A hetvenes évek második felében nemcsak az arénarock élte virágkorát, de új erőre kapott az évtized közepén kifulladni látszó hard rock is. A műfaj egykori nagyágyúi közül a hanyatlóban lévő Led Zeppelin az énekes Robert Plant autóbalesete miatt kénytelen volt időlegesen leállni (aztán a dobos John Bonham 1980-as halála után végképp megszűnt létezni), a Deep Purple ekkorra feloszlott (de 1984 óta ismét létezik), a Black Sabbathot egyre mélyebb személyi ellentétek gyötörték (de nemrég épp bejelentették, hogy 2025. július 5-én Birminghamben egy metálminifesztivál keretében az eredeti felállás játszik). Helyükre friss erők érkeztek, közülük kerültek ki aztán a brit heavy metal új hulláma képviselői (Judas Priest, Motörhead, Iron Maiden), miközben Kaliforniában már bontogatta szárnyait a Van Halen, hogy aztán a nyomukban a nyolcvanas évekre megérkezzen a glam metal (hajmetál). No és ott van az ausztrál AC/DC.
A primer kemény rockzenét kínáló zenekart a két legfiatalabb Young fivér, Angus (1955) és Malcolm (1953–2017) alapította. A nyolcgyerekes családban – ahol a legidősebb báty 1933-ban született – még a skóciai Glasgow-ban, annak is Cranhill nevű munkásnegyedében cseperedtek fel, a szülők csak 1963-ban települtek át Ausztráliába. Az egyik bátyjuk, George Young (1946–2017) már a hatvanas évek végén az ötödik földrész legnépszerűbb bandájában, az Easybeatsben pengette a húrokat, később dalszerzőként és producerként dolgozott (többek között testvérei korai albumain). Angus és Malcolm 1973 novemberében hozta létre az AC/DC-t, a történelmi hűség kedvéért idemásolnám az akkori tagokat: Dave Evans (ének), Angus Young (gitár), Malcolm Young (gitár), Larry Van Kriedt (basszusgitár) és Colin Burgess (dob). Bemutatkozó koncertjüket pedig szilveszteréjjel a sydney-i Chequers klubban adták.
Első ausztrál lemezük ezzel az 1935-ös Big Joe Williams-szerzeménnyel indult.
AC/DC – Baby, Please Don't Go (1975)
A következő hónapokban sűrűn változott a zenekar összetétele, végül 1975 tavaszára alakult ki az első stabilabbnak mondható felállás: Angus és Malcom Young mellett a korábbi teherautó-sofőr, Bon Scott (1946–1980) énekelt, Mark Evans basszusgitározott és Phil Rudd dobolt. 1975 februárjában és decemberében két, kizárólag Ausztráliában és Új-Zélandon kapható nagylemezzel (High Voltage, T.N.T.) rukkoltak elő, utóbbin volt hallható először a később védjegyükké vált It’ A Long Way To The Top (If You Wanna Rock ’n’ Roll) című daluk. (A korongokról itt írtunk bővebben).
AC/DC – It’s A Long Way To The Top (1976)
Az AC/DC 1976 végére az egyik legnépszerűbb ausztrál rockzenekarrá nőtte ki magát, így leszerződtette őket az amerikai Atlantic Records, és még abban az évben piacra dobta első két ausztrál LP-jük anyagából összeállított és szintén High Voltage-ra keresztelt nemzetközi bemutatkozó albumukat, amely – hála az intenzív turnéknak – már hárommillió példányban fogyott világszerte. És persze ott feszített rajta az It’ A Long Way To The Top (If You Wanna Rock ’n’ Roll) című daluk, melyhez 1976 februárjában klip is készült.
Még ugyanebben az évben megjelent az újabb korong (Dirty Deeds Done Dirt Cheap), amelyből már kétszer annyit adtak el, főként Európában. Az amerikai áttörést az 1977-es Let There Be Rock hozta meg, olyan klasszikus AC/DC-dalokkal, mint a Problem Child, a Hell Ain’t A Bad Place To Be, a Whole Lotta Rosie vagy a címadó Let There Be Rock. Az album felvételeit követően viszont távozott Mark Evans, helyére Cliff Williams érkezett.
AC/DC – Whole Lotta Rosie (1979, Live in Paris)
Az 1978-as Powerage tovább erősítette a pozíciójukat, akárcsak az ezt követő turné glasgow-i bulijának anyagából összeállított If You Want Blood. 1979 júliusában pedig megjelent a Highway To Hell, amely nemcsak az addigi eladási rekordot (hétmillió) hozta, de talán életművük legerősebb korongja lett. Fél évvel később, 1980. február 19-én azonban alkoholmérgezésben váratlanul meghalt Bon Scott, és úgy tűnt, ezzel az AC/DC-nek is befellegzett.
