Az autonómia a legjobb olvasásmotiváció

Az a fajta olvasáskutató vagy, aki terepre is jár, és ha kíváncsi valamire, akkor akár többszáz gyereket is megkérdez róla, elbeszélget velük. Miről kérdezted őket, és milyen következtetéseket vontál le?

Az érdeklődési körükről beszélgettünk: miért szeretnek olvasni, mit szeretnek és mit nem szeretnek olvasni. Hozzátartozott az is, hogy mesét alkottattam velük. A mesékből ki lehetett szűrni, milyen karakterek és cselekményszálak foglalkoztatják őket, és ezeket milyen irodalmi szövegekhez vagy akár animációs filmekhez lehet kötni. Ezekből nagyon sokat lehet meríteni szakmailag és emberileg is. Szakmailag organikusan lehet érezni, tapasztalni, mely témák foglalkoztatják manapság az alsósokat és a felsősöket, mi bántja őket, hogyan érik utol őket a társadalmi helyzetek, hogyan válaszolnak meg maguknak az életkoruk által fontosnak tartott kérdéseket. Ezeknek a dilemmáknak, sokszor lélektani hezitálásoknak egyik tökéletes helye maga az írás, a narratíva megalkotása, a saját történetünk projektálása.

„Világító szemű aranyhal” és „tarka sárkány”

Mit tapasztaltál: mi mozgatja a mai gyerekeket? Milyen karakterekkel rezegnek együtt?

Az egyéni hosszú interjúkat több mint száz gyerekkel végeztem, 2021 óta pedig évente csaknem száz gyerek könyvét olvasom el. Bár ez a mennyiség még nem számít reprezentatív mintának, de ha mégis össze kell foglalnom: akkor azt vettem észre, hogy sokan ötvözik az animációs filmek hőseit például a népmesei hősökkel, különösen az alsósok. Például egy aranyhal – ami egyértelműen népmesei karakter – aminek viszont pirosan világít a szeme, ami már egy másik réteget hoz be. A sárkányoknál is volt ilyen meglepetésem: nekem egy mesei sárkány zöld színű, de a gyerekek sokszor pirosat meg tarkát mondtak. Vagyis behozták azokat az intenzív színeket, amiket a képernyőn láttak. Történetalkotásnál ezek amiatt is izgalmas megnyilvánulások, mert nem csak a gyerekek érdeklődési köréről számolnak be, hanem arról is, mennyire mernek, tudnak, képesek, hajlandóak önálló karaktert alkotni, és mekkora kihívást jelent az számukra, ha teljesen új szereplőt kell kitaláljanak a saját történetükhöz. Nagyon könnyen különbséget lehet tenni rendszeres olvasók és mesei élményben nem vagy kevésbé részesülő gyerekek között is: a rendszeres könyvolvasók olyan nem létező, általunk még ismeretlen szereplőket alkotnak meg, akik a saját hétköznapi valóságukat jelenítik meg, akik viszont inkább animációs filmeket néznek, ők átköltik, vagy csak egyszerűen beemelik a történetükbe a népszerű karaktereket. Így született már könyv a görög istenekről, a kávét szerető grákokról, ismert énekesekről, történelmi személyekről.

Brokkoli, spenót és az olvasás „ízvilága”

Mi a legnagyobb nyomás a szülőkön az olvasóvá nevelés terén? 

A közösségimédia-tartalmak kétélűek: rengeteget segíthetnek, de ugyanannyira elbizonytalaníthatnak. Például az olvasás kapcsán általában azt üzenik, hogy „nagyon fontos, hogy a szülő olvasson, mert ettől lesz a gyerek olvasó.” De ha ez a szülőnek nem megy vagy esetleg nem találja az érzelmi kapcsolódást a meséléshez, akkor könnyen lesz bűntudata. Arról pedig kevesebbet beszélünk, hogy mi van, ha a szülő ezt kényszerből teszi. Például találkoztam már olyan tartalommal, hogy a gyereknek minden este esti mesét kell olvasni. Ez egy iszonyúan nagy nyomás a szülőre, aki próbálja felfedezni az új nevelési elveket. Előfordulhat, valaki nem az olvasáson keresztül tud a legjobban kapcsolódni, hanem babakocsi-tologatás, mászás, kézműveskedés, szabad játék vagy közös főzés közben – és ez teljesen rendben van. De ha a szülő saját magából kierőlteti a felolvasást, akkor a gyerek abból inkább a feszültséget, a kötelességet érzi meg, azaz nem történik meg az az érzelmi kapcsolódás, amire a mese igazán hivatott.

