Milyen kapcsolódási pontjai vannak Beethoven István királyával – amely főként a verbunkos témákra épült nyitányáról ismert –, illetve magával a tematikával?
A frenetikus, fülbemászó nyitányon kívül korábban nem ismertem Beethovennek ezt a kórustételekből, szólamokból, prózai részekből álló kompozícióját. Ez a téma azért is fontos számomra, mert valaha a Piarista Színpadon Sík Sándor azonos című drámájában játszottam István királyt, és ez az élmény meghatározó volt a pályaválasztásom szempontjából. Ott szembesültem azzal, hogy milyen az, amikor az ember belép a színpadra, és hirtelen minden más lesz belül, bennem, egészen mélyen. A Sík Sándor-féle István király-monológot azóta is rendszeresen el szoktam mondani ünnepek, kiváltképpen augusztus 20-a alkalmával.
A rendezésében is a prózai részekre kerül a hangsúly?
Amikor Ókovács Szilveszter megkeresett, lehetőséget kaptam arra, hogy gazdagítsam az irodalmi anyagot, amelyhez Beethoven komponált kísérőzenét. Sík Sándor drámáján kívül egyéb írásokból, Kosztolányi és Babits verseiből is beemeltem néhányat. Igyekeztem olyan részleteket, fontosabb elemeket kiragadni, amelyek közelebb visznek a címszereplő vívódásaihoz. Ily módon belekerültek az eredeti Kotzebue-szövegbe nagyobb ívű mondatok, monológok, egy-egy jelenet, mint például István és Gizella fájdalma, Vazul és István küzdelmes párbeszéde, a korona felajánlása Szűz Máriának, ami katartikus, máig ható, erős pillanat. Sokan hiszünk abban, hogy Mária országa valóság, és nehézségek esetén szinte menekvésként fordulunk hozzá, hogy megvédjen minket a bajtól.
Milyen koncepció mentén képzelte el a félszcenírozott előadást?
Az elsődleges cél, hogy bennünk élő, belénk égve létező képet adjunk az első magyar királyról. Annak érdekében, hogy ne csak a fülnek, hanem a szemnek is élményt nyújtsunk, vetített képek festik alá az előadást a képzőművészetben, az építészetben megjelenő István király-ábrázolásokról. Az egyszerű díszlet, a színpadon megjelenő kórus, a prózai jelenetek mind a befogadást igyekeznek elősegíteni.
A szereplőknek az Opera gazdag jelmeztárából válogattunk ruhákat, amelyeket nagy múltú, híres operaénekesek viseltek annak idején. Fontosnak tartom, hogy olyan gazdagságban lássuk a szereplőket, amely méltó ahhoz a nagysághoz, melyet István király és kora képvisel. Úgy érzem, hogy manapság különösen szükség van arra, hogy igazodási pontként tekintsünk nagyjainkra, az elsők között Istvánra, és megadjuk nekik a tiszteletet és a sérthetetlenséget. A legnagyobb kihívás és felelősség ennek a műnek a bemutatásában, hogy István alakját a maga nagyságában mutassuk be a hallgatóság számára. Különösen manapság, amikor a hősök, a nagy emberek, a szent ügyek devalválásának korát éljük.
A régi korok hősiessége, kulturális öröksége hogyan jelenik meg az Athén romjaiban?
Az Athén romjai az István királyhoz hasonlóan az élet nagy kérdéseivel foglalkozik, egyetemes gondolatokat feszeget. Már a címe is nagyon izgalmas és elgondolkodtató. A Beethoven Prométheusz teremtményei című balettzenéjéből ismerős Prométheusz-nyitány után a kórus arról énekel, hogy megbékélt a korszellem: „Dicsőséges világ romjai most ébredjetek, mert elmúltak a bosszú évei.” Ehhez képest a következő képben azt látjuk, hogy ez egyáltalán nem így van. Elhangzik egy duett arról, hogy rabságban élni milyen nehéz, a jól ismert Török induló pedig arra utal, hogy hogyan söpör végig a világon egy teljesen másik kultúra. Egy következő képben egy idegen figura tűnik fel – talán mi magunk vagyunk –, aki a fenyegetett, kihívásokkal teli világban valamiféle idillt, szépséget keres. Sokan vagyunk, akik ragaszkodunk a kultúrához, a művészetekhez, mert ezen keresztül tudunk menedéket találni magunknak a lelki és szellemi túlélésre.
Egy másik jelenetben a törökök, a dervisek újabb, veszélyes vonulása a mai kor népvándorlását idézi. Némi metaforát érzek abban, hogy a zsidó–keresztény gyökerű Európát napjainkban is épp elárasztja egy másik világvallás, az iszlám, és bár szeretnénk megőrizni a kultúrát, amelyet mi örököltünk, ezzel az áradattal nem igazán tudunk mit kezdeni. Az Idegen alakja prózában és dalban is vágyódását fejezi ki egy harmonikus, letűnt kor iránt, amilyen Athén és Pallasz Athéné világa lehetett. Álmában furcsa alakok jelennek meg, akik megváltoztatják ezt a profán, hétköznapi világot, és éppen nála fedezik fel azt a bennünk is szunnyadó prométheuszi fényt, amellyel magunk menthetjük meg az emberiséget. Ezt értse mindenki saját hite szerint. Babits Mihállyal szólva: „Benned a Cél és nálad a Kulcs…”
Milyen rendezői elképzelést, mai utalásokat visz bele a színpadi látványba?
Az Athén romjai nem könnyű feladat rendezői szempontból. Nem színdarab, nincsenek benne nagy, drámai konfliktusok, karakterek, akikkel azonosulni lehet. Annak idején, az 1812-es bemutatón is inkább Beethoven zenéje adta meg a súlyát és a rangját a Pesti Német Színház nyitóeseményének. Lényegében életképek sorozatáról van szó, kevés szöveggel. Nem úgy íródott, mint a színpadi művek általában, ezért filmes eszközökkel szeretnék élni, sokat vetíteni, ezzel mai asszociációkat felvetni, akár hangeffektek használatával is. A nyitány alatt mintegy beúszunk abba a világba, ahol a történet játszódik. Az ókori kultúra nagy motívumai, jelképei, Athén és Róma mellett talán kitekintünk Párizsra, Londonra, Berlinre, sőt New Yorkra is.
Oberfrank Péter az élet legnagyobb ajándékának nevezte, hogy először dolgozhatnak együtt karmester-rendező minőségben. Mennyire inspirálják egymást?
A közös estjeinken Péter zongorán játszott, én pedig szépirodalmat, verseket mondtam. Testvérként félszavakból is értjük egymást, bármikor felhívhatom őt, hogy átbeszéljük a színpadi kérdéseket. Mindez egy másik karmesterrel nem lenne ilyen egyszerű. Az Athén romjai zenei szerkezetét is vele egyeztetve alkottuk meg. Nincsenek falak, korlátok köztünk, bízunk a másikban, és ez a közös munkánkon is érződik.
Az interjú az Opera Magazinban jelent meg.
Nyitókép: Oberfrank Pál rendező. Fotó: MTI/Bodnár Boglárka
