, amit a kismalacos mese végén mondok az előadásban:„Gyerekek, ez nagyon át van politizálva, ne csináljuk!” Nagyon utálom a politikát, és amiből csak lehet, kimaradok. Ma például kellemes tavaszi idő van, biciklivel jöttem, a délutáni előadás után iszom egy kávét egy barátommal és a feleségemmel. Tudom, ez struccpolitika, de akkor is.
Az EztRád című előadásunkban a média hatalmáról és a ránk ömlő szemétről volt szó. Abban voltak átkötő szövegek, amiket Gyulay Eszterrel közösen szedtünk össze. Volt egy rész Csányi Vilmos Íme, az ember című könyvéből, amelynek egyik fejezete a médiáról szól. A hírekkel az a baj – mondja Csányi –, hogy régen csak egy kisközösség híreiről tudtunk. Ha azt mondták: – Vigyázni kell, mert jönnek a törökök!, akkor ez a hír néhány év alatt ért az ország egyik feléből a másikba, és húsz évbe telt, mire tényleg jöttek. A globalizációval viszont azonnal értesülünk mindenről, ha bekapcsolod a televíziót, a világ összes borzalma, tragédiája rád zúdul. Az ember idegrendszere viszont nem alkalmas arra, hogy ezeket megszűrje. Úgy érzem, hogy ebben megtalálni az egyensúlyt nem közömbösség, hanem önvédelem.
Fotók: Mészáros Csaba