Ez később is érvényes, amikor már a gyerek tanul vagy esetleg már tud olvasni. Ha azt akarjuk, hogy szeressenek olvasni, nem szabad rájuk erőltetni a „olvasás jó” mantrát, mint valami brokkolit vagy spenótot, amit muszáj megenni, mert egészséges. Hagyni kell őket megtapasztalni az ízvilágot - szülőknél és gyerekeknél egyaránt, mert ez is egy egymásrahangolódási érzelmi folyamat.

Pavlov, McDonald’s és az olvasás

Az Olvasásmotiváció könyvedben Pavlov neve is előkerül, engem ez üdítően váratlanul érintett. Ez bevett gondolattársítás az olvasáskutatásban?

Ez saját gondolat, mert a Pavlov-kísérlet kifejezetten jó példa arra, hogyan alakul ki érdeklődés az inger–válasz kapcsolatában. Mindig a Mekit szoktam példának hozni: ha meghalljuk a McDonald’s dallamát, akkor megkívánjuk azt az ételt (vagy beleborzongunk, mindenki döntse el magának, de a lényeg, hogy valamilyen reakciót vált ki belőlünk). Könyveknél is működik ugyanez: meglátok egy könyvet, és azonnal beindul egy reakció - attól függően, milyen viszonyom van az olvasáshoz. Ez pedig a gyerekünkben is kialakítható.

A saját gyermeked hogyan motiválod az olvasásra?

Ő most még csak egyéves, de falja a könyveket – szó szerint is. Nálunk a könyvek mindenhol jelen vannak, számára elérhető magasságban – még a mosdóban is. Ezeket mindig ott hagyom, ahol ő hagyja. Kialakult egy reggeli rutinunk is: amikor felébred, átjön hozzánk és együtt olvasunk az ágyban. Megtanulta, hogy a könyvön keresztül kapcsolódhat másokhoz – ha például vendégek érkeznek hozzánk, akkor sokszor egyenesen egy könyvvel megy oda ismerkedni.

Motiváció: autonómia, felelősség, és a „Rumini-ígéret”

Mikor szokták a gyerekek elveszíteni az olvasással kapcsolatos motivációjukat?

Gyakori, hogy az érdeklődésvesztés már alsó tagozatban elindul, de csak a pubertáskor érkezésével lesz a szülő vagy a pedagógus számára látható. Ennek több oka is van: egy gyerek első-másodikos korában kezdi magát összehasonlítani másokkal, és ilyenkor megjelenhet a kisebbrendűség érzése. Erre rájönnek a tanulási kötelezettségek: olvasni, számolni, testnevelésen teljesíteni. Ilyen körülmények között könnyen kimerül, vagy azt érzi, hogy nem tudja teljesíteni az elvárásokat, emiatt a motivációja csökken, vagy ki sem fejlődik. De ebben a korban még szeretne megfelelni a felnőtteknek. Viszont a pubertáskor környékén már sokkal könnyebben mond nemet és tiltakozik – általában ekkor szokott nagyon nyilvánvalóvá válni a probléma.

Mi az, amivel fenntartható a motiváció? 

A motiváció nagyon erősen összefügg az autonómiával. Az, hogy mekkora a választási és döntési lehetősége valakinek egy adott helyzetben. Minél magasabb az autonómiaérzetünk, annál magasabb a motivációnk. Ha a tanár megmondja, mit kell elolvasni, melyik órára mit kell csinálni, a gyerek azt érezheti, hogy neki nincs beleszólása, csak teljesítenie kell. Eközben el tud veszni az óvodás korból megszokott, szabad olvasási élmény: az összebújás, hogy akkor olvasunk, amikor csak akarunk, és azt, amit akarunk. A szövegek gyakran leszűkülnek: besűrűsödik minden egy ABC-s könyvre, ami nem feltétlenül azonos az érdeklődésükkel, ami az esetek többségében nem is lenne teljesen kizárólagos, egyoldalú probléma, hanem inkább az, hogy a nem tetszésük kifejezéséhez ritkán van megteremtve a tér, lehetőség.

Hogyan tud egy szülő vagy egy pedagógus ebben támogatást nyújtani?

