„Az egyetlen lehetőség: kilépni a mátrixból” – Beszélgetés Sipos László Márk színművésszel

Az 1984-ből készített előadásotokat azzal kezded, hogy 17 éves korod óta meghatározó számodra Orwell regénye. Miért?

Több oka is van. Winston magányos karakter, és 17 évesen én
is hasonlóan egyedül éreztem magam. Az ember kamaszként próbálja megérteni az
őt körülvevő világot, igyekszik támpontokat találni ebben az átláthatatlan
információhalmazban és fake news rengetegben, és a legtöbbször elveszik.
Előfordult, hogy depresszióba estem emiatt, és a kiutat már akkor is a színház
jelentette.

A celldömölki Soltis Lajos Színház csapata?

Igen. 12 évesen kerültem a színi stúdiójukba, és szinte azonnal játszhattam előadásokban is. A színház mindig érdekelt. A suliban én voltam az osztály bohóca, és jeleneteket írtam, amiket így-úgy előadtunk. Amikor láttam a színház szórólapját, hogy fiatalokat keresnek, egyértelmű volt, hogy ott a helyem. De akkor még nem volt bennem hivatástudat, inkább a játékkedv hajtott.

Már akkor is nagyon érdekelt a monodráma műfaja. Keveset láttam, ami igazán megszólított, de volt egy-két emlékezetes darab. Amikor először olvastam Orwell regényét, rögtön éreztem, hogy a naplójellege miatt izgalmas monodráma születhetne belőle. Rögtön felmerült bennem a videónapló ötlete, és láttam magam előtt, hogyan vinném színpadra. Évek teltek el, míg a színművészetis osztályfőnökeim, Máté Gábor és Székely Kriszta azt kérték, hogy készítsünk monodrámát. Rögtön az asztalra csaptam, hogy akkor most előveszem az 1984-et.

Winston számomra a félelem archetípusa, aki az egész világot a saját félelmein keresztül szemléli. Ezért tartottam jó ötletnek, hogy még a Nagy Testvér is az ő arcával – vagyis az enyémmel – jelenjen meg az előadásban. Kivéve Juliát. Fontosnak éreztem, hogy ő viszont nőként jelenjen meg, ezért felkértem Berényi Nóra osztálytársamat, hogy kölcsönözze a hangját a karakternek. Miután a járványügyi korlátozások enyhültek, újra dolgozhattunk közösen, és a monodrámaprojekt átadta a helyét az XX84 előadásnak, amelyben Nóri személyesen is jelen van.

A regény nyomasztó légköréhez képest az előadásban fontos
szerepet kap a humor, a groteszk.

Minden, számomra meghatározó előadásban azt tapasztaltam, hogy a velőnkig hatoló, hatásos élmény olyan, mint egy ringlispíl: felülsz rá, és hihetetlen magasságokat-mélységeket jársz be. Ehhez elengedhetetlen a sokszínűség: hogy a szorongató jeleneteket vicces epizódokkal oldjuk. Azért kerültek a darabba a dalok, kuplék, hogy pár pillanatra újra meg újra belefeledkezhessünk. A lényeg az, hogy az elején kézen fogjuk a nézőket, és egy pillanatra se engedjük el a figyelmüket. A vizuális ingerek is ezt szolgálják. Ebben a szűk galériatérben, bárhová nézel, akad valami, ami megragadja a figyelmedet.

Engem idővel nagyon zavartak a körben lerakott tükrök,
kamerák. Azon kaptam magam, hogy igyekszem a mellettem ülő „mögé bújni”, hogy
ne válhassak „megfigyeltté”.

Az előadásunk tematikája az, hogy alapvető a megfigyeltség állapota. Nincs biztonságos tér, ahová el tudnál bújni. A galéria óriási kirakata miatt úgyis figyelnek: meg-megállnak az arra járók, és bekukucskálnak, hogy mi folyik itt. Bár a perspektíva is egyéni: ki a néző és ki a megfigyelt? Te nézed az előadást, az utcáról bekukucskálók pedig téged is néznek, hiszen számukra éppúgy az előadás része vagy, mint a színpadon ugráló figurák. Ez a kényelmetlen nézői pozíció jól illik ehhez a kényelmetlen témához.

Darabokat írsz; ebben az előadásban alkotóként, rendezőként
dolgoztál. A színházcsinálás minden része érdekel?

Minden. Azért foglalkoztat a monodráma műfaja is, mert az a színház legősibb formája. Két dolog kell hozzá: egy mesélő és egy hallgató. Számomra színészként is fontos, hogy vezessem a néző figyelmét. A legszexibb dolog a színházban, amikor néha a színész számára is öntudatlanul alakul az előadás az aznapi közönséghez. Én interakcióként gondolok a színházra, még akkor is, ha nem vonjuk be direkt módon a nézőket. Vak az a színház, ami estéről estére ugyanazt igyekszik reprodukálni, mert éppen a dolog izgalma vész el. De az eszembe sem jutott, hogy dramaturg vagy rendező szakra felvételizzem: ahhoz nagyobb háttértudásra, szélesebb körű olvasottságra lett volna szükség.

