Pénteki kultúrrandi Leczo Bence íróval

Hogyan kerültél szorosabb kapcsolatba az irodalommal?

Már tizen-egynéhány éves koromtól kezdve írogattam különféle történeteket. Az egyik legemlékezetesebb élményem ebből az időszakból az, amikor megnéztem Az admirális című nagyszerű orosz filmet, amely Kolcsak tábornok szemszögéből mutatja be az orosz polgárháborút. A film hatására elkezdtem írni az eseményekről a saját verziómat, de nem jutottam túl messzire, összesen ha 12 oldalt írhattam. A mai napig keresem a szöveget; nem tudom, hová keverhettem el. Aztán tinédzserként, mint oly sok kezdő író vagy költő, én is szerettem volna imponálni egy lánynak, így született meg az első novellám. Ezt később leadtam iskolai fogalmazásként is, és bár a magyartanárom nem lelkesedett túlságosan érte, innen datálom az irodalommal való próbálkozásomat.

Később hallottam a Kárpát-medencei Tehetséggondozóról és az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról, amelyre 2017-ben jelentkeztem is. Az évnyitón Orbán János Dénes beszédét hallva tudatosult bennem, hogy ott valóban íróvá válhatok. Mindenki kapott egy oktatót, akivel mester-tanítvány viszonya alakult ki. Az én mentoraim Csender Levente, Száraz Miklós György, majd Horváth László Imre voltak – különösen az utóbbi kettő volt rám nagy hatással. Habár a formális viszony már véget ért, igyekszem velük továbbra is tartani a kapcsolatot. Bár a mentoraim stílusa jelentősen különbözik az enyémtől, sokat tanultam tőlük. Például azt, hogy milyen fontos gyomlálni a szöveget; eltávolítani belőle minden olyan részt, amire nincs szükség. Ez talán érezhető is a novelláimon. Az íróakadémián végül összesen három plusz két évig tanultam.

Közben jártál egyetemre is?

Kelet-szlovákiai, az ukrán határhoz közeli kis faluban, Bélyben nőttem fel. Onnan nézve még Pozsony is nagyvárosnak számított, ezért oda jelentkeztem magyar-történelem tanári szakra. Ám hamar rájöttem: a történelem nem érdekel annyira, hogy a későbbiekben a tanításával foglalkozzam. Ennek ellenére azóta is szívesen olvasok történelmi témájú könyveket. Ezután a komáromi Selye János Egyetemen kezdtem el tanulni, az akkor induló magyar szakon. Igazi kiscsoportos oktatásban volt részünk – hatan kezdtünk és négyen végeztünk –, olyan kitűnő oktatókkal, mint H. Nagy Péter és Keserű József irodalomtörténészek. A mesterképzést már a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem el irodalom és kultúratudomány szakon.

2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novellásköteted, amelynek szövegét sokszor szenvtelennek, távolságtartónak éreztem. Egyetértesz az értékelésemmel?

Nem szeretem minősíteni az olvasói megállapításokat, amik éppen akkor jók, ha autonóm véleményeket képviselnek. De egyébként egyetértek veled. A Coen fivérek egyik filmje, az Egy komoly ember jut erről eszembe, amely egy zsidó férfi történetét, életének alakulását meséli el. A film azzal a zsidó tanítással indul, hogy mindent, ami velünk történik, fogadjunk egyszerűséggel. Ez a gondolat nagy hatással volt rám. Én is arra törekszem, hogy kiszelektáljak az életemből minden felesleges, zavaró tényezőt, és azokra a dolgokra összpontosítsak, amelyek fontosak számomra. Talán ez az, ami az írásaimban is megjelenik: nem nyilvánítok véleményt, és nem használok hatásvadász eszközöket.

A szereplőid is meglehetősen rezignáltak: mintha nem vonódnának be a saját életükbe, nem érdekelné őket, hogy mi történik velük.

Több novellám is a századelőn játszódik, amit nagyon izgalmas időszaknak tartok. A hirtelen technológiai fejlődés alapvető társadalmi-gazdasági változásokat hozott, miközben az egyének még ragaszkodtak a régi világhoz. Ezért a szereplőimben is kettősség van. Elfogadják a sorsukat, mert az a túlélésük záloga. Ám a rezignáltságukat ellenállásként, védekezésként is lehet értelmezni, akár a modern kor, akár az elvárosiasodás ellen.

Több éve Budapesten élsz. Ez és a felvidékiséged mennyiben határozza meg a mindennapjaidat, a gondolkodásodat?

Munkavállalás miatt nemrégiben TAJ-számot kellett intéznem; egészen addig Szlovákiában volt egészségbiztosításom, és orvoshoz is hazajártam. Sok éven át abba az illúzióba ringattam magamat, hogy csak kiruccantam otthonról tapasztalatokat gyűjteni, de hamarosan hazamegyek. Az, hogy már hivatalosan is Budapesten élek, immár TAJ-számmal felszerelkezve, nagyon szíven ütött. Fontosnak tartom a felvidékiségemet, és azokat a témákat is, amelyek az ott élő magyarok életét máig befolyásolják, mégis kevés szó esik róluk.