A család és a pedagógusok szerepe itt óriási: érzelmileg is fontos támogatni a gyerekeket, nem csak kognitívan. Ha ki lehet mondani, hogy „tudom, ez most nehéz és ez a szöveg kevésbé izgalmas számodra, de ezzel is gyakorolsz, hogy két év múlva egyedül is el tudd olvasni a Ruminit”, akkor ez még pozitívan is hathat, hiszen beépül az énképébe, hogy „majd olvasóvá válok.”

A döntéshozói részvétel behozása is visszahozhatja a motivációt (hiszen növeli a felelősséget is.) Én személy szerint úgy szoktam dolgozni, hogy facilitátorként vagyok jelen: ez azt jelenti, hogy nem én mondom meg a témát vagy a megoldást, csak biztonságos keretet adok, de azon belül a gyerek és a csoport dönthet. 

A külső és a belső motiváció, na meg a flow

A könyvedben írsz a motiváció szintjeiről is, ahogy a külső lassan belsővé válik. Hogyan függnek össze?

A belső motiváció az a flow-élmény, amikor teljes autonómiát érzünk, és akkor is csinálnám az adott dolgot (jelen esetben az olvasást), ha jutalom nélkül kellene. A többi többnyire külső motiváció. Ez lehet kezdetben „bevetített” motiváció, ami azt jelenti, hogy látom a szüleimet olvasni, érzékelem, hogy boldoggá teszem őket, ha olvasok. Ez természetes. De jó esetben később az identitásunkká tud válni, hogy ne más miatt olvassunk, hanem mert ebben komfortosan érezzük magunkat. Ezzel együtt kialakul a pozitív önképünk is: „ebben jó vagyok”. Általában amellett köteleződünk el, amiről elhisszük, hogy értünk hozzá.

Klasszikusok, kortársak és a választás szerepe

Mennyire fontos, hogy a gyerek a saját beszélt nyelvét hallja és kortárs irodalommal találkozzon? És mennyire ad erre teret a tanterv?

Az ABC-s könyvekben vannak kortárs versek – Varró Dániel például. Ez fontos. De a klasszikus irodalom is az, hiszen a közös identitásunkhoz tartozó alap. Én nem is annyira a tartalmi, hanem a módszertani résszel vitatkozom: fontosabb az, hogy a gyerekek önállóan tudjanak választani a szövegek között és véleményt formáljanak róluk. Ahelyett, hogy írjon öt mondatot Arany balladáiról, azt is mondhatnánk, hogy válasszon három-öt szöveget és írjon róla öt mondatot úgy, hogy kapcsolódjon az ő saját aktuális érzelmi hangulatához. Sőt, annak is bele kellene férnie, hogy nem akarja elolvasni - de akkor vállalja a felelősségét is: például kimarad egy közös élményből. Ezáltal nő az autonómiája, ami önmagában növelheti a motivációt és az elköteleződést is.

D012: egy tanév, egy könyv

Kifejlesztettél egy saját módszert, a D012-t. Mitől különleges, hogyan dolgoztok?

Abban egyedi, hogy egyszerre támogatja az írás és olvasás iránti érdeklődést, de közben a személyiségfejlődést és az önismeretet is. Folyamatosan kutatjuk, de egyelőre nemzetközi szinten sem találtunk ehhez hasonló programot. 

A 12 modulos program célja, hogy a gyerekek – alsósok és felsősök egyaránt – egy tanév alatt megírják a saját könyvüket. De nemcsak írják, hanem szerkesztik és lektorálják is, valamint borítót terveznek, sőt a könyvbemutatót is ők szervezik meg. 

A folyamat legelején ismerkedünk, körbejárjuk az olvasáshoz való viszonyt, megnézzük, hogy a gyerekeknek mik a kedvenc szövegei (ha vannak egyáltalán), milyen téma foglallkoztatja őket a saját élményükből fakadóan. Utána a tervezési munkafázisba lépünk, ahol kitalálják a szereplőket, a történetet. Szövegeket hozunk be, amit átbeszélünk, és vizsgáljuk, hogyan kapcsolódik az ő történetükhöz. Ha például fáradtak, akkor leírják azt az élményt, és megnézzük, hogy a könyvben hol tudnák használni. 

Ezzel együtt hatalmas munka megírni egy könyvet, rengeteg fegyelem és kitartás kell hozzá. De azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek, akik belevágnak, általában végig is csinálják. Volt köztük olyan, aki úgy jött oda, hogy olvasni sem volt hajlandó, de a program végére visszanyerte a kedvét és a motivációját az olvasáshoz.