Mikor utoljára kérdeztem, a karantén elején voltunk még márciusban. Akkor azt mondta, a kényszerszünet alatt igyekszik behozni a régóta húzódó lemaradásait. Sikerrel járt?

Hát nem. Egy darabig vígan pakoltam, aztán egyszer úgy gondoltam, hogy aznap nem csinálom, semmi nem sürget, majd holnap. És ezt elég egyszer így gondolni… Néha azért még nekiveselkedek.

Kicsit már – sajnos – beleszoktunk a tavaly óta fennálló helyzetbe. Most mivel tölti a mindennapokat?

A tavaszi menet végeredményben derűsen telt, volt bukéja a rendkívüli állapotnak és elevenek voltak a kapcsolatok telefonon, skype-on. Mostanra azonban bezápult a dolog. Persze dolgozom, tanítok, nagy tervek szövődnek a nyári szezonra, de a zoom-os üzemmódtól lassan megszikkad az ember. A januárt amúgy se lehet kibírni, pláne zoom-on. Bár még mindig vannak remek pillanatok, amikor egy hasonlóan láncdohányos barátnő késő este futárral küld át cigarettát, mert nekem elfogyott vagy skype-on pezsgőzünk a londoni barátokkal.

Feket Ibolya
Fotó: Bielik István

Nem kitalálja, hanem megtalálja a történeteket ­– nyilatkozta egy korábbi interjújában. Az utóbbi időben talált valamit?

Nehezen. Drasztikusan és viharos sebességgel változik a világ, nagyon kell kapaszkodni. Ami persze engem roppantul érdekel, az első két filmem is a változásról szólt és a változás közepette készült. De olyan mértékű lett a globális dezinformáció, hogy alig lehet eligazodni. Nemcsak a tényekhez nem enged hozzá, de – ami még nagyobb baj – szétverte az értelmezési kereteket, legfeljebb egyoldalú, ideologikus értelmezéseket tűr meg. Az internet virtualitása lassan felőrli a valóságismeretet, a dolgok érvényességét. Bizonyára nem véletlen, hogy a filmek túlnyomó része vagy a legszemélyesebb, belső érzelmi történésekhez, vagy a múlthoz nyúl. És van még a fantasy. A dokumentumfilmek játékfilmes dramaturgiával kezelik az anyagukat, egy-két üdítő kivétel akad. Mármost engem változatlanul a körülöttünk lévő, hogy ne mondjam, örvénylő világ érdekel, az „élet”, a változás hús-vér életanyaga – alig férek hozzá, hogy megtaláljam a releváns történetet.

Ónodi Eszterrel és Gáspár Tiborral az Anyám és más… forgatásán
Forrás: a film Facebook oldala

Emlékszik az első meghatározó filmélményére? Mi volt az, hogyan gondol rá vissza most?

Egy nem volt, rengeteg volt, mindenféle. Fellinitől, Bergmantól Marcel Carné Szerelmek városáig, Godard-ig és Tarkovszkijig, meg a hatvanas évek magyar filmjei – nem egy-egy filmet imádtam, hanem a filmet, a mozit magát, azt, ahogyan elvitt mindenféle világokba, ahogy az irodalom is. (Egyébként anyai örökség, ő is imádott moziba járni, gyerekkoromtól ismertem az összes háború előtti hazai és nemzetközi filmsztárt.) A film annyiban volt radikálisabb, mint az irodalom, hogy érzéki képet kínált ezekről a világokról, arcokról, gesztusokról, utcákról, tárgyakról. Kicsit úgy is maradtam – nem szeretek már Párizsba menni, mert Párizs nem az, amilyen most, hanem amilyen a Kifulladásigban volt, amikor Jean Seberg járkál a New York Herald Tribune-nal. ’73-ban, mikor egy meghívólevéllel kijutottam, még olyan volt, mára eltűnt. Ezt hívják fejlődésnek.

Mit gondol, ha végül nem filmrendező lett volna, merre vitte volna az élet?

