Idén 12 társulat 14 előadását lehetett megnézni, és az alkotókkal való találkozásokkal, koncertekkel fűszerezték a programot.
Székelyudvarhely életében a színházfesztivál hete az az időszak, amikor a városka hirtelen metropolisszá válik: annyira kitágul, hogy egész Erdély, de inkább fél Románia belefér. A szervezők azt hirdetik, hogy formabontó, kísérletező szellemű és nem hagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hozzák el ide – ez annyira ígéretesnek hangzik, hogy vétek kihagyni. Ám bal lábbal startolok: a Barabási Albert-László A képlet című könyve alapján született, Hatházi András által rendezett előadásról lecsúszok.
Aki arra vágyik, hogy egy teljes héten át sodródhasson a dráMa hullámain, annak jól kell szerveznie az életét.
Nekem ez még soha nem sikerült.
A második előadásra, a bukaresti Unteatruéra sem kaptam már helyet, sőt a pénztárban felvilágosítottak, hogy egész hétre elkelt minden jegy. Nocsak. A sikert a szervezők már zsebre is vághatják. Szerencsém, hogy korábban újságíróként regisztráltam, mert így állva – helyesebben tűkön ülve, és arra várva, hogy végre történjen már valami a színpadon – meghúzódhatok az épített nézőtér mögött. A két előadó néma csendben, szemrebbenés nélkül nézi egymást. A darabot a román színházi és filmes szakma által is elismert, székelyföldi származású Téglás István és Alina Berzunteanu írta, rendezte és játssza.
A csend eleinte tükörsima. Egy sóhaj. Halk fészkelődés. A nézők már nemcsak a színészeket, hanem fél szemmel egymást is kémlelik, amikor a férfi a tizedik percben végre megszólal. Kifejezéstelen arccal előadott rövid párbeszédek sora következik, de ezek nem egymás közt zajlanak, hanem felváltva, monológként hangzanak el, mintha az előadók egy darabot olvasnának fel. Minden mondatot a karakter nevével vezetnek fel: Ő, Anya, Gabi, Apa. A fura párbeszédbe csak lassan szivárog be az érzelem, a mimika, az artikuláció. Az anya hosszan kérdez, a fiú röviden, félszavakkal válaszol. Félelem, bűntudat, remény – mozaikokból állnak össze a színpadon az enyémhez hasonló élethelyzetek.
Esőben bandukolok haza, közben felhívom anyámat. Hosszan beszél, alig tudom követni. Röviden válaszolok, hogy minél hamarabb hallgatásba burkolózhassam. Egy boldog család: ez volt az előadás címe.
Másnap jobban szervezem az életemet, és már a hat órai stúdió-előadást elcsípem. Sehol egy üres hely, így megint a színpadra épített nézőtér mögül vagyok kénytelen lesni. A független, kolozsvári Reactor műhely a Cosmin Stănilă darabjából született előadást hozta el. A címe: Mindaz, amit Alois elvett tőlem.
Kétnyelvű, román–magyar előadás, és lám, működik.
Legalábbis az erdélyieknek, mert közben látom, hogy Proics Lilla, Stuber Andrea, a szakma magyarországi képviselői a fejüket forgatják egy kis segítségért. Két karaktert látunk: a középkorú magyar színésznőt és vegyes házasságából született fiát, akivel románul értekezik. Szenvedéstörténet ez, amelynek során a harmadik szereplő, Alois Alzheimer fokozatosan megfosztja az elismert művésznőt mindentől, ami emberi: önérzetétől, méltóságától, művészi énjétől; addig, amíg értelme, elméje, élete fokozatosan szét nem hull. Kálvária ez a fiú számára is: előbb a munkáját, aztán a szerelmét, a társadalmi kapcsolatait, sőt a mentális épségét is feláldozná, csak érezhesse még anyja közelségét.
A néző és a színpad közti áttetsző függöny nem elválaszt, ellenkezőleg, összekapcsol bennünket a szenvedőkkel. Megfordulnak a szerepek: a fiú úgy tanítja anyját az élet alapvető rituáléira, mint egykor az tanította őt. Megrázó pillanat, amikor az anya magyar nyelven kezd énekelni. A közismert, balladaszerű dal szövege ráerősít az eltűnés, a végtelenben való feloldódás érzésére.
Kató Emőke ezért a szerepéért tavaly a román színházi szakma elismerését, a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat nyerte el. Zseniálisan tárja elénk, milyen az, amikor megjelennek a tudat első hajszálrepedései, majd később áthidalhatatlan szakadékai.
Résre nyílik az emlékeimmel teletömött páncélszekrény, és érzem, ahogyan rég kitöröltnek hitt képek, mondatok omlanak rám. Rohannék haza. Az előtérben valaki hangosan zokog. Mégsem menekülök el. Itt maradok, kibeszéljük. A rendezőt tesszük felelőssé, aki kikényszerítette a könnyeket. Megnyugszunk. Visszaszuszakoljuk emlékeinket a hippokampuszunkba, és még a kulcsot is ráfordítjuk, nehogy Alois hozzáférjen.
