A Nyersanyag című filmben éppúgy, mint az Eltáv programban szociálisan érzékeny nőként lépsz fel nehéz sorsú emberekért. Az egyik civil, a másik színészi feladat, de mindkettő rendkívül testhezállónak tűnik.
Az Eltáv program elsősorban Szúcs bányatelepen szerveződött; ottani gyerekek és felnőttek kapcsolódtak össze budapesti gimnazistákkal, civilekkel, a Katona színészeivel. A szegregátum lakóinak és a pesti értelmiségi skacoknak a színház segítségével egyaránt lehetőségük nyílt elhagyni a komfortzónájukat. Akkor még a Katona tagja voltam. Elsősorban a gyerekekhez kerültem közel, de az asszonyok közül néhánnyal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A színésznőt Pesten hagyva mentem le közéjük, mert ha a gyerekek megtudják, hogy előadóművész vagy, hirtelen rád irányul a fókusz, én pedig nem színészi minőségemben akartam részt venni a foglalkozásokon. A program sikeressége számomra abban nyilvánul meg, ha a gyerekek arról társalognak, hogy az iskola befejezése után egyikük masszőr, másikuk fodrász szeretne lenni; ha nyitottá, érdeklődővé válnak, beszélgetnek, játszanak egymással. Azt a mentalitást érzem sikernek, ha megértik, hogy akarni kell valamit az élettől, és ezért tenni, dolgozni kell. Nem az volt a lényeg, hogy a magam gondolatát, akaratát azokra az emberekre erőltessem, akiket nem ismerhettem meg teljesen, nem fogadhattam örökbe, és akikért nem vállalhattam maximális felelősséget. Nem azért mentem oda, hogy megmondjam, hogyan kell jól élni. A kérdés mindig az, hogy amikor egy ilyen, több évig tartó programból kilépnek a résztvevők, ki mit visz tovább magával, milyen élményekkel, értékekkel gazdagodik addigra.
Honnan hozod ezt a nagy empátiát?
Otthonról. Odaadóan, szeretettel neveltek a szüleim, és sok olyan programon vettem részt velük, ahol magas empatikus készséget tanulhattam. Azt hiszem, a családom érzelmi intelligenciából kapott a legtöbbet. Faluról származom, sok nehéz sorsú emberrel találkoztam életem során, kezdve a nagyszüleimmel – az ő történeteik az ember bőre alá kúsznak. Középső gyerek vagyok, közrefog a szeretet, és belső kényszert érzek visszaadni mindazt a jót, amit folyamatosan kapok, hiszen az élet körforgása ilyen.
Ahogy telnek az évek – és most már édesanyaként is –, úgy tapasztalom, hogy ha jó energiákkal, alázattal, kíváncsisággal fordulok az emberekhez, az visszaköszön. Megkérdeztem édesanyámat, hogyan lehet szeretni a második, harmadik gyermeket is ugyanúgy,? Azt felelte, hogy a szeretetet nem kell elosztani a gyerekek között, mert megsokszorozódik. A szüleimnek hármunkon kívül rengeteg „gyerekük” volt még. A suli mellett második műszakban olyan kollégiumban dolgoztak, ahol nehéz sorsú tanulók laktak, és sokszor én is bent aludtam velük. Csak beszélgettünk, barátkoztunk:
Egy ilyen, szociálisan érzékeny kislány hogyan fordul az exhibicionizmust kétségtelenül igénylő előadóművészet felé?
A bennem felgyülemlett élmények: boldogságok, fájdalmak a színpadon kaptak helyet. Két éve a Radnóti Színházhoz szerződtem. Végigsöpört rajtunk egy világjárvány, férjhez mentem, kislányom született, szóval egyre inkább a család felé irányult a figyelmem, és felerősödött bennem a fészeképítő ösztön. Nem tudom, hogyan lehet egyszerre édesanyának és színésznőnek is lenni, mert még nem mentem vissza dolgozni, mióta Irma megszületett, de biztos, hogy ami időt a családomtól a színpad kedvéért elveszek, azt a történetmeséléssel szeretném tölteni.
Nemcsak kifigurázni és szórakoztatni szeretnék a karakterek megformálásával, hanem a maguk nyerseségében megmutatni őket. Nem a siker vágya vezérel. Soha nem gondoltam még szerepre ennek fényében, hanem inkább az emberek eklektikussága és hektikussága vonz. Az, hogy ezek a történetek a sejtekig hatolnak-e. Nézőként is az hat rám, ha nem tudom megfogalmazni, mit láttam, de a csontjaimban is érzem. Színjátszóztam, zongoráztam, furulyáztam, kórusban énekeltem, és minden érdekelt, ami a drámákkal kapcsolatos. Csapatban éreztem jól magam, ahogy a színházban is ez vonz.
Irma érkezése mi másban hozott még változást a mindennapi teendőiden túl?
Ahogy a várandósság hónapjaival előrehaladtam, egyre jobban megértettem a szüleim nevelési módját, és elfogadtam, hogy bizonyos helyzetekben miért így vagy úgy reagáltak. Eljön az időszak, amikor az ember elkezdi a szüleit számonkérni. Mindenáron választ akartam a kérdéseimre, nem nyugodtam meg. Aztán Irma szívének dobogása és a pocakom növekedése sok mindent megváltoztatott bennem. Az ösztöneim és a szüleim iránti szeretetem bizonyos dolgokat helyretettek. Már nem mindenáron szeretném őket szembesíteni, és kérdéseket megválaszoltatni velük, mert nekem is napról napra meg kell küzdenem helyzetekkel, amelyekre abban a pillanatban szükséges választ adnom, és bár mindig igyekszem jól dönteni, nyilván nem mindig sikerül. Ma még csupán egy öt hónapos csecsemőről beszélünk, de attól kezdve, hogy a mellkasomra tették, kihívás számomra Irmát jól nevelni.