AC/DC – Highway to Hell (1979)
A Britain's Got Talent című televíziós show-ban pedig így adja elő egy 68 éves angol nő
Jenny Darren – Highway to Hell (2018)
A többiek azonban úgy döntöttek, folytatják, így már 1980. március végén megkezdődtek a meghallgatások, és végül az Anglia északkeleti részéből származó, melós kinézetű Brian Johnsonnal fejezték be a Scott-tal elkezdett albumot. A stílszerűen Back In Black (Visszatérés feketében) címre keresztelt LP aztán minden várakozást messze felülmúló sikert aratott (131 hetet töltött az amerikai top tízben, azóta az Egyesült Államokban 27 millió példányt adtak el belőle), és olyan AC/DC-klasszikusokat tartalmazott, mint a Hell’s Bell, a You Shook Me All Night Long vagy a címadó Back In Black.
AC/DC – Back In Black (1980)
AC/DC – Hell’s Bell (Live at Donington, 1991)
Az 1981-es For Those About To Rock We Salute You már lényegesen visszafogottabb reakciókat váltott ki (azért ebből is elment négymillió), viszont hozott két kiugró slágert (a Let’s Get It Upot és a címadó dalt). Ezt követően pedig meglehetősen szűk esztendők és közepes lemezek következtek. 1983 és 1994 között több csere történt a dobos poszton: a személyi nézeteltérések miatt távozott Phil Rudd helyére Simon Wright érkezett, őt 1989-ben Chris Slade váltotta, majd 1994-ben visszatért Rudd.
Időközben az 1988-as Blow Up Your Video-val az AC/DC-nek sikerült kimásznia a hullámvölgyből, a korábbi népszerűséget pedig az 1990-es, többszörösen platina The Razor Edge hozta vissza számukra, róla a Thunderstruck egészen az ötödik helyig menetelt a Billboard listáján.
AC/DC – Thunderstruck (Live At River Plate, 2009)
Egy remek példa, hogy a dal egy szál akusztikus gitáron is működik
Igor Presnyakov – Thunderstruck (2009)
1991-ben ismét nyakukba vették a világot, ismét telt házak előtt játszhattak, ismét a fényben fürödhettek. (A Monsters Of Rock világturné során 1991 augusztusában a Népstadionba is eljutottak a Metallica, a Mötley Crüe és a Queensrÿche társaságában). A lendület a következő stúdióalbumon, az 1995-ben megjelent Ballbreakerön is tartott még, de onnantól kezdve újra lejteni kezdett a pálya.
2003. március 10-én iktatták be őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. Majd 2008 októberében érkezett az új album, a Black Ice, melynek bemutatására gigantikus, másfél éves koncertsorozatot szerveztek észak- és dél-amerikai, ausztrál, ázsiai és európai helyszínekkel, ennek során jutottak el 2009 márciusában a Budapest Sportcsarnokba (a bejelentett koncertekre a pénztárnyitás után lényegében azonnal elfogytak a jegyek).
AC/DC – Rock ’n’ Roll Train (2008)
Ezen a turnén játszott velük utoljára az alapító Malcolm Young, akinél nem sokkal később tüdőrákot diagnosztizáltak. Egészségi problémái miatt végül távozott a zenekarból, az új albumon (Rock or Bust, 2014) és a koncerteken unokaöccse, Stevie Young helyettesítette (végül 2017 novemberében halt meg). Majd váratlanul az énekes Brian Johnson is kiszállt (hallásproblémák miatt), helyére a Rock Or Bust turné hátralévő részében, Axl Rose, a Guns N’ Roses frontembere ugrott be. Majd távozott Cliff Williams basszusgitáros is.
Aztán 2018 augusztusában Brian Johnson és a bírósági ügyei miatt átmenetileg szintén parkolópályára került Phil Rudd visszatért, a pandémia időszakában, 2020 novemberében újabb anyagot publikáltak (Power Up), melynek világ körüli turnéját végül 2024 májusában kezdték meg, és azóta is tart. Miközben első (ausztrál) albumuk ötvenéves megjelenése kapcsán ismételten kiadták a teljes katalógusukat arany színű vinylen.
Az AC/DC mindenesetre az elmúlt fél évszázad egyik legsikeresebb rockcsapata (200 millió albumot adtak el eddig a nevükkel), amely nagyjából ma is ugyanazt játssza, amit induláskor: boogie- és rock and roll alapú kemény rockzenét.