Az esti, Csak lazán! című előadás nem tud lekötni. Azért, mert kimerültem vagy mert hiába érdekes a történet, nem hiteles a temesvári társulat játéka – nem tudom. Nem is a színészekkel van a baj, inkább a szöveggel. A telefon kijelzőjét a kabátommal takargatva rákeresek: kísérletező kedvű alkotócsoport, sok improvizáció és közös szövegírás... – ez utóbbit inkább dramaturgra kellett volna bízni. Miközben gyermekkorom helyszínei (tömbháznegyed, nappali faltól falig könyvespolccal, tengerpart) villannak fel vetített díszletként, azon töprengek, mikor vált ennyire kelendővé a kortárs dráma Udvarhelyen. Egy tűt nem lehet leejteni. Úgy tűnik, felnőttünk hozzá, állapítjuk meg a sajtós kollégákkal a szünetben.
A Tomcsa Sándor Színház részéről közel másfél évtizeddel ezelőtt bátorság kellett ahhoz, hogy kizárólag magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadásokra építsen fesztivált, főleg azért, mert akkor még kevés társulat vállalta, hogy ismeretlen szerző szűz drámáját repertoárra tűzve a bukást kockáztassa. Ezt meg is beszéljük Köllő Kata kritikussal, aki eddig csak egyetlen dráMÁt hagyott ki, azt is félreértés miatt. Azt mondja,
ma már érzékelhető a fesztivál hatása: az utóbbi évtizedben megváltozott a román színházi közeg viszonya az erdélyi magyar színházakhoz.
Mióta 2008-ban a bukaresti Odeon Színház elhozta Udvarhelyre a Thuróczy Katalin joi.megajoy (eredetileg Csütörtökünnep) című darabjából született előadását, talán a korábbinál is jobban érzékelhető a kétféle színházi hagyományból építkező szakma kölcsönhatása. Van ennek negatív következménye is – teszi hozzá Kata –, a románokra jellemző látványszínházi törekvést egyre több erdélyi rendező veszi át, de gyakran előfordul, hogy a forma kiüresedik, a látvány mögül hiányzik a tartalom.
Hazafele indulok, amikor Lőkös Ildikóval találkozom. Ő igazi dráMÁzó, még a fülbevalója is az új formákra utaló puzzle-függő. Találkozásaink kíméletlenül jelzik az idő múlását: rendszerint évente egyszer, a dráMÁn futunk össze. Ildikó nemcsak a fesztivál, hanem a 2011 óta kétévente meghirdetett dráMÁxzat drámaíró verseny elindításánál is bábáskodott, több erdélyi alkotó pályáját követi-segíti. Szerinte kicsit Tóth Árpád-fesztiválra sikeredett az idei dráMA: a színész-rendezőnek két előadása is szerepel a programban. Az elsőre, a Zöld Macskára nem marad energiám, pedig érdekel a brassói, szász származású szerző, Elise Wilk drámája. Szerencsére a programfüzetben szerepel még egy Wilk-darab.
Szerda délután célba veszem Tóth Árpád legújabb, Love me című előadását, amelyet Győrfi Kata darabja alapján, az Udvartér Teátrummal közösen állított színre. Jólesik felszabadultan nevetni. A két szereplő, Pascu Tamara és Barti Lehel András nyáron végeztek az egyetemen, de máris érdemes megjegyezni a nevüket. Ahhoz a generációhoz tartoznak, amely az online térben történő ismerkedés zsákutcáit kívülről-belülről ismeri. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy humorral kellően fűszerezve, de triviális ziccerek nélkül tudják bemutatni azt a világot, amelytől – ha tehetném – megóvnám telefonon lógó, a nagykorúság küszöbén álló lányomat. A valós és virtuális világ érzelmi ellentmondásaitól szétesett, önbecsülés nélküli fiatalok párkeresését rendkívül jól kiegészíti a mozgóképes háttér, amely néha szinkronban követi a monológok érzelmi töltetét, máskor viszont kioltja azt. Ettől még hangsúlyosabbak azok az álérzelmek, amelyeket a virtuális valóságban használt emotikonok közvetítenek.
A szünetben Dálnoky Rékába botlom. Nem látom rajta a fáradtság jeleit, pedig az ő nyakán a dráMA főszervezői státusával járó felelősség. A Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetőjeként ő válogatta az előadásokat, és mivel úgy alakult, hogy
a többségükre jellemző a formabontó, újító szándék, frappáns mottót tűzött a fesztivál tacepaójára: Új formák kellenek.
Ő maga is a kísérletezés híve. A Szerbusz! című, a fesztivál programjában is szereplő előadáshoz egy autóbuszt alakítottak játéktérré. A szöveget Markó Orsolyával – az udvarhelyi társulat improvizációi alapján – Réka írta.
