„Az ajtót a zenével kell kinyitni”

A VAN filmzenekar a 2014-es Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és 2018 egyik hazai filmsikere, a Rossz versek dalait adja elő. A héttagú formáció nemrég az Ördögkatlan fesztiválon lépett fel egy hirtelen támadt vihar miatt a szabadtéri színpad helyett egy kiállítóteremben. Nem tudom, hogy történt, de a végére hálás voltam a nyárért, a vizes zokniért, a kezemben átmelegedett repohárért és azért, hogy a vihar átmosta ezt a kevés dologhoz hasonlítható örömzenélést a kültéri színpadról a fülledt terembe. A zenekar négy tagjával beszélgettem.

Ha pár szóval kéne összefoglalnotok, milyen a VAN filmzenekar, mitől vagy miben más, mit mondanátok?

Szendrey-Nagy Olivér: Elképesztően jó a közösség. Én még soha nem éreztem magamat ennyire „benne” egy zenekarban.

Kálmán Andris: Nagyon jó a társaság. Persze azért a zene is jó.

Reisz Gábor: Nem tudom, más zenekaroknál hogy van, az utolsó formáció, amiben játszottam, egy gólyabálokon fellépő TF-es szalonzenekar volt, de mi akkor is jól elvagyunk, ha csak úgy összejövünk. Próbákon sokszor csak beszélgetünk zenélés helyett, ami egyrészről sajnálatos, de közben meg ettől jó. Tinédzserkoromban valahogy így képzeltem el a zenélést.

Csorba Lóci: Ez egy kiváló zenészekből összeverődött csapat, így lehetne a cél egyfajta „matekzene”, de mégis ezt a jófajta zenét játsszuk.

Ki hogyan érkezett a zenekarba?

Cs.L: Gabival szaktársak voltunk filmelmélet-filmtörténeten, ott ismerkedtünk meg, aztán ő dobbantott a rendezés felé, én meg maradtam a kutatásnál, közben pedig volt egy egyszálgitáros projektem még a Lóci játszik előtt. Amikor Gabi elkezdett dalokat írni a VAN-hoz, megkeresett, hogy segítsek. Akkor ő és Áron [Ferenczik Áron, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan főszereplője és az első lemez énekese – a szerk.] már sokat próbáltak együtt, de Áron nem akart élőben fellépni. A VAN lemez hangmérnökei pedig Kálmán Andris és Koroknay Andris voltak, és mivel túl jól alakult a közös munka, beépültek ők is.

K.A.: Megérkezett a csapat, Lóci, Gabi, Roland [Lukács Roland, ütőhangszerek – a szerk.] és Zsófi [Tálas Zsófia, a filmek vágója, az első lemez vokalistája – a szerk.], aztán hamar világossá vált, hogy az lesz a legegyszerűbb, ha elmegyünk Kismarosra a stúdióba, ott vettük fel az anyag nagy részét, és írtunk új intrót a Boldogság című Szécsi Pál dalhoz.

R.G.: Áron nem akart élőben énekelni, ezért kivetítettük őt a koncerteken, de azt éreztük, hogy hiába különleges és jópofa dolog ez, hamar ki fog fújni. Szerettünk volna egy énekest, volt szó Szabiról [Burucs Szabolcs, a zenekar dobosa – a szerk.], de a hangmagassága nem passzolt minden dalhoz, mélyebb hangot képzeltünk el. Szóba jöttem én is, de én meg nem annyira tudok énekelni. Aztán eljutottam Olivérhez.

Sz.N.O: Egy szeptemberi napon érkezett a hívás, hogy „Szia, Reisz Gábor vagyok, lesz ez a film meg ez a lemez, van kedved énekelni rajta?” Én meg mondtam, hogy van. Nem sokkal később már próbáltunk is.

Több irányból „jöttetek” zeneileg. Milyen hatással van ez az alkotói folyamatra?

Cs.L: Gabi hozza a zenét, mi csak hozzányúlunk. Ez nem feltétlenül a technikai tudáson múlik, inkább egyfajta zenei nyitottságra van szükség, hogy sikerül-e belekerülnöd abba a világba, amit ő elképzel. Nem azt az instrukciót kapod, hogy itt most milyen hang van, hanem mondjuk azt, hogy „és akkor itt kinyílik egy ajtó”. És ezt az ajtót a zenével kell kinyitni.

R.G.: Az első lemeznél egyébként én csináltam a különböző szekvenciákra egy táblázatot a tagok neveivel, meg x-ekkel és y-okkal. Engem megnyugtatott, csak éppen rajtam kívül senki nem értette. A különbözőség viszont szerintem nagyon jó a mi esetünkben. Itt van például Lóci, aki nagyon sokfajta zenét és stílust ismer, a Nem leszel a barátom című dal kapcsán mutattam neki egy afro-blues számot, amit nem ismert, de egyből megvolt, hogy kéne szólnia a mi dalunknak. Aztán ott van Kálmi meg Koroknay Andris, ők nagyon jól működnek együtt zeneileg, igazából ketten alkotnak egy egységet.

„Ez nem zenekar, hanem filmzenekar”, emeltétek ki több alkalommal. Ez mit jelent?

