Hanglemezipar és politika
Az államosítást követően alapított Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) működését a Kádár-korszak kiépülése idején a nemzeti sajátosságok erősítésének szándékán túl a hidegháborús játszma is erősen befolyásolta. A változó kulturális és politikai miliő, a keleti és nyugati, népi és modern értelmezés különbsége Bartók és a kortárs zene recepciójára, támogatására is hatással volt. A kultúrpolitika számára a lemezek külföldi exportja – akárcsak a magyar zenészek külföldi vendégszerepeltetése ‒ kulcsfontosságú volt, ezért azon zeneszerzők műveinek kiadása, akik nemzetközi figyelmet vívtak ki – így Bartók Béla vagy Liszt Ferenc –, prioritást élvezett. Írásunk a vállalat kezdeti időszakával foglalkozik, és a meghatározó mozzanatokra/művészekre, köztük az első Bartók-összkiadásra és Fischer Annie-ra fókuszál.
A Magyar Nemzet 1951 októberében a 38 forintról 20 forintra csökkent egy művészlemez ára ‒ Fejlődik a magyar hanglemezgyártás című cikkben adott hírt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megalakulásáról. A hanglemezkészítés Magyarországon már fél évszázaddal korábban elindult: az Első Magyar Hanglemezgyárat 1908-ban alapították meg. Az MHV célkitűzése az volt, „hogy megteremti a művészlemez gyártást, hanglemezre veszi zenei hagyományaink, zenei kincseink kimagasló alkotásait, és népszerűsíti új zeneművészeinket”. A valóságban azonban a magyar zene mainstream és nacionalista vonalához, valamint a mindenkori ideológiához idomult.
A nemzetközi kapcsolatok építése kívánalomként fogalmazódott meg a korszak szaksajtójában. „Azt azonban sem az állami szervek, sem a zenei élet illetékes tényezői nem ismerték fel idejében, hogy a magyar zenei anyag és világhírű előadóművészeink olyan tőkét jelentenek, amelynek kulturális és gazdasági kiaknázására a legmegfelelőbb eszköz a hanglemez” ‒ fogalmazott hanglemezgyártásunk problémáiról szólva az 1952 és 1956 között megjelenő Új Zenei Szemle. A nyugati piac felé való nyitást bizonyítja, hogy 1957-ben Darvas Gábor, a vállalat akkori művészeti vezetője a berlini fal nyugati oldalán, továbbá Lipcsében és Prágában is tárgyalt hanglemezgyártó vállalatokkal ‒ mint arról a Népszabadság és a Film, Színház, Muzsika is beszámolt. A találkozók egyik eredménye az volt, hogy az NDK-ban kiadott János-passió itthon is forgalomba került. 1958-ban szintén beszámolt a sajtó a művészeti vezető nyugati útjáról, amely során Bécsbe, Párizsba és Londonba látogatott. A Film, Színház, Muzsika interjút készített vele. Az EMI, a Columbia és a Vox Production kiadókkal folytatott tárgyalásairól szólva elmondta, hogy azok elsősorban Liszt, Kodály és Bartók munkásságára (és azon belül kiemelten A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi, valamint a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre) kíváncsiak. Útja során Bartók Péterrel, Bartók Béla fiával is találkozott.
A korszakban a zenészek külföldi szerepeltetése is meghatározó volt. Erről több tudósítás is tanúskodik, így például 1961-ből a Magyar Nemzet írása: „Fischer Annie ebben a hónapban Svédországban, majd az NDK-ban turnézik, Ferencsik János ugyancsak az NDK-ban dirigál két hangversenyt. […] Kovács Dénes és Bächer Mihály Japánban egy hónapos koncertturnén vesz részt.” Ez az az év, amikor Fischer Annie aláírta első amerikai turnéjának szerződését.
A klasszikus zenei felvételeket böngészve Bartók, Kodály és Liszt nevének állandó jelenlétére és a szimfonikus zeneművek sokaságára figyelhetünk fel. A nagyzenekari műveket a korszakban legtöbbször az Állami Hangversenyzenekar vagy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara játszotta fel, a karmesterek Ferencsik János és Lehel György voltak. De Londoni szimfóniák címmel, a Salzburgi Mozarteum Zenekara előadásában például Haydn művei is megjelentek. A gyártási folyamat 1955-ig három helyszínen zajlott: a Magyar Rádió stúdiójában vették fel a hanganyagot, a montírozás és a vágás az MHV Vörösmarty utcai telephelyén történt, a lemezeket a Műszaki Egyetemen ezüstözték, majd a Kábel- és Műanyaggyárban préselték. Ekkor alakították ki az első magyar hanglemezstúdiót a Rottenbiller utcában.
