Négy év telt el az utolsó lemezetek óta. Mi történt a Ripple Soul és a The Other Side of Nowhere között?

Nóvé Soma: A Ripple Soul megjelenése után egy évet dolgoztunk azon, hogy ez a nagyon új hangszerelés a lehető legjobban szóljon élőben. A következő két évben számokat írtunk, de ez inkább a zenélés öröméről szólt, mintsem a tudatos építkezésről. Nem igazán találtunk olyan vonalat, amit a mind a négyen magunkénak éreztünk volna. 2019-ben írtam néhány demót, amiket aztán 2020-ban, a covid első hullámában, két hónap alatt összeraktam. Tehát nem tudatosan vártunk, egyszerűen így jött ki a lépés.

Deli Soma: Volt, hogy jammelés közben megtetszett egy-egy téma, amit felvettünk, de valahogy mégis a fiókba kerültek, mert nem éreztük elég kiforrottnak őket. Valóban nem volt előttünk egyértelmű irány, hogy merre akarunk továbbmenni, de szerencsére ez most megoldódott.

Nem féltetek a pandémiás időszak kockázataitól? Nem épp a legideálisabb körülmények között jött ki a lemez, ha például a turnézásra gondolunk.

N.S.: Ez egy ilyen periódus, nem sok múlott volna, plusz-mínusz pár hónapon. Lassan egy éve írom a számokat, úgy éreztem, már nem tudom tovább tolni. Azt persze el kellett engedni, hogy konvencionális formában megturnéztathassuk a lemezt.

D.S.:  Az első karantén életmentő volt számomra, a lemez írása pedig hatalmas előrelépést hozott az önreflexiómban. Amikor Soma megírta a demókat, nem tudtunk találkozni, nem tudtunk egyeztetni, így nehezen csatlakoztam be a folyamatba. Sokáig dilemmát okozott, hogyan érezzem magaménak ezt a lemezt, vagy hogy találjam meg azt a pluszt, amit hozzá tudnék tenni. Nagyon nehéz és tanulságos folyamat volt, és éppen ezért örökre emlékezetes marad számomra.

Emellett a pandémiás időszak kicsit tétnélkülivé tette a dolgot.

Minden zenekar ugyanolyan nehéz helyzetbe került, senki sem koncertezhet, majdnem mindegy, mikor jön ki a lemez. Cserébe viszont lekerült a feszültség a vállunkról. Az első EP-nél megtanultuk, hogy egy ponton el kell engedni a dolgot. Valószínűleg ezt is csűrtük-csavartuk volna még, ha nem szorít a határidő.

Elégedettek vagytok a végeredménnyel?

N.S.: Nehézséget okozott, hogy már a demókat is úgy vettem fel, hogy túlmutattuk az eredeti rendeltetésükön, így nehezen békültem ki a stúdiófelvételek hangzásával. Hátrébb kellett lépnem eggyel, hogy objektívabb mércével tudjam szemlélni a lemez anyagát.

D.S.: Nagyon furcsa volt a felvételi metódus. Egy csomó mindent átemeltünk a demófelvételekből, ugyanis jobbak voltak, mintha felvettük volna az egészet újra hangszerekkel. Eleinte nagyon szerettem volna, hogy például valódi szinti szólaljon meg a lemezen, de be kellett látnom, hogy így teljes az összkép.

Hogy fogjátok színpadra venni?

D.S.: Feltétlen ugyanazt nem fogjuk tudni interpretálni, de szeretnénk azért megközelíteni a lemez hangzását. Kiküszöbölhetetlen, hogy néhány hangszer hangmintáról érkezzen, de ez nem jelent problémát szerencsére, mert az utóbbi években csomóféle kütyüt bekötöttünk a színpadi produkcióba, sokkal komplexebb technikát használunk már.

A The Other Side of Nowhere – a korábbi lemezektől eltérően – egy konceptlemez, amit a spagettiwesternek hangulata inspirált. Hogy jött ez az ötlet?

N.S.: Amikor az amerikai westernfilmkultúrát átvették az olaszok, egy csomó mindent helyettesíteni kellett, mert sokkal alacsonyabb büdzséből dolgoztak. Olvastam egy interjúban, hogy az elektromos gitárt például azért kezdték el használni, mert az minden háztartásban megtalálható volt, és szerencsésen illeszkedett a műfaj esztétikájába. Felvetült bennem a kérdés, hogy hogyan tudnám ugyanúgy újraértelmezni a westernfilmet, ahogy az olaszok tették az amerikaival.

Gyakorlatilag egy parafrázis gondolat volt az egész, de másolás helyett az volt a célom, hogy újragondoljam a spagettiwestern dinamikáját, dramaturgiai eszközeit, soundjait.

Ez a western-dolog segített meghatározni a struktúrát és a keretszerkezetet, így koherensebb lett az egész anyag.

Mennyire aktualizálható 2020-ra egy közel 60 éves műfaj?

N.S.: Szerintem a western mindig menő lesz, van benne egy film noir-os jelleg, ami nem évül el. És ez alatt nemcsak az öreg klasszikusokat értem. Egy ilyen karakteres műfajt sokszor újra lehet értelmezni, szerintem a The Mandalorian is bizonyos szempontból westernnek tekinthető. Ráadásul rengeteg dolog van benne érzelmi és cselekmény síkon egyaránt: van párbaj, van családtematika, van szerelem. Egy csomó számot úgy írtam meg, hogy elképzeltem, milyen jelenethez kapcsolódnának egy fiktív filmben.