Ilyenek például a Beneš-dekrétumok, amelyek hatására 1945 és 1948 között magyarok tömegeit vittek kényszermunkára, majd lakosságcsere-programmal tízezreket kitelepítettek, a megmaradtakat pedig indirekt módon erőszakosan reszlovakizálták (a visszaszlovákosítás célja a Csehszlovákia területén élő magyarok beolvasztása volt – a szerk.). A témával kapcsolatos kutatási tervemmel idén jelentkeztem a pécsi egyetem interdiszciplináris doktori iskolájába.

Személyes motivációm is van: a családi archívumunkból nemrég olyan iratok kerültek elő, amelyek alátámasztják, hogy a nagyszüleimet reszlovakizálták. Amiatt is szeretnék minél többet foglalkozni a témával, mert egyre kevesebben élnek azok közül, akik átélték azt az időszakot, és bizonyító erejű dokumentumokkal rendelkeznek. Ezeket össze kell gyűjteni, amíg még lehet. Szerintem egyetlen közösségtől sem lehet megtagadni azt a jogot, hogy szembenézzen múltjával, és feldolgozza a történelmi traumáit. A szlovákiai magyarság ilyen szempontból megosztott: vannak, akik bocsánatkérést és kártérítést követelnek, mások szerint már túl kellene lépni a sérelmeken.

Bár a történelem szakot otthagytad, a fentiek is bizonyítják, hogy igen erős az ilyen irányú érdeklődésed. A Móricz-ösztöndíjra is történelmi témával pályáztál tavaly?

Csak annyiban, hogy a történet az első világháború idején játszódik. Míg korábban csak novellákat írtam, erre az ösztöndíjra már regény tervével pályáztam. A könyv kalandos, utazós történetet mesél el, amelyben pásztorok felolvasásokat tartanak egymásnak, miközben a magyar pusztán vándorolnak. Sokat küzdöttem azért, hogy a megfelelő szemszöget és történetmesélési módot el tudjam találni, és levetkőzzem azt a szenvtelen, cinikus stílust, ami a korábbi írásaimra jellemző volt. Nem volt könnyű más gondolkodásmódra átállítani magamat, de arra jutottam, hogy jobban járok, ha még fiatalon szélesítem az írói repertoáromat, mint hogy majd időskoromban szembesüljek azzal, hogy egysíkú voltam.

Van már címe a készülő regényednek? Mivel foglalkozol még mellette?

Patkánykirály a munkacíme. Arra a jelenségre utal, amikor egy csapat patkány a farkánál fogva összegabalyodik, és nem tudnak a csapdahelyzetből kiszabadulni. Minél erősebben húzzák-vonják egymást, annál szorosabb lesz a csomó. Ha nemcsak a saját érdekeiket néznék, könnyedén megoldást találnának, így viszont vagy lerágják a saját farkukat, vagy lassan éhen pusztulnak.

Egy kifordított gyerekmesén is dolgozom, amely egy kiábrándult erdei manóról szól, aki a világ pusztulásán kesereg. Közben éppen az a tragédiája, hogy egyedül az ő erdőrésze menekül meg a fakivágástól, és így a végtől is. A mellettünk zajló, esztelen és szörnyű háború is megihletett. Belefogtam egy második világháborús kisregénybe, bár a harcok csak érintőlegesen jelennek meg benne. Hegyi faluban játszódik a történet, ahol egyszer csak megjelennek a katonák. Mindezek mellett főállásban a Magyar Kultúra újságírója vagyok. És bár az ember azért ír, hogy ne kelljen beszélnie, a cikkíráson túl most már sok egyéb mellett a magazin TikTok-videóinak narrálása is a feladataim közé tartozik.

Mennyire éled az életed az online térben? És tartasz-e attól, hogy a mesterséges intelligencia elveszi majd az írói, újságírói munkádat?

Az MI még nagyon kezdeti fázisban van; nehéz megmondani, hogy hová fog fejlődni. Azt nem tudom elképzelni, hogy helyettesíteni tudná az írókat, költőket, de abban biztos vagyok, hogy lesz olyan irodalmi szegmens – például a lektűrök, romantikus regények, krimik világa –, amelyben elterjed majd a használata. Sőt abban is, hogy egy egész iparág épül majd az MI-irodalomra.

Elkoptatott toposz: a közösségimédia-platformok arra kondicionálnak minket, hogy minél több impulzust fogadjunk be minél gyorsabban, ami nagyon nem kedvez az elmélyült olvasásnak. Bár én keveset használom őket, néha magamon is észreveszem, hogy a könyvekben olvasott hosszabb leírásokat, gondolatmeneteket nehezen követem figyelemmel, és szinte kényszerítenem kell magamat arra, hogy befogadjam őket. Sokkal inkább aggódom e negatív tendenciák miatt, mint amennyire a mesterséges intelligencia térhódításától tartok.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Belicza László Gábor / Kultúra.hu