Az akasztófa árnyékában – François Villon

Tegye föl a kezét, aki hallott már Dominus Franciscus de Montcorbier-ről!

Segítek. A Sorbonne
egyetem regisztere szerint a 21 éves fiatalember 1452-ben kapta meg a
művészetek magisztere címet, s ezzel egyházi személy lett: olyasvalaki, aki
tonzúrát hordhatott és papi öltözéket viselhetett.

Senki?

Hé! Nem ér! Miklós
bátyám rögvest tegye le a kezét!

Magyar Miklós ugyanis
nem játszhat. Az ő könyvéből metszettem ki a nevet is, a körülményeket is. S ha
már ezt elárultam, elárulom azt is, hogy Az akasztófa árnyékában címmel
írott kismonográfiája nemrég jelent meg, s nem pusztán a különös nevet, de
számos még különösebb kultúrtörténeti érdekességet is megismerhetünk belőle a 15.
század Franciaországáról, valamint a tanulmánykötet alanyáról, Franciscus de
Montcorbier-ről, azaz François Villonról.

Kezdjük mindjárt egy meglepetéssel. Mert bár a Villon-kutatók nyilván tudják, a többségünk számára újszerű a tény: igazán komoly Villon-biográfia Magyarországon még nem jelent meg. A régi adósság oka a szerző állítása szerint az,

hogy Villon életének és munkásságának megannyi fehér foltja van, s e foltokat izgalmas és bárgyú legendákkal egyaránt megpróbálták kitölteni.

Kutató legyen a talpán, aki szétszálazza a valóságot és a mendemondát. Sokáig nem tudtuk például, igaz-e a kártyajáték enigmatikus nyelve és Villon homoszexuális kötődéseinek legendája (most már tudjuk: nem igaz), és azt sem, lehet-e valóságalapja annak, amit a másik nagy francia kópé, Rabelais ír Pantagrueljében Villon Angliában töltött „öreg napjairól”. Most már ezt is tudjuk. Rabelais valószínűleg egy, a 13. század óta keringő anekdotából vehetett ihletet, ám az másvalakiről szólt. A felderíthető valóság annyi, hogy Villon, miután 1463. január 8-án elhagyta Párizst, eltűnik a szemünk elől. A legvalószínűbb, hogy rövidesen meghalt valamilyen betegség, részeg kihűlés vagy tragikus kimenetelű összetűzés következtében. Az mindenesetre tény, hogy 1463 után egyetlen verse sem maradt fenn.

A dolog előzménye pedig
az, hogy verekedés miatt sokadszor börtönbe vetették, majd „felakasztásra és
megfojtásra” ítélték a költőt. 1463. január 5-én azonban elfogadták a
fellebbezését, a bíróság semmisnek nyilvánította az ítéletet, ám tíz évre
kitiltotta a vagabund lírikust Párizsból.

Ám ennél jóval több előzménye van a végzetes száműzetésnek, s ezeket akkurátus időrendben – a nyomorból induló gyermekévektől a diákéleten és az első költői megnyilvánulásokon, majd a züllést, az éjszakai kicsapongásokat hozó ifjúságon át a rablóvá és gyilkossá váló fiatal férfi bebörtönzéseinek és szabadulásainak színes sorozatáig – alaposan kitárgyalja a kötet. Alkotója állítja, hogy munkája minden történeti tényt „a legfrissebb szakirodalom alapján rekonstruál”, ami – a Villon-rajongók népes hazai táborának nevében állíthatom – ennyi idő után már járt is nekünk.

A könnyen forgatható, tömör és tartalmas mű kiindulópontja az a – Villon kaotikus életével kiváló összhangban álló – irodalomtudományi tény, hogy „sem a költő személyisége, sem életének viszontagságai, sem az életrajz és az életmű kapcsolata, sem verseinek értelmezése körül nem alakult ki konszenzus”. Még szép! Konszenzus a Szabolcska Mihályok körül szokott kialakulni, nem az olyan hiperkreatív elmék körül, mint amilyen Villon volt. Magyar Miklós sem próbál végérvényes igazságokat megállapítani, pusztán arra tesz kísérletet, hogy a villoni műveket megfeleltesse a bírósági ítéletek, kegyelmi levelek, hatósági, hivatali feljegyzések sora alapján megállapítható életeseményeknek, a különleges nyelvezetet a verekedésekkel, lopásokkal, rablásokkal, sőt gyilkosságokkal terhelt valamikori párizsi környezetnek, a fogalomkészletet pedig a költő tudásának és olvasmányanyagának, a kora reneszánsz Franciaország szellemi életének.

