A nagybetűs életen kívül szó esik még a nagy címletekről is, kiderül, hogy Dylannek lesújtó véleménye van a pénzről, ugyanakkor mindenkit megnyugtat: Végső soron a pénz nem számít…, mert akárhány széked van, segged csak egy van – írja a Money Honey című Elvis-sláger kapcsán. Dylan észrevételei ugyanebben a szövegben filozófiai gellert kapnak, amikor azt állítja: a pénz egyetértés, kizárólag azért ér valamit, mert megegyeztünk ebben.
A modern dal filozófiája afféle könyvtárgy, tele archív képekkel, izgalmas grafikai megoldásokkal. Szinte minden oldalon van frame vagy egyéb grafikai motívum, ajándéktárgynak sem utolsó tehát, de ez nem szabad, hogy meggondolatlanságra csábítson. A könyv ugyanis nem egy megúszós, dekoratív kísérőajándék, hanem az élet legnagyobb kérdéseit különböző dalok ürügyén boncolgató munka. Dylan ír a szerelem létrejöttének pillanatáról, a hűtlenségről, a válásiparról, a kábítószerekről, az öregségről.
Abból a szempontból mégis kísérő ajándék, hogy el is kísérhet minket egész életünkön át. Dylan nem kegyelmez, bátran teszi fel a kérdéseit. Mi a művészet? És erre is van egy frappáns válasza a Money Honey című dal kapcsán: „A művészet véleménykülönbség”. És mennyire rendben van ez is. Vállald a konfrontációt, vállald fel, hogy más a véleményed, és ezt a másságot zenésítsd meg.
Az, ahogy kialakul bennünk a szerelem érzése, azt Vic Damone On The Street Where You Live című slágerének hallgatása közben jutott eszébe. „A világon bármelyik utcában állhatnál, de te ebben az utcában állsz. Ősrégi utca ez, régimódi, itt van időtlen idők óta – és neked jóban kell maradnod vele. El kell érned, hogy megbarátkozzon veled.” Dylan megemeli, rangot ad a slágereknek, a bölcselet szintjére húzza fel azokat, miközben mi a dalt hallgatjuk, és ringatózunk az adott szöveggel együtt. Nyilván az az egyetlen olvasási javaslat, hogy a Spotify-on kikeressük a felvételt, és mire véget ér a szám, mi is végeztünk a szöveggel, hogy aztán, ha később meghalljuk a dalt, Dylan asszociációi, eszmefuttatásai jussanak eszünkbe.
Dylan az egyetlen popénekes, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, már ezért is érdemes kézbe venni a kötetét, arról nem beszélve, hogy van Grammy-, Oscar- és Golden Globe-díja is, amelyek így együtt biztos, hogy senkinek nincsenek meg otthon a vitrinjében. De a díjak nem olyanok, mint a szuperhősfilmekben a varázskristályok, melyek együttes birtoklásakor miénk lesz a világ feletti uralom. Dylantől ez – ahogy a szuperhősfilmek is – távol áll, jellemző, hogy a Nobel-díj-átadásra nem is ment el. A modern dal filozófiája a harmadik kötete, az első könyv jellegű kiadványa az 1971-ben publikált Tarantula című verseskötet volt, és aztán nem kapkodta el a dolgot, mert a második kötete, a Krónikák I. 2004-ben jelent meg. Ezután húsz év telt el, míg a 66 dal ürügyén írt esszékötet megjelent. Először Tom Wolf definiálta Las Vegast, ő azt monda, hogy Amerika Versailles-a. Elvis kapcsán Dylan is meghatározta a szórakoztatóipar neonfényes központját, szerinte Las Vegas a modern világ kereszteződésében áll. Utópia, Édenkert, álmok földje. Ugyanezt mondja el a popról is, a mozgalmai daloknak köszönhetően maga az utópia, a szerelmes dalokat pedig szerencsés esetben az Édenkertben írják.
Dylan tehát nemcsak a dalszerzés mesterségét boncolgatja, legalább ilyen fontosak finom észrevételei, megpróbálja megfejtetni a dalok sikerének a titkát, és ezzel hozzásegít minket ahhoz, hogy jobban elboldoguljunk a világunkban. A könyv a teljes életről beszél, de mindennek az origója a rock and roll, megismerjük a kialakulásához vezető utat, Dylan sokszor utal az 1954 előtti időkre, megmutatja, hogy a rock and roll nem a semmiből jött, Elvis eljövetele előtt voltak úgymond Keresztelő Szent Jánosok, sőt megismerhetjük a klasszikus zenei mintákon alapuló popslágereket is, például a az All by myself alapja Rahmanyinov II. c-moll zongoraversenyének 2. tétele. De hogy milyen mélyre hatol a pop a történelemben, arra a legjobb példa a Can’t Help Falling In Love, amelynek alapja Jean-Paul-Égide Martini Plaisir d’amour című románca 1784-ből, tehát a pop eredetét a nagy francia forradalom előtt kell keresnünk.
És vannak itt jócskán művelődéstörténeti kis színesek is, a könyv a bölcseleti alapozása mellett kimondottan szórakoztató is. A Blues Suede Shoes című Carl Perkins-dal kapcsán Dylan játékosan összeszedi a cipőkről írt számokat, miközben rögtönöz egy esszét a cipő viseléséről is. Van egy listája azokról is, akik a daluk előadása közben sírva fakadtak, és megismerhetjük a Volare (Nel blu, dipinto di blu) című dalt, Domenico Modugno előadásában, amely Dylan szerint az első hallucinogén nóta lehetett, amihez persze kapunk egy tanulságos esszét is Túl magasra repülni veszélyes lehet címmel.
Dylan mindenkit ellát hasznos útravalókkal, még az újságírókat is, nekik arról mesél, milyen egy jó sztori, de olvashatunk egy eszmefuttatást a kreativitás működéséről is, miközben meghallgatjuk a The Fugs CIA Man című dalát.
Nem beszéltünk még a hiányérzetünkről. A könyv mellőzi a dalszövegek közlését, pedig sok esetben éppen ezeket elemzi a szerző, és rengeteg izgalmas fotót is közread a könyv, de csak a legritkább esetben láthatjuk az adott albumok borítóit.
Ezek persze részletkérdések, mert A modern dal filozófiája az egyik legfontosabb valaha írt popkönyv. Utolsó harmadában megrajzolja az ívet, amely a dühös ifjúság himnuszától, a The Who My Generationétől tart az öregséget tematizáló Old And Only In The Way című Charlie Poole-számig. Utóbbi kapcsán idézi Billy Wilder A nagy karnevál című filmjét, amelyben az újságírót alakító Kirk Douglas arról beszél a fotósának a kígyóvadászatról szóló tudósításakor, hogy ha ezer csörgőkígyó bújik meg az aljnövényzetben, annak nincs hírértéke, de ha csak egyet kell megkeresni, azt már meg lehet személyesíteni, azzal már tud azonosulni a néző. Tehát ha egy dal túl nagy, ha túl sokat akar, elvonttá, érdektelenné válik. Dylan viszont meg tudja nekünk mutatni ezt a bizonyos kígyót, a csábítás kígyóját, magát a rock and rollt.