„Szereti a zenét? Akarja napestig hallgatni a ’Vándor cigánylegényt, ha megpihen az úton’? Nem nőtt még ki a könyökén a ’Seherezáde’ és a ’Bolyongok a város peremén’? Költözzön a Lövölde tér 6. számú házba! Földöntúli (pokoli) élvezetben lesz része! Hallhatja a Rottenbiller utcában levő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiójának próbáit és felvételeit” – írta nem kevés iróniával a Ludas Matyi 1957-ben.
Az első Bartók-összkiadás
Bartók művei a negyvenes évektől kezdtek beépülni a magyar zongoristák repertoárjába, noha – mint Kalmár Melinda történész írja – az ötvenes évek elején az életmű jelentős darabjai kerültek ki a Rádió, az Opera, a klasszikus zenei koncertek műsorából. Merészen fogalmazva két Bartók létezett: a nyugati, a modern, aki akár túl radikális is lehetett és a keleti, a folklorista, aki az ideológiát szolgálhatta. A Magyar Tudományos Akadémia 1961-ben, Szabolcsi Bence zenetörténész kezdeményezésére alapította meg a Bartók Archívumot. Bartók a zenetudomány, az előadó-művészet és természetesen a kultúrpolitika számára is meghatározó szerző volt ‒ e három végül 1967-ben került közös nevezőre, amikor a Bartók-összkiadás forgalomba hozatalának terve nyilvánossá vált. „20 év múltán teljes egészében valósággá válnak Kodály Zoltán szavai, amikor is első ízben jut el a Bartók hanglemez-összkiadás formájában – 5 év alatt, mintegy 50 lemezen – a mester valamennyi műve a zenekedvelőkhöz, Magyarországon éppúgy, mint szerte a világon.” Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója úgy vélte: annak ellenére, hogy az összkiadás megvalósításához – amely később díjakat nyert – még Yehudi Menuhin is a nemzetközi összefogást javasolta, ők a magyar kiadás mellett döntöttek. (Menuhin már 1956-ban Bach-hegedűszonátákat vett fel a Rottenbiller utcai stúdióban.)
A kiadás szerkesztőbizottsága igen illusztris társaságból állt össze. A tagok között voltak Pásztory Ditta és ifj. Bartók Béla mellett a korszak legmeghatározóbb zenetörténészei, Szabolcsi Bence és Ujfalussy József is. Díszelnöknek Kodály Zoltánt kérték fel. A zongoratanulók alapművei, a teljes Mikrokozmosz és a Gyermekeknek Pásztory Ditta előadásában jelent meg. A vállalat a Bartók-összkiadás lemezeivel vezette be az új, Hungaroton jelzésű márkát. A Qualiton a hetvenes években már a jazz és a populáris zenei, a Hungaroton pedig a klasszikus zenei lemezeket jelölte. A lemezgyár több mint egy évtizeddel később jelentette be két új populáris zenei „emblémáját”, a Startot és a Krémet – az utóbbi a magyar közönséget célozta meg.
A Bartók-sorozatban a vonósnégyesek jelentek meg az elsők között, a Tátrai Vonósnégyes előadásában. Bartók műveinek kiadása már korábban is prioritást élvezett. Egy 1959-es beszámoló szerint a száz „hosszanjátszó” (LP = long play) lemez zömén, amely addig megjelent, Bartók művei szerepelnek. Az első magyar hosszanjátszó lemezen egyébként a Bánk bán egy részlete hallható. „A Bartók-összkiadás meglehetősen vontatottan halad a végkifejlet felé. Ezúttal viszont egy valóban nagyszerű lemez jelent meg: a két zongorára és ütőkre komponált Szonátát hallhatjuk Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Petz Ferenc és Marton József előadásában, s a hegedűre írt Szólószonátát Kovács Dénes kitűnő tolmácsolásában” ‒ fogalmazott 1975-ben a Népszava. A vállalat már korábban is rögzítette a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című, 1938-ban Bázelben bemutatott művet. „A szokatlan hangszer-összeállítású mű előadását igen nagy érdeklődés előzte meg. A bemutató nem hozott csalódást. A magyar népzenei témákkal felépített, virtuóz hatásokban gazdag mű előadását tapsorkán követte, úgyhogy az utolsó tételt meg kellett ismételni. A hangverseny szenzációját fokozta az, hogy a két zongoraszólamot Bartók és felesége játszotta. A művet Bartók „1940-ben, New Yorkban foglalt szimfonikus keretbe »Két zongorára, ütőhangszerekre és zenekarra írott versenymű« címmel. Bemutatója 1943-ban volt a Bartók házaspár előadásában” – írta A Zene című folyóirat. A magyar felvételen Pásztory Ditta ült az egyik zongoránál. Az első Bartók-összkiadás végül 38 lemezből álló sorozat lett: nyolc év elteltével a Bartók-dalok zárta a sort.
