„Igyunk derűre, / Igyunk borúra, / Ugy is hol kedvre, / Ugy is hol búra / Fordúl az élet. / Kedved a jó bor / Jobban éleszti, / Búdat a jó bor / Messze széleszti, / S elmúlat véled.” Így sűrítette verssorokba a borivás melletti érveit Kölcsey 1822-ben írt Bordalában. Az alkohol és az általa megélt mámor azonban nemcsak költőket, írókat inspirált alkotásra az évszázadok során, hanem képzőművészeket is. Az alkohol segít a gátlások feloldásában, a szenvedélyek felszabadításában, s ennek az eksztatikus állapotnak a megjelenítése tán azóta témája a képzőművészetnek, amióta az ember először kortyolt az erjesztett gyümölcs levéből. A Révész Emese művészettörténész kurátori munkájával megvalósult és a HAB Andrássy úti kiállítótereiben helyet kapott tárlat négy fő tematikus egységen keresztül mutatja be az alkoholfogyasztás különféle aspektusait, a mulatság örömeitől a túlzott alkoholfogyasztáson át a függőségig. A képek spektruma széles: a kiállítás leginkább csendéleteket és zsánerképeket tár elénk, az egyik ábrázolás hangneme mitikusan emelkedett, a másiké pedig például üzleti vagy kritikai szemléletű.
A több mint harminc intézménytől és magángyűjtőtől kölcsönzött alkotásokat felvonultató tárlat a reneszánsszal indít, melynek korszakában bőven akadt példa a téma képzőművészeti reprezentációjára. Az első terem az ókori mitológiai jelenetek világába repít bennünket. A legtöbb alkotás a görög-római Dionüszoszt-Bacchust, a bor és mulatság istenét és jellegzetes kíséretét, a félig emberi, félig állati lényeket, a szatüroszokat, a termékenységet megszemélyesítő nimfákat és a kissé pityókás puttókat idézi meg mulatozás közben. Az ókori keleti kultúrákban az alkoholra olyan varázsitalként tekintettek, mely a halandókat segítette abban, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez. Az alkotásokról az elemi ösztönök felszabadulása, a ráció józan korlátai közül való kitörés, öröm, érzékiség, a nem szabályozott, önfeledt és eksztatikus test ábrázolása köszön vissza. Láthatunk 16. századi metszeteket, melyek a dionüszoszi tivornyával járó mitikus borünnepeket ábrázolják. A terem másik falán egy klasszikus festmény, Szinyei Merse Pál egyik kevéssé ismert bacchanáliaképe függ, melyet pár évvel a Majális előtt festett. A jelenetet a mester vázlatosan hagyta. „Mintha rokokó képet látnánk, puha, elomló az egész, de nem is a figurák részletei jelentik a lényeget, hanem a sugallt eksztatikus érzés. Ugyanez tükröződik Bánki Ákos kortárs festő absztrakt, expresszionista képén is, melyen a vörös maga az őrületet, az önfeledtséget, az ösztönösséget és a testen kívüli állapotot jeleníti meg” – magyarázza Révész Emese kurátor. Picasso is kedvelte e témakört, egy egész sorozat bacchanáliát festett. A teremben tőle egy litográfiát láthatunk, melyen az alkoholmámortól önkívületi állapotban tomboló mainaszok, más néven menádok vagy bakkhánsnők kísérik Bakkhoszt.
Mindenképpen érdemes alaposan megnéznünk Orosz István Dionüszosz anamorfózis című alkotását is. Az alkotó rajza tengelyére virtuóz módon egy tükröződő hengert helyezett, melyen így olyan kép – jelen esetben Dionüszosz arca – jelenik meg, amely az eredeti rajzon nem szerepel.