De az irodalomelméleti fejtegetésektől annak sem kell megriadnia, akit a gyakorlati kérdések jobban érdekelnek. Ha még a mi életünkben felfedeznék az időgépet, és módunk lenne visszaröppenni a 15. századi Párizsba, egyúttal olthatatlan vágyat éreznénk a korabeli francia csibészek és örömlányok társasága iránt, nos, ebben az esetben igazán hasznát vennénk Magyar Miklós kötetének. A könyv ugyanis bédekkerszerű pontossággal kalauzol bennünket a késő középkori nagyvárosban. De nem öncélúan rángat bele a bűnös-vidám kánkánba. Szerinte

Villon költészetének lényege Villon maga,

emiatt nem mindegy, milyen volt az a szellemi és anyagi környezet, amiben élt és alkotott. Magyar Miklós kiváló tollának köszönhetően szinte magunk előtt látjuk például a Villon által is kedvelt ligetet, a cimetière du Père-Lachaise de Paris-t, amelynek kerítésére haláltáncmotívumokat pingált a hajdani kegyesség, de láthatjuk a temetőben andalgó párokat, könyvárusokat – az írók maguk is árulták itt műveiket –, zsonglőröket, zenészeket és mulattatókat meg a sírok között lófráló prostituáltakat, akik olykor a hantokra térdepelve szolgálták ki klienseiket… A temetők ugyanis akkoriban afféle közparkok voltak, melyekben időről időre rendet próbált teremteni a hatóság. A szigorító intézkedések után – tudjuk meg a könyvből – „csupán” a fehérnemű- és divatcikk-árusítást engedélyezték bennük.

A szerző A nők François Villon életében és költészetében című, a közelmúltban a Tiszatájonline.hu-n megjelent cikkében így mutatja be a költő környezetét: „Villon egyetemista barátaival törzsvendége volt a kocsmáknak. A középkor Párizsában pedig kocsmákból nem volt hiány. Több mint kétszáz létezett, többnyire a város kapuinál, illetve a terek környékén. Az elsősorban ivóhelyként szolgáló kocsmákból több szállodaként is működött, ahol könnyűvérű lányokkal is találkozhattak a törzsvendégek. (…) Amikor Villon nem a kocsmákban ivott cimboráival, akkor biztosan meg lehetett találni valamelyik bordélyházban. Valósággal beköltözött egy-egy ilyen intézménybe, ahogyan erről egyik legismertebb versében, a Villonról meg a vastag Margot-ról szóló balladában ír. (…)

Egy dolog bizonyos: Párizsban létezett egy bordélyház Vastag Margot elnevezéssel a Cloche-Percée utcában, a Notre-Dame közelében… Villon a Nagy testamentumban Jeanne de Bretagne és Marion l’Idole nevű örömlányokra (a fordításban Breton Hanna és Bálvány Maris néven szerepelnek) »nyilvános tanodát« hagyományoz… Marion l’Idole Párizs-szerte ismert prostituált volt… Erről rendőrségi iratok tanúskodnak. Jeanne de Bretagne szintén örömlány volt, róla nem készültek rendőrségi akták, legalábbis nem kerültek elő.”

Az akasztófa árnyékában című kötet hasonló alapossággal részletezi Villon életének majd minden momentumát. Átolvasva szinte személyes ismerőseinkké válnak a hajdanvolt hercegek, egyháznagyok és zsoldosok, kacér nemeskisasszonyok, szerelmes polgárleánykák és olcsó kurtizánok, egyetemi tanárok és vidám diáktársak, alvilági alakok és kifosztott áldozatok. A könyvnek köszönhetően otthon érezzük magunkat a párizsi sikátorok mélyén, a Sorbonne előadótermeiben, a kiskocsmákban, bordélyokban, s ha otthonosan nem is, ismerősen fordulhatunk meg a börtönök szalmaágyán, de talán még a városkapu előtt, a szélben bokázó akasztottakat bámulva is úgy álldogálhatunk a vérpad mellett, mint aki sokszor járt már arrafelé. Magyar Miklós avatott idegenvezetése igazi kalandot kínál azoknak is, akik az irodalomtörténet és azoknak is, akik a mikrotörténelem világában merülnének el szívesen. 

Két fontos megjegyzés nélkül nem fejezhetjük be ezt a recenziót. Szerzőnk komolyan kitér Faludy György zseniális Villon-verseire, ám elmondja róluk, hogy szinte semmi közük Villonhoz (a könyvben Süpek Ottó és Mészöly Dezső fordításai olvashatók). A Faludy által rajzolt világ inkább a harmincas évek középkorképét tükrözi, semmint a valóságos Villon valóságos életét. Ugyanakkor kétségtelen, hogy köszönettel tartozunk Faludynak, aki átköltéseivel kultuszt csinált a Magyarországon korábban ismeretlen francia költőnek.

Másrészt arról sem feledkezhetünk meg, hogy jelezzük: akik az elején feltették a kezüket, most már nyugodtan letehetik.

#olvasósarok

Nyitókép: Libri.hu