Liszt Ferenc h-moll szonátája
A lemezgyár korai felvételei között szerepelt a h-moll szonáta, amelyet Fischer Annie játszott fel. A külföldön is korán befutott zongorista olyan műveket rögzített a magyar kiadónál, mint Beethoven c-moll zongoraversenye, Mozart A-dúr szonátája vagy a d-moll és az e-moll zongoraverseny. Liszt grandiózus, „szünet nélküli” szonátája a zongorairodalom egyik legnehezebb műve, és ez a nehézség mind az előadására, mind a befogadására jellemző. Tóth Aladár zenekritikus, aki Fischer Annie férje volt, „a h-moll szonáta fausti problémákkal birkózó hőséről” írt egy 1938-as, Lisztről szóló írásában. Bartók úgy vélte, hogy a zongoraszonáta „az abszolút tökéletesség” és „forradalmi újítás”.
A szonátát 1933-ban 24-szer játszották el a Dohnányi Ernő által elindított nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen. Fischer Annie nyerte a versenyt. A h-moll szonáta felvételének és megjelenésének dátumáról különböző adatok találhatók az egyes forrásokban. Már 1953-ban hírt adott a lemez felvételéről az Esti Budapest. 1966-os szekszárdi előadása után a helyi lap kritikusa így írt Fischer Annie előadásáról: „Ennek a múlt század zenéjéből óriáshegységként kiemelkedő műnek a bejárásához aligha akadunk avatottabb vezetőre. A művésznő által lemezre vett és jól ismert előadása most még az élő zene varázsával és feszültebb drámaisággal gazdagodott.”
1960-ban a zongorista szólókoncertjéről szóló kritikájában Feuer Mária úgy fogalmazott, hogy a zenész játéka a zene „szinte démoni erejű szuggesztivitását is bizonyítja. A hallgató képtelen közömbös maradni hatására, mert e művészet az érzelmek és asszociációk végtelen széles skáláján át sodorja magával”. A kritikus arról írt, hogy Fischer eszköztelenül zongorázik. Ez az eszköztelenség a hangfelvétel alapvető problémáját feszegeti, amellyel Fischernek élete során többféle értelemben is gondja volt. Beethoven 32 szonátájával közel másfél évtizedre a stúdióba vonult, és tökéletességre törekedve, megszállottan újra és újra feljátszotta a szonáták töredékeit. „Az 1977 tavaszán kezdődő felvételeket megelőzte egy tizenhat koncertből álló sorozat, amelynek keretében a művésznő a Zeneakadémián kétszer eljátszotta az összes Beethoven-szonátát. A Hanglemezgyártó Vállalat vezetőitől ezután érkezett a felkérés a lemezfelvétel-sorozat elkészítésére, s ehhez – ismerve Fischer Annie igényességét, aprólékos precizitását – korlátlan stúdióidőt biztosítottak számára.” Kocsis Zoltán találóan mondta, hogy a hangrögzítés során az a kíváncsiság veszhet el, amely Fischer Annie és Dohnányi Ernő előadói attitűdjét is jellemezte, és amely „inkább valamiféle dokumentumot kínál a pillanatról, az előadói pálya egyik állomásáról, ahelyett, hogy a darab végleges olvasatát, tökéletes előadását akarná nyújtani”.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megannyi pillanatfelvételét rögzítette a magyar zene és a magyar előadó-művészet történetének. Hiba volna ugyan általánosítani, de a hangfelvételekkel sikereket elérő zenészek mégiscsak kijelölték a zeneművek megközelítésmódjait, hiszen a művek magyar megszólaltatásának ezek lettek az első, mindenki számára hozzáférhető felvételei. A rendszerváltást átvészelő Hungaroton a – mára már anakronisztikusan hat ez a szó ‒ művészlemezek forgalmazásával a mai napig fontos szerepet tölt be a mainstream klasszikus zenei életben.
A képen Fischer Annie zongoraművész. Fotó: Molnár Edit / MTI