Kocsmák, a társadalom olvasztótégelyei
A következő kiállítási egységben az alkoholfogyasztás helyszíneit és formáit, e különös miliő és szubkultúra vetületeit járhatjuk körbe a kocsmaképektől a pálinkafőzdék látomásos világáig. Az egyik legkifejezőbb alkotás Bukta Imre Bárány a kocsmában című, egyszerre spirituális és realista képe. A művész már csak azért is a lehető legautentikusabban képes megfogalmazni a mai vidék világát, mert maga is az alig ezerlakosú Mezőszemerén él. Ez a közeg művészetének visszatérő eleme, egy egész ciklust alkotott a helyi kocsmáról. Rendkívül kifejező módon ragadja meg az ott átélhető hangulatot, amelyet finoman a misztikus, földöntúli világokba billent át, a háttérben látható Krisztus-ábrázolással, az ablaküvegeken beszűrődő földöntúli fénnyel és a furcsa piros cseppekkel, melyeket akár borként, akár Krisztus véreként is értelmezhetünk. Nyári István hiperrealista festő épp ellenkező módon, tárgyszerűen, részletgazdagon, valóságos enteriőrbe helyezi szereplőjét, megmutatva, milyen az otthon négy fala közé szorult, magányos, letargikus ivás.
Ujházi Péter a nadapi csehóról mesél ecsetével. Gyerekképek stílusára emlékeztető, elrajzolt figuráit mintha egy kamasz készítette volna. A családi ivászatokról is megnézhetünk egy képzőművészeti példát a fiatal Balogh Kristóftól, Lóránt János Demeter pedig a részegség három különböző stádiumának groteszk jegyeit mutatja meg képén kissé majomszerű figuráival. Rékassy Csaba szinte műszaki rajzként ábrázol egy pálinkakifőzdét. A helyiség szemöldökfáján képzeletbeli, félig emberi, félig állati lényeket helyezett el, melyek mintha egy delíriumos látomás szereplői lennének. A kínálatot gazdagítja az egri érseki palota egyik csendélete is egy borkóstolásról, melyen egyértelműen a bíborvörös bor kapja a főszerepet.
„Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem…”
Így zeng Petőfi a borról Rég veri már a magyart a teremtő… című költeménye utolsó versszakában. Erre utalva mondja Révész Emese: „Rónay Jácint 1847-ben megjelent Jellemisme című kötetében kiemelte a magyarok tüzes temperamentumát, dáridózó hajlamát, borivó alkatát.
A kiállítás harmadik szekciójában ez a téma jelenik meg: egyik kép sem negatív felhanggal, sokkal inkább romantizáló szemlélettel közelít az iváshoz. Például a karikaturistaként ismert Jankó János műve, melyen Csokonai Vitéz Mihály a boroskulacshoz és tartalmához intézett, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versét szavalja épp. De láthatunk festményt a földeken időző részeg parasztokról és egy nótázó fiatalemberről, akinek cigányzenészek húzzák a talpalávalót.
Munkácsy Mihály fiatalon sokat rajzolt újságoknak, amivel biztos bevételre tett szert. A mostani tárlaton a Hazánk s a Külföld című újságban megjelent képsorozatát láthatjuk. A festő azt szerette volna illusztrálni, mennyire mások az osztrákok és a magyarok alkoholfogyasztási szokásai. A különböző italok karaktere a közgondolkodásban is kapcsolódik a nemzeti toposzokhoz. A két nemzet eltérő ivási szokásaira reflektál Szolnoki József söröskorsókból álló installációja is, nevezetesen arra, hogy az aradi vértanúk kivégzése óta magyar ember nem koccint sörrel.
Az alkohol mint társadalmi ügy
Társadalmilag igen érzékeny képekkel zárul a tárlat – ellentétes előjelű alkotásokkal: egyrészt az alkoholivást propagáló, másrészt e súlyos következményekkel járó szokás elleni kampányt képviselő művekkel.