Jé, ezen sose gondolkoztam. Azért mentem bölcsészkarra, mert eléggé formátlan volt a vágyakozás a nagy művek nyújtotta intenzív élmények, elsősorban persze az irodalmi élmény iránt. A bölcsészet, a magyar szak haladékot jelentett, hogy valahova odataláljak. Aztán harmadéven leesett a tantusz, hogy a film nem csak passzió, ugyanolyan érvényes művészet, amivel komolyan lehet foglalkozni, akkor még elmélettel. Onnantól nem merült fel más opció, egyenes, habár elég viszontagságos volt az út.

Fekete Ibolya
Fotó: Ferenczy Dávid

Milyen viszontagságokkal kellett szembenéznie?

Röviden, mert már többször elmondtam: voltam filmesztétikai tudományos segédmunkatárs, aztán PR-referens a filmgyárban, majd forgatókönyvíró, aztán dokumentumfilmes, végül jöttek a játékfilmek. ’80-ban kirúgtak a filmgyárból egy eszmeileg helytelen kiadvány szerkesztése miatt, a ’90-es választások után visszavettek, aztán megint kirúgtak, mert megszűntek a státuszok, utóbb a filmgyár is, szóval voltak túlélési gyakorlatok, nem unatkoztam. De a filmkészítés mindig, minden körülmények között boldogság volt.

Nézzünk egy kicsit bizakodva előre és tegyük fel, hogy túljutottunk a nehezén, a járvány már nem szól bele a mindennapi életünkbe. Milyen jövőt lát a moziknak?

Nem állunk jól, de talán épp a járvány ad okot némi bizakodásra. Talán más is fulladásig van már a kényszerű sorozatnézéssel, a sok teljesen egyforma, hülye és virtuóz profizmussal készült amerikai filmmel a tévében meg a megosztókon, és az interneten járkálás végtelen magányosságával. Ha rajtam múlna, ezen a nyáron kertmozikkal tölteném meg az országot, hogy jó legyen megint együtt lenni, sok emberrel együtt sírni és nevetni jóleső filmeken.

Ónodi Eszter, Danuta Szaflarska és Fekete Ibolya
Fotó: Szlovák Judit

Nemcsak a vírus, de a médiafogyasztás is befolyással van az életünk megannyi területére. Ön gyakran él dokumentarista megközelítéssel az alkotásaiban, ez a tagadhatatlan médiatúlsúly hogyan hatott a munkájára?

A munkámra nem hat, a saját fejem után megyek, az időjárás sem befolyásol az öltözködésben, legfeljebb kicsit fázom vagy melegem van. Az ember csak a maga módján tud hitelesen mesélni, hiába erőlködik, hogy a diktált trendekhez igazodjon. Van ennek hátránya, kevesebb a csinnadratta, de – szerénytelenség – öt évvel az Anyám és más… bemutatója után még mindig megszólítanak az utcán, a közértben, hogy mennyire szerették a filmet. Szóval talán nyomot hagyott.

Anyám és más futóbolondok a családból
Forrás: a film Facebook oldala

Van esetleg „kedvence” a saját filmjei közül? Már ha lehet ilyet kérdezni egyáltalán.

Nincsen, nekem ez egy film, az összes, ugyanazon az úton csetlek-botlok előre, s olykor megpróbálok megfogalmazni egy-egy fejezetet. Hátha a végére összeáll. 🙂

Jöjjön újra egy feltevés: képzeljük el, hogy minden anyagi forrás rendelkezésére áll, nincsenek határok. Van esetleg olyan irodalmi mű vagy történet, amit „álomprojektként” megvalósítana?

Van, de nem mondom meg. Persze történelmi film, és nem az a legnagyobb baj vele, hogy sok pénz kell rá. Hanem hogy nincsenek már hozzá helyszínek. Azok a bizonyos, fentebb emlegetett világok. Emiatt egyébként már az Anyám és más-t is alig tudtuk leforgatni. Eltűntek, hagyták őket szétmállani vagy átépítették welness-szállónak. Radikálisan megváltozott az épített környezet, súlyos veszteség, hogy folyamatosan tűnnek el még a műemlék épületek is, gyűlnek a sebek Budapest arcán is.

Képzeletben fújja el a születésnapi gyertyát: mit kívánna most?

Hogy visszataláljunk a humorunkhoz.

Nyitóképünk a Fényírók című online műsorból származik.