Dálnoky Réka szerint ma már a legtöbb romániai színház vállalja, hogy nem egy-egy bejáratott dráma, hanem a próbafolyamat során születő szöveg alapján készít előadást. „Ha a rendező, a drámaíró és a színészek közösen alakítják a történetet, az előadások sokkal hitelesebbek lesznek, sokkal inkább a ma emberéhez szólnak” – mondja, hozzátéve, hogy a színházak sokszor gazdasági okból döntenek a klasszikus darabok mellett, hiszen egy kortárs dráma felhasználási joga vagy egy külföldi szerző szövegének fordítása költséges lehet. Szerinte azért válhatott az egyik legjobban sikerült előadássá az Amikor a telihold ragyog a turkáló felett, mert bár Radu Afrim drámaíró-rendező román nyelven írta a darabot, a fordítást a társulatra, a színészekre szabták.
Láthatom viszont a szintén háromszéki Andrei Muresanu Színház Elise Wilk által írt, Disparitii (Eltűntek) című előadását. A nagytermi előadás képben, szóban, de komfortérzetben is visszavisz a kommunizmus éveibe: a színházban hibernálni lehetne, olyan hideg van. Cristian Ban rendező patikamérlegen adagolja a humort és az érzelmes pillanatokat a romániai szász család tragikus szétesésének bemutatásához. Narrátor magyarázza a bonyolult rokoni szálakat. Ő egy elhunyt családtag, aki a mindentudás birtokában, fején angyalszárnyas glóriával meséli, kit hová vezérelt a sorsa, ki menekült külföldre, ki maradt itthon, ki kinek a gyereke, ki vált el, ki halt meg és ki maradt életben, és mindeközben hogyan omlott szét a család. Közben kísért a kérdés: mi lett volna, ha az apa, a nagybácsi, a fiú, a... – és végül:
ha én akkor másképpen döntöttem volna.
Kezdek telítődni színházzal, ezért jó pár előadást átugrok. De ki nem hagynám a Sarlatánt. Minden követ megmozgatok egy pótszékért, hogy közelről láthassam, mit agyalt ki Hatházi András, a kimeríthetetlen kísérletező. A megszokottnál is többen zsúfolódunk a nézőtérré alakított színpadon, alig pár négyzetméternyi hely marad a játékra. A darabot Hatházi a fiatal amerikai Tom Dugdale-lel közösen alkotta, és már az első percek után úgy tűnik, hogy ez a Tizenöt próbálkozás a színészetre című, a színészi lét tudathasadásos állapotaival foglalkozó előadásuk folytatása. Nyina (Balázs-Bécsi Eszter) és Konsztantyin (Nagy Gellért) Csehov Sirályának jelenetét próbálják, ők az előadásban és a valóságban is Hatházi András mesterképzős diákjai. Ez a kezdeti állapot. De ahogy a történet halad előre, a szerepek szét-, majd összecsúsznak: hol a valóságban, hol az előadásban, hol az előadáson belüli előadásban vagyunk.
– Kinek mit jelent a színház? – teszi fel a kérdést Hatházi, amikor az egyik jelenetből kilép a valóságba – vagy a vélt valóságba?
Interakció. Én is bekapcsolódom. Köllő Kata fején találja a szöget, amikor Hatházi kérdésére kérdéssel válaszol: „Ezt most a valóságos vagy a darabbeli Hatházi András kérdezi?” Kicsit sután visszatérünk a másik valóságba, és még élvezzük tovább a játékot, de a kérdés nem ereszt: ki mondja meg, hol húzódik a határ színjáték és hétköznapi szituációk között?
A taps után a kulisszák mögé merészkedem, mert kíváncsi vagyok, mi a színész-tanár-drámaíró-rendező személyes válasza a közönségnek szegezett kérdésére. „Múzeum lett a színház. Egy csomó halott előadás, amelyeket formai elemek határoznak meg: a vetítés, a látvány. Mintha a színház vetekedni szeretne a filmmel. Nekem a színház embereket jelent. Olyanokat, akik összegyűlnek egy térben, együtt vannak, és történik közöttük valami. Ennyi” – mondja.
A Friday Rehab koncertje előtt még váltok pár szót Dálnoky Rékával. Nem tűnik fáradtnak, és úgy látom, elégedett. Azt mondja, örülne, ha a dráMA olyan hellyé válna a kortárs színházi alkotók számára, ahol egy-egy kiváló darab ötlete megszülethet, ahol egy-egy leendő alkotópáros találkozhat. „Jó lenne, ha itt sikerülne forradalmasítani az erdélyi színjátszást” – fogalmazza meg cseppet sem szerény álmát. – Bárcsak beteljesülne – teszem hozzá –, és indulok az alsó szintre, ahol már hangol a kedvenc helyi bandám. És megpróbálom ülepíteni mindazt, amit ez a hét felkavart bennem.
Nyitókép: B. Fülöp Erzsébet: Átjárószínház. Marosvásárhelyi színművészetis diákok utcai performansza. Fotó: Kultúra.hu/Beliczay László