D.S.: Annyira monumentális és kortalan a westernfilmek zenei világa, hogy ez a fajta katarziskeresés sosem fog elévülni a zenében. Maximum akkor válna túlhasználttá, ha minden egyes számba beletennénk, de ez nyilván nem történik meg.

Ráadásul nem csak westernfilmzenét építettétek az új album dalaiba, hanem az elektronikától kezdve a magyar népzenéig mindent. Elsőre furcsa egymás mellé képzelni ezeket a műfajokat, a lemezen mégis szépen összeérnek. Bátor vállalás.

N.S.: Valahol pont ez volt a lényeg. Egy kicsit bánom is, hogy elmondtam korábban, hogy a western inspirált, mert ez picit megbélyegezte a lemezt. Ugyanez történt a Mordái zenekaromnál is, amit mindenki a „magyar Morphine-ként” tart számon, mert évekkel ezelőtt véletlenül bogarat ültettem az emberek fülébe. Szóval szerettem volna, hogy ez a western-vonal ne legyen evidens, szimplán csak adjon egy iránymutatást.

Nagyon sok dalban előjönnek a természeti képek, az égitestek nevei. Mi ennek az oka?

N.S.: Igen, kábé minden számban benne van a Nap, de előkerül még a szél, a Hold és a csillagok is. Anno felmerült, hogy a The Sun is My Baby címet kapja a lemez, mert nagyjából annyiszor használom a „sun” szót, amennyit a 60-as évek rockzenészei a „baby”-t. Az 1800-as években a romantika fontos része volt a természet tisztelete, a felismerés, hogy az ember mennyire eltörpül a természet ereje mellett. Ez a fajta romantika érdekel, de azt hiszem, ez inkább intuitív módon működik nálam. Sok esetben csak azért kerül ennyi „sun” a dalokba, mert hangsúlyos és nagyon jó énekelni.

Korábban említettétek, hogy a lemez elkészítése fontos tanulási folyamat volt számotokra – milyen érzés összehasonlítani a The Other Side of Nowhere alkotói folyamatát a Supersonic Overdrive dalaival?

D.S.: A legelső lemez nem volt igazi tanulási folyamat. Mind a négyen tudtuk, milyen zenét szeretnénk csinálni, mindannyiunknak megvoltak azok a bandák, amikhez igazán tudtunk kapcsolódni. Emiatt könnyebb volt megtalálni azokat a zenei elemeket, amikhez nyúlhatunk egy-egy műfajon belül. De ahogy elkezdett kibontakozni, hogy mit szeretnének kapni a Middlemist Redtől, átváltozott az egész alkotói folyamat.

Most van olyan viszonyítási pont, ami meghatározza számotokra az alkotást?

N.S.: Azt gondolom, a saját zenei tárházam, a rám ható bandák összessége alakítja ki azt, amit képviselek. Minden embernél más ezeknek a zenekaroknak az összetétele, hogy hol helyezkednek el és mit jelentenek, és nagyon szeretek azzal kísérletezni, hogy összekötöm ezeket a látszólag távoli pontokat egymással. Legyen szó jazzről, népzenéről, elektronikus zenéről, Sinatráról, Stingről, Tame Impaláról vagy a The Horrorsról. Az a legizgalmasabb, amikor két, egymástól távoli világ egyesül és egy új jön létre belőlük.

Az soha nem érdekelt, hogy reprodukáljak egy már létrehozott hangzást, az nem mozdítana előre semmit.

Viszont ha két eltérő dologból egy harmadik születhet, az nagyon érdekes.

Mindkettőtöknek vannak más projektjei is a Middlemist Red mellett. Hogy állnak most ezek?

N.S.: A Middlemist Red mellett a Mordái népzenés-fúziós zenekar, a Samurai Drive duóprojektem és a The Night of the Vampire feldolgozás zenekarom működik, valamint néha fellépek szólóban vagy featuringekkel is. A Samurai Drive-val februárra tervezünk egy kislemezt, a Mordai-jal pedig most vesszük fel a második nagylemezünket, ami ősszel debütál. A The Night of the Vampire-rel szintén februárban szeretnénk kihozni egy albumot, amin Chat Baker dalait dolgozzuk fel. Emellett egyre jobban érdekel a rendezés, az elmúlt években több klipet is rendeztem, és általában én készítem a zenekaraim arculatát is.  

D.S.: Másfél évig kooperáltam az Ivan and the Parazollal, és velem vették fel az előző lemezüket is, emellett egy szólóanyagon dolgozom, amit tavasszal szeretnék kihozni. Egy-két éve elkezdtem témákat írni, és szeretnék kihozni egy olyan EP-t, amit én veszek fel, én keverem, és én tervezem az arculatát is. Elég régóta halogatom, de valószínűleg márciusban jön ki sierra delta néven.

Emellett dolgozom a Universal egyik alkiadójának, a Banana Recordsnak, ahol két előadónak segítek be pár számnál. A Middlemist Reddel áprilisban lesz egy nagyszabású lemezbemutatónk, ami zeneileg talán az eddigi legnagyobb vállalásunk, de erről még nem mondhatok többet.

Mire számíthatunk tőletek a lezárások időszakában?

N.S.: Tervezünk egy klipet, de valószínűleg januárban kezdünk bele a megvalósításába, mert a főszereplő külföldön él és veszélyeztetett életkorba tartozik. Nagyon remélem, hogy összejön az a koncepció, amit kitaláltunk, ez még a pandémián múlik.

D.S.: És tervezünk egy vinylt is az új lemezből, ez lesz az első bakelit a MMR történetében. Ha minden igaz, rövidesen már elő lehet majd rendelni.

A fotókat Martin Wanda készítette.