A cirkusztánc két önálló műfaj ötvözete; a kezedben, úgy tűnik, eggyé lett a kettő: tánc és cirkuszművészet. Jóllehet hasonló előadások már születtek, mondhatjuk-e, hogy a Recirquel új műfajt teremtett?
Az ember nem gondolkozik azon, hogy műfajt teremtsen. Aki leginkább ráébresztett arra, hogy valami egészen újat hozunk létre, az Joe Melillo, a Brooklyn Academy of Music intendánsa volt. Pina Bausch is az ő keze alatt lett világsztár, az intézmény New York legprogresszívabb előadó-művészeti központja. Amikor Joe a cirque dance szériánk első előadását, a Non Solust látta, azt mondta, hogy ő ismeri az újcirkuszt, de ez egészen más irányzat, más nyelv. Ez cirkuszbalett.
Mozgásművészeti szempontból hogyan született meg benned ez a műfaj?
A kezdetek egybeesnek a Recirquel első produkciójának próbáival. Frissen végzett és utolsó éves artistaképzősökkel kezdtem dolgozni, akik rendkívül nyitottak voltak arra, hogy formát bontsunk, hogy a klasszikus cirkuszt tovább értelmezzük.
Arra vágytam, hogy elmozduljunk a tánc irányába, de az artistaképzésben a mozgásórák ellenére nincs jelen eléggé a tánc.
Nem láttam más megoldást, mint elindítani számukra egy második képzést. Először magam tartottam minden reggel balettórát, amelyen főleg azon dolgoztunk, hogy lefinomítsuk a mozdulataikat. Ennek eredménye az első darabunkban még csak limitált szókincsként volt jelen, de ahogy fejlődött a társulat és teltek az évek – mivel az előadóinkat nem cserélgettük –, egyre jobban kezdte magát kiforrni a csapat. A harmadik produkciónk, A meztelen bohóc záró jelenete egy táncos és egy artista duettje volt. Ahogy néztem, egy komplett előadást láttam bele, ebből született meg a Non Solus, egy kétszemélyes darab, amiben már maximálisan láthatóvá vált az átjárhatóság a két műfaj között. Nem csupán kötött rendszerben mozgott a két művész, hanem képesek voltak absztrahálni.
A My Land című show is az új műfaj fontos előadása, amellyel körbeturnéztátok a világ jelentős színházait.
Amikor a FINA záróeseményén több mint 250 művésszel dolgoztam együtt, egyre több olyan artistára bukkantam, akik kifinomultan mozogtak, és vágytak arra, hogy többet mondhassanak el a testükkel. Ez legerősebben az ukrán művészekben csillant meg, velük jött létre a My Land. Hét nagyon fiatal művészről beszélünk, akik Ukrajnában a cirkuszképzésen belül erős balettoktatásban is részesültek, ezért lehetett velük új formát kialakítani.
Tánckoreográfusként artistáknak alkotni – még ha erős balettképzést is kaptak – egészen más kihívás lehet, mint táncművészeknek.
Magam nem vagyok artista, jóllehet nyolc éve éjjel-nappal akként létezem, tehát sok mindent megtanultam már erről a szakmáról; arról, melyek a levegőművészek határai, hogyan lehet megmozdítani őket táncosként a magasban. Nagyon meg kell tanulni, meddig tolhatod őket, hol van az a pont, ahol már biztos, hogy nem a kreativitásod a legfontosabb, hanem arra kell figyelned, hogy ha túlzottan ellazítod az agyukat, vagy másfele tereled a figyelmüket, akkor veszélybe kerül a biztonságuk. Ki kell ismerni, mit szabad, és mit nem. Hogyan lehet egy olyan művésszel táncról fantáziálni, aki négy-öt méter magasságban feszes dróton dolgozik a levegőben?
Mivel új műfajról beszélünk, úgy hívom ezeket a művészeket, hogy hibridek. Sok közülük egészen a megtévesztésig képes táncosként létezni.
A Solus Amorban például van olyan rész, amikor egy modern tánckoreográfiában kifinomult mozgással tartják a dinamikát, majd a következő pillanatban dobnak egy csavarszaltót. Ilyet létrehozni rengeteg idő, energia, képzés, foglalkozás. Nem csak arról szól, hogy a művészeknek feladatot adunk, hanem további lehetőséget is látunk bennük, amit kibontunk, és amikor az eszköztáruk kibővült, megmutatjuk a publikumnak.
Alakulóban lévő műfajról beszélünk, amelynek nyilván buktatói is vannak.
Izgalmas felelősségrésze van a dolognak. Az ember beleeshet abba a hibába, hogy nem figyel az utánpótlásra, ami ha nincs, akkor hiába vannak fantasztikus művészeid, a műfajnak vége. Fontos arról gondolkodni, hogyan lehet ezt fenntartani. Ha a cirkuszképzők felkapcsolnak egy villanyt, időt és energiát fektetnek új irányokba, akkor a növendékek a cirkusztánc irányában is jobban tudják bontogatni a szárnyaikat.