K.A.: Amikor összekovácsolódott a csapat, jött az ötlet, hogy ezeket elő kéne adni. Mivel a VAN-hoz készült dalokról volt szó, nem olyan „klasszikus” módon indult az egész. Nem biztos, hogy jót tenne a dolognak, ha ez amolyan igazi zenekar lenne turnéval meg heti két próbával, ez valahogy nem az a történet, sokkal megfoghatatlanabb és szabadabb annál. Én például megígértem Lócinak, hogy mindig meg fogom kérdezni tőle, melyik szám melyik.

R.G.: Nem emlékszem, de lehet, hogy ez a filmzenekar-dolog tőlem jött.

Sz.N.O.: Nem értem, most miért mondod ezt, nem biztos, hogy tőled. Az, hogy te rendező vagy és a dalok a te filmjeidhez készülnek, nem feltétlenül függ össze ezzel.

R.G.: Szóval valószínűleg tőlem. Ezek a filmzenék daloknak készülnek, amiket aztán beledolgozol a filmbe. A zenének van egy másik mélysége, ami ugyanúgy az alkotás része. Akinek tetszik a film, meghallgatja a dalokat, és a zenével együtt áthatóbb, erősebb impulzusokat kaphat.

Melyik lemezetek népszerűbb?

K.A.: Szerintem a VAN zenéjét többen szeretik, vidámabb, közönségbarátabb, „szellősebb”, mint a Rossz versekhez készült, kissé mélabús dalok.

Az Ördögkatlanon előadtátok Cseh Tamás Gyerekkorom című dalát. Miért ezt választottátok?

R.G.: Az Ördögkatlan fesztivál egyik védnöke Cseh Tamás volt. Mint ahogyan sokan, én is nagyon szeretem a dalait, így ez egyfajta tiszteletadás is. Amikor a Rossz verseken dolgoztam, sokat hallgattam a Gyerekkoromat, nagyon inspiráló volt számomra. Sok kapcsolódási pont van a dal szövege és a film között, mindkettőt átjárja a visszavágyódás. Összejöttünk Olivéréknél, volt ott egy pianínó, Szabi egy sörösüveggel zenélt, Roland ütötte a padlót, aztán valahogy megcsináltuk a saját verziónkat.

Milyennek éltétek meg az első katlanos koncertet?

Sz.N.O.: Nekem elképesztően jó élmény volt, szerintem ott is megmutatkozott, milyen erős az összetartás a zenekarban, nem beszélve arról, hogy mennyire jólesett látni, hogy a közönségnek is tetszett a dolog.

K.A.: A vihar alatt világossá vált a szabadtéri színpadnál, hogy ebből itt nem lesz koncert, és a következő lépés nem a pánik volt, hanem az, hogy akkor gyerünk, gondoljuk újra.

Cs.L: A körülmények ellene szóltak, a teljes cuccunkat és minket is eláztatott az eső, de aztán megszületett a lehető legjobb megoldás.

R.G.: Én késve érkeztem, akkorra már elázott a színpad. Éppen a szakadó esőben stoppoltam, amikor láttam az ördögkatlanos applikáción, hogy sorra írják ki, melyik program marad el. Egyből írtam a főszervezőnek, hogy mi akkor is megtartjuk, ha egy mosdóban kell fellépnünk. Egy órával a kezdés előtt emberek ültek az ablakban, a földön, és vártak.

Másnap egy ad hoc jellegű koncertet is adtatok, ez hogy alakult így?

Sz.N.O.: Szombat reggel szembesültünk vele, hogy tömegközlekedéssel nagyon körülményes hazajutni a fesztiválról. Elmentünk Beremenden egy kocsmába, hogy majd ott megoldást találunk, aztán nem sokkal később megvilágosodtunk, hogy nem csak nehéz hazamenni, de nincs is értelme, és igazából maradni akarunk. Ha pedig már maradtunk, jó ötletnek tűnt egy második koncert.

R.G.: Az Ördögkatlan díszvendégeként elég erős ívet jártam be, első nap nem találtam meg a hotelt, ahol elszállásoltak, amikor mégis, akkor pedig a szobám nem volt meg. Úgy gondoltam, hogy már úgyis hülyének néznek, szólok, hogy szívesen csinálnánk még egy koncertet akkor is, ha nincsenek hangszereink, és a zenekar fele hazament.

K.A.: Aztán jól sikerült az is. Bár megbeszélhettük volna előtte, hogy igazából mit is akarunk és milyen sorrendben, de szerintem ez belefért.

Valóban belefért. A zenekar másnap is megtöltötte a fülledt és párás kiállítótermet azzal a megfoghatatlan jóval, ami észrevétlenül mosolyt csal az ember arcára, és ami után azzal az érzéssel indul haza, hogy minden jó lesz.

Szeptemberben három koncertet adnak, 3-án a Pontoonon, 7-én a Győri Filmnapokon, 21-én pedig Csillaghegyen játszanak. Érdemes megnézni őket, hátha akkor majd nem esik, vagy ha mégis, akkor sincsen semmi. Mert végül tényleg minden jó lesz.

A fotókat Vajda Réka készítette.