William Hogarth angol festő, grafikus két metszete brutális illusztrációja a témának. A 16. századra tehető annak ideje, amikor a párolt szeszek előállításának technológiáját kidolgozták, aminek köszönhetően a 17–18. századra rohamosan elterjedt a röviditalok fogyasztása, különösen Angliában. Az olcsón hozzáférhető, semmiféle szabályozás alá nem eső italok addigra kimutatható gazdasági károkat okoztak az országnak, hiszen sokan váltak általuk munkaképtelenné, beteggé, vagy akár meg is haltak. A művész akkor kapott megbízást szóban forgó műveire, amikor a kormány komolyan kezdett fellépni az addigra súlyos mértéket öltő társadalmi jelenség, elsősorban a ginivás ellen. Az egyik képen felkavaróan ábrázol egy önkívületben lévő fiatal nőt, aki részeg állapotában a gyermekét is kiejti karjai közül, míg a másikon a sörfogyasztást propagálja pocakos, de mosolygós, derűs, látszólag kiegyensúlyozott figuráival.
Az egyik falon olyan alkotók egyes munkáit ismerhetjük meg, akik maguk is érintettek voltak az alkoholfüggőségben. Kondor Béla infernális helyként, az emberi út végső állomásaként ábrázolja a kocsmát, Pásztor Gábor pedig a részeg állapotot megidéző, hullámzó rézlemez tükörképén megjelenített csendélettel kísérletezett. Baranyay András két fotójának főszereplője maga az alkotó, amint koccintásra emeli poharát.
A plakátfalon az üzleti haszon reményében agitáló alkotásokon is eltűnődhetünk. A századforduló egyik híres darabja, Faragó Géza műve a színészóriás Újházi Ede alakját és szavajárását elénk idézve, „Marha – mondja a Mester, miért nem iszol Gottschlig rumot?” felszólítással biztatja a potenciális fogyasztókat. A plakátok többségének célja azonban inkább az elrettentés, a sokkolás. Ilyen például az igen erős vizualitású Bíró Mihály-opus, „Az alkohol méreg, öl, butít, nyomorba dönt!” mondatával. Ez már azoknak a társadalmi mozgalmaknak, illetve állami intézkedéseknek az idején született, melyek az alkoholfogyasztás drasztikus csökkentését célozták. E törekvés egyik kiemelkedő példája, hogy Budapesten rendezték meg a tizedik nemzetközi alkoholellenes kongresszust. A nagyszabású kampányok következő ciklusa a hetvenes évekre tehető, amikorra elszaporodtak az illegális kifőzdék, és robbanásszerűen megnőtt az alkoholbetegek száma. Ehhez a korszakhoz is kapcsolódik néhány plakát a tárlaton: például Pusztai Pál karikaturista kíméletlen szövegű alkotása, illetve Kemény György Az ital nem old meg semmit! című, jóval expresszívebb, emblémaszerű munkája.
Meglepő módon kortárs művészek kevéssé jelenítik meg az alkoholbetegséget és társadalmi hatásait, de Révész Emesének e témáról is sikerült találnia néhány alkotást. A fiatal Kovács Olívia két alkoholbeteg szülő mellett nőtt fel, így valóban hitelesen tudja elénk állítani az alkoholfüggőség családon belül megélt traumáját. Amikor a tárlaton látható képei születtek, már tíz éve nem élt otthon. Sorozatában megfestette szülei kissé kihalt, elhanyagolt házát, illetve saját gyermekeit üvegekkel együtt, utalva arra, hogy a betegség kíméletlenül rányomja bélyegét a következő generációra is. Amikor édesapja meghalt, a művész drámai dokumentarista videót készített gyerekkora egykori helyszínéről, melyet egy lyukon bekukucskálva mi is megnézhetünk. Kissé könnyedebb hangvétellel, karikatúraszerűen taglalja a témát Jásdi Juli diplomamunkája, melyet ugyancsak megtekinthetünk.
A kiállítás november 24-ig várja a téma, valamint a művészet iránt érdeklődőket.
Fotó: Hungarian Art & Business (HAB)