Régóta írsz?

Igen, volt slammerkorszakom is. Abban is a performansz
érdekelt igazán, a határok feszegetése. A slam poetryt a szabályok értelmében telefonról
vagy papírról lehet olvasni, és tilos kelléket használni. Az egyik
performanszom az volt, hogy tűfilccel felírtam a szöveget egy vezetékes
telefonra, és azt vettem elő a táskámból. Nem lehetett belekötni, de valójában
kelléket használtam. Olyan is volt, hogy elmaszkírozva mentem be az ismerős
slammerek közé. Alig pár fogból álló műfogsort raktam be, a színházból elkértem
egy hosszú parókát, napszemüveget, másként jártam, mint civilben, és primitív,
páros rímes szöveget mondtam el. A barátaim, akik elvileg mind nagyon píszí,
felvilágosult gondolkodású emberek, elfordultak tőlem, kinevettek. Majd a
performanszom végén levettem az álruhát, és elmondtam az elfogadásról írt
szövegemet.

Tavaly nyáron Szombathelyen felolvasószínházként
játszottátok a Herkules-sarok című darabodat.

Abból az egyetemen ötszereplős előadást rendeztem, a színmű előtt pedig egy soltisos lánnyal, Horváth Nórával zenés, felolvasószínházi produkcióként csináltuk meg. A celldömölki bemutató után legnagyobb meglepetésemre sorra hívták meg táborokba, művelődési házakba. A felolvasószínházi változatban a szobor került középpontba, az ódrys előadásban a szobrász. A darab a Herkules-sarkon álló szoborról szól, amely azt gondolja: ő az élet császára. Mindenki imádja, vele akar fényképezkedni. Mivel mindene megvan, semmit sem akar tenni. Miért is kellene, ha így is imádják? Ám egyszer csak rájön, hogy ha akarna, sem tudna megmozdulni vagy megszólalni, így az önhittség és önelégültség legmagasabb fokáról a legmélyebbre zuhan. Érdekes volt számomra, hogy ehhez a darabhoz szobrászokkal készítettem interjúkat, és nagyon hamar kiderült: ugyanazokkal a nehézségekkel, kételyekkel küzdenek alkotás közben, mint a színészek, írók.

A szombathelyi színház társulatánál töltöd a gyakorlati éved
ötödéves egyetemistaként. Véletlen, hogy arra a környékre térsz vissza, ahonnan
jöttél?

Vas megyei vagyok, és nagyon nehezen találtam magamra a
fővárosban. Éltem hét hónapot Walesben is.

Mit csináltál ott?

Hot dog séfként dolgoztam egy cardiffi étteremben.

Tudsz főzni?

Öt éve nem főztem, de azelőtt a kreatív energiáim jelentős
részét a főzésben éltem ki. Éppen múlt héten kezdtem újra. Nem vettek fel
azonnal a színművészetire, és úgy gondoltam, addig, amíg sikerül, utazgatok,
pénzt keresek. Mivel nagy anglomán vagyok, Nagy-Britannia mindig vonzott, így
Cardiffba kerültem.

Visszatérve a nagyvárosi létre: nehezen viseltem a kollégiumi időszakot, mert hiányzott az egyedüllét, a nyugalom. Négy év telt el, mire azt tudtam mondani, hogy „hazamegyek Pestre”. Most már nem csak navigációs rendszerrel közlekedem a városban. Ebbe az épp megszületett otthonosságérzésbe jött a felkérés Szombathelyről. Ráadásul valahogy mindenhová átmeneti időszakban kerülök.

Az igazgatóváltásra gondolsz?

Igen. A Pál utcai fiúkba először Jordán Tamás hívott.
Végignéztem a szombathelyi igazgatóváltást, miközben a színművészetin is
paradigmaváltás zajlott.

Most a FreeSZFE-n tanulsz?

Igen, Salzburgban fogok diplomázni. Tépelődtem rajta. Az egyetemfoglalás sokat jelentett számomra, ám amikor közösen úgy határoztunk, hogy elhagyjuk az épületet, éreztem, hogy ennek vége. A gyakorlati évemet töltöm Szombathelyen, szükségem van a diplomára, de a legboldogabb akkor lettem volna, ha a politika nem kényszerít bármelyik oldalra. Az XX84 is erről szól számomra: míg a regényben érezni, hogy az ellenállóknak van igazuk, az előadásban éreztetni akartuk, hogy hibás az a rendszer, amely csak két lehetőséget – velünk vagy ellenünk – kínál fel. Az XX84-ben az egyetlen lehetőség az, hogy kilépünk a mátrixból. Ha lehetne, ezt választanám.

A nyitóképet Formanek Csaba készítette.