Összehasonlító irodalomtörténet, művészettörténet és színházrendező diplomája van. Felsorolhatatlanul sok színdarabot fordított, rendezett. Rendezőnek, művészettörténésznek vagy inkább nyelvésznek vallja magát?
A nyelvészet például részben komoly tudomány. Az elméletinél sokkal érdekesebb az alkalmazott része, de azzal sem foglalkoztam a vizsgákon túl. Viszont kétségtelen, hogy mondjuk az első hivatásos magyar színtársulatunk, tehát Kelemen Lászlóék felől nézve az egyik fő feladat lenne a nyelv megőrzése, terjesztése, élőn tartása a színházban is.
Magam azért kerültem a bölcsészettudományok közelébe, mert a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején még kötelező volt valamiféle egyetemi előképzés a színházrendezői szakhoz. Bevallottan ezért választottam a magyar és orosz szak helyére a kérdésben soroltakat, s húztam aztán az utolsó pillanatig a diplomavédés szép feladatát. De ettől nem váltam tudóssá, igaz: szándékom sem volt ilyesmi, viszont színházrendezőként kétségtelenül működtem négy évtizeden át. Amikor diplomát kaptunk, azt hittük: ez a minimális feltétele a komoly színházakban a rendezésnek. Nem ez volt az egyetlen tévedés körülöttünk.
A felmenői egyetemi tanárok voltak, édesapja ráadásul szintén nyelvész. Mit hozott otthonról, milyen közegből érkezett?
Nagyon jó közegből. Bár sosem voltam nyelvész, apám irodalomtörténészként működött, és kétségtelenül nagyon szeretett tanítani. Jókedvét a sokéves fogság és börtön sem bírta elvenni. Egyik szép és reménytelen küzdelme volt a sok közül a kétféle e hangunk tehát a nyílt és a zárt ë megkülönböztetése mindazok körében, ahol erre még van esély. A strukturalista nyelvészet felől nézve tökéletesen igaza is volt, de ez persze keveset segíthetett az ügyön, pedig előtte például Kodály Zoltán képviselte.
Nagyapám a „még múltabb” században született, így Szinyei-Merse Páltól kapott festőművészi diplomát a tanári mellé, hogy aztán végig ábrázoló geometriát tanítson – a pályája végén a Műegyetemen. Engem a legfogékonyabb korszakomban éveken át végigvittek néhány egyetemi városon (Varsó, Szentpétervár – akkor persze Leningrád –, majd Berlin). E városokban évekig éltem, s ott kezdtem el színházba járni, alapvetően a szüleim nélkül. Tovsztonogovtól Bessonig az alapélményeimet tehát elég jó helyeken szedhettem össze.
Apámat a döntéshozók ügyesen távol tartották a veszélyesebb helyszínektől – a történelem szereti átalakítva ismételni néha önmagát. Nekünk az ellenállás, a „protest” a protestantizmus szellemében természetes adottság volt. Amint ez a népdalainkból is süt. Jókainak igaza volt, amikor a fölismerését regénybe írta: a magyar néptánc a legsajátabb önazonosságunk.
Németül, oroszul, angolul, lengyelül és franciául beszél. Van-e ezek közül a kulturális területek közül valamelyikhez különleges kötődése?
Mindhez különleges. Leginkább persze az irodalmon, illetve a színházon keresztül. Természetesen szórakoztat a lehetőség, hogy az olykor nagyon különböző gondolkodásmódok ütköztethetők, szembeállíthatók, legfőképp több irányból láthatók így. A kívülállás szabadságát, a rálátás esélyét lehet megnyerni, miközben soha nem volt kérdés, hogy hol vagyunk otthon.
Magántanulóként minden évben levizsgáztam idehaza, a tanév közben pedig az átlagosnál jóval többet jártam múzeumokba, moziba és egyáltalán: minden valós területén is ezeknek a helyszíneknek. Talán éppen ezért sem hatott rám a környezetünkben jól érzékelhető nivelláló, egységesítő hatalmi vágya a nálunk nagyobb kultúráknak, miközben többhöz érzelmi közöm is lehetett ifjú koromban. Ugyanezért nem merült fel soha az emigráció ötlete: ismertem az érzést.
Életpályájának melyik időszaka a legkedvesebb az ön számára és miért?
Az elmúlt 65 év. Tréfán kívül sem hagynék ki szívesen belőle semmit. Valószínűleg nagy szerencsém volt, de az is lehet, hogy örököltem apám szerencsés alkatát. Egy színházrendező igazi pályája pedig a rendezéseinek sora. A Szeged–Kecskemét–Budapest útvonalon oda-vissza többször haladhattam föl-le, s közben nagyon szép külhoni és külföldi kirándulások tarkították a jól ismert és állandóan változó útvonalakat: Kolozsvártól Krakkóig, Révkomáromtól Karlsruhéig.
Munkássága során gyakran mondták önről, hogy szembemegy az elvárásokkal, és a véleményének kinyilvánítása fontosabb a sikernél, az elismerésnél. Valóban így van?
A siker különös fogalom, az igazán jó színház soha nem törődik vele, hanem elfogadja, ha mégis van. Ám nem ezzel az elszánással áll neki a föladatnak, hanem a közlés vágyával. Minden valamirevaló művészet ezzel a vággyal működött az elmúlt 150 évben, korábban meg leginkább a fenntartó mecénások elvárásai mozgatták olykor. A jobbak mindig kibújtak a megfelelési kényszerek béklyóiból.
2019-től az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója. Milyen újításokat vezetett be az elmúlt években és milyen tervei vannak a jövőre nézve?
A múzeum legfőbb feladata a színvonal és a múlt őrzése a vártán. Mint említettem, igen sokat járkáltam kitűnő és gyakran félreeső múzeumokban is. A régi dolgokat nem megújítani, hanem megőrizni kell, hogy az utánunk érkezőknek ne kelljen ismét föltalálniuk a kereket. Persze ettől függetlenül is teszi ezt minden korosztály, a nagypapák mosolya mellett. Így van rendjén. Az persze valódi öröm lehet, ha a közös múltunk olyan részleteit is felmutathatjuk, melyeket a többség kevéssé ismer.
Nyitókép: MTI/Balázs Attila