Kizárólag artistákat képeztek táncosnak, vagy fordítva is?
Crosstréninget csinálunk: táncosokat képezünk artistaságra, és artistákat táncra. Így jönnek létre a hibrid előadóművészek. Például a legújabb előadásunk duettjét táncoló Horváth Zita és Zsíros Gábor táncművészek mára olyan levegőartisták lettek, hogy a Cirque de Soleil szintjén is megállják a helyüket.
Miből inspirálódott a Solus-trilógiád?
A három darab: ember és lélek, ember és föld, ember és szeretet. Általában egy bizonyos téma körül forognak a gondolataim, amelyek elkezdenek sűrűsödni és képekben megjelenni. Ha nem vész vagy csendesül el a gondolat pár hét alatt, hanem épül, és egyre nagyobb lesz, akkor érzem, hogy egy darab nyitó lehetőségénél járok. Sokat utazom, és az úti élményeim nagyon inspirálnak.
Szeretem a sivatagokat, számomra olyanok, mint a színház: üres terek, amelyeket az ember a gondolataival képes megtölteni.
A sivatagban szoktam elmélkedni arról, mi az, ami számomra fontos, vagy amiről érdemes beszélni. Az előbb említett három darab kapcsán például azt akartam megmutatni, ahogyan az ember a sivatagban egyedül maradva találkozik önmagával; a természethez való kötődést, ami számomra ugyanolyan fontos, mint a szeretet energiája. A Solus Amor arra keresi a választ, hogyan tudunk a szeretet által jobbá lenni, gyógyulni. Ahogyan az ókorban Jézust, úgy a 21. században a természetet áldozza fel az ember. Ha a szeretetenergiát jobban bekapcsolnánk, felismernénk, hogy lennének más járható utak is az ember számára. Ez a trilógia így forr össze.
Úgy tudom, egy Recirquel-show nagyon sokáig készül, aztán a világ minden tájára elviszitek.
Nem szeretek sok darabot készíteni, szeretek jobban átgondolni dolgokat. Szerénytelenség nélkül mondom: a világ minden pontján várják a színházak, hogy mit viszünk a közönségnek. Minden új kreációt át kell gondolni, hogy mást mondjon és mutasson, mint a korábbiak, és ne ismétlése legyen egy előzőnek. Sok száz impresszárió dönt a világ színházaiban arról, hogy egy adott művet meghívjon, bemutasson-e. Komoly döntés, hogy az ember mit tesz le az asztalra. A Solus Amor gondolata három évig érlelődött, és másfél év alatt állt színpadra.
Merre készültök mostanában? Már amennyire a járvány lehetővé teszi az utazást egyáltalán.
Ahhoz képest, hogy pandémia van, a My Land című előadásunkkal hatvanhelyszínes turné vár ránk Franciaországban, ha nem szól közbe a járvány. Ausztriába is készülünk; Sankt Pöltenben van egy ikonikus színház, ahol fantasztikus táncelőadásokat tartanak, oda hívták meg a Solus Amort. Általában évi száz napon lépünk fel külföldön; úgy vélem, az előző darabjainkhoz hasonlóan a mostani is sok helyre el fog jutni.
Hogyan kerültél kapcsolatba a mozgással?
A szüleimmel kiskoromban Németországba disszidáltunk; Wuppertalban kötöttünk ki, ott, hatévesen, Pina Bausch tánciskolájában kezdtem balettozni. Később, amikor a berlini fal leomlott, hazajöttünk, és magánirányban folytattam a táncos tanulmányaimat: Jeszenszky Endre, Bakó Gábor, Czakó János tanítványa voltam. Aztán Angliában jártam táncművészeti akadémiára, és végeztem táncos-koreográfusként, majd ugyanott mesterdiplomát is szereztem zenés színházi rendező szakon.
Megszállott utazó hírében állsz, és nem csupán a Recirquel fellépései miatt.
Sok kultúrát fogyasztok, és egy különleges bemutatóért bárhová elrepülök. A színművészettől a komolyzenén, operán át mindent szeretek.
Inspirálnak a társművészetek, rajongok a festészetért, gyűjtő is vagyok.
A barátaimra és aktív sportolásra is szánok időt. Fontos, hogy formában tartsam magam, mert egy sérülés miatt már nem táncolok. Ez az egyetlen fájó pont az életemben, így viszont, azt hiszem, még inkább bele kell helyeződnöm annak az előadónak az állapotába, akivel éppen dolgozom. Talán ennek köszönhetem, hogy szeretnek velem dolgozni. Csodálatos csapatom van, sok boldogságot jelentenek. És ki tudja, még megtanulhatok például cangizni (fogon lógni − a szerk.).
A fotókat Hirling Bálint készítette.