A Nyersanyag című film rendhagyó módon készült: úgy mutattatok be egy közösséget, hogy néhányan az ott élők közül is színészként vettek részt a forgatáson.
A történet szerint a háromfős stáb: Dér Zsolt, Baki Dániel és én arra nyerünk pénzt, hogy elmenjünk egy kisközösségbe workshopot tartani, az ottani gyerekekkel alkotni, létrehozni valamit. A Nyersanyag független film, kevés pénzből forgott; feleannyi idő alatt vettük fel, mint amennyire szükségünk lett volna. Jó előre megkaptam a forgatókönyvet, úgyhogy fel tudtam készülni. A jeleneteket előre lepróbáltuk a Jurányiban, mert a forgatási helyszín és a közeg eléggé kiszolgáltatott helyzetet szült számunkra. Civil, amatőr gyerekekkel forgatni ugyanis iszonyatosan nehéz. De nagyon ügyesek voltak, koncentráltan vettek részt a munkában, együtt gyakoroltuk be a hosszabb jeleneteket, segítettünk nekik rögzíteni a szöveget. Kis somogyi falvakban: Gadányban, Kelevízen és Somogyszentpálon forgattuk, ahol hasonló szegregátummal találkoztam, mint Szúcson: bizonyos helyek kizárólag romák által lakottak, akik megdöbbentő körülmények között élnek.
Ebben és a Semmelweis című filmben egy időben dolgoztál. Éles kontraszt lehetett a két munka között.
A Semmelweis felvételein a szünetekben pihentem, készültem a következő jelenetre, míg ebben játszottunk a gyerekekkel. Próbáltuk élénken tartani őket, hogy mire kamera elé kerülnek, ne üljön le a pezsgés. Ez egész napos játék volt egy csomó váratlan helyzettel, amelyekre nem lehetett előre felkészülni, és helyben kellett őket megoldani. Egy korrupt polgármesterről szóló film forgatásához nem könnyű helyszínt kapni, ezért nagy köszönet jár a somogyszentpáliak polgármesternőjének, hogy befogadott minket.
Érdekes, hogy a helyiek vállalkoztak a feladatra.
A gyerekeknek szép napjaik lettek, élvezték a közös munkát, és a szünetekben a nagy nyári hőségben együtt majszoltuk a kakaós csigát, fontuk egymás haját, labdáztunk, hülyéskedtünk. Szabó Stefi, aki a film egyik kulcsfiguráját játssza, Budapestről érkezett, nem helyiként lett szereplő. Talán neki jelentette a legnagyobb kihívást ez a munka, de alázatosan, szépen, megdöbbentő profizmussal működött. Ilyen a tehetség: korábban nem találkozott hasonló szituációval, mindössze 16 évesen mégis megérezte, hogyan kell játszania.
A Semmelweis Júliája is magában hordozza a rád jellemző esendőséget?
Ő nagyon más karakter, de segítő szándékú, naiv, nagyszívű alkat, aki végig támogatja a főhősnőt. Szóval igen. De, mint utaltál is rá, ez egész más típusú munka volt. Reggel jött értünk az autó, a forgatáson lesték a kívánságainkat, asszisztensek garmadája figyelt ránk, profi stábbal és rengeteg emberrel dolgoztunk. A Nyersanyaghoz képest nyaralás volt. Nem voltunk kiszolgáltatva a természet szeszélyeinek, a jeleneteim nagy részét felépített díszletben rögzítették. Koltai tanár úr vezetésével szép, koncentrált munka folyt. Nagyon jó élmény volt vele dolgozni! Biztos mankókként már a nap elején különböző instrukciókat ültetett el bennem, és mire a kamera elé értem, ezek biztos támaszként működtek számomra. Intenzív napokat éltünk meg együtt.
Milyen volt visszautazni abba az időbe?
A legérdekesebb talán azt volt megélni, hogy akkor mennyire nem voltak a tudás birtokában az emberek. Nem mintha ma az interneten minden esetben valós ismeretanyagra tehetnénk szert, de az tény, hogy akkor kevesebb könyv, információ állt rendelkezésre. Öröklődtek a szakmák, vagy a nehéz sorsúak belekényszerültek egyikbe-másikba. A nők általánosságban nem dolgoztak, míg az általunk megformált nővérek éjt nappallá téve foglalatoskodtak a betegek körül, futva gyógyítottak a rendelkezésükre álló gyógyszerekkel, hűtötték a szenvedőket, éjszakánként pedig fogták a kezüket, és sokszor mellettük voltak életük utolsó perceiben. Mindig úgy képzeltem, hogy ez 0–24-ben tartó munka lehetett.
A mai egészségügyi dolgozókat is nagyra becsülöm, különösen mert olyan kevés pénzért dolgoznak. Annak nyomán, amit napról napra türelmesen, emberségesen végigcsinálnak, nem csoda, ha időnként elszakad a cérna, hiszen egy kórházban nyilván jócskán van feszültség, fájdalom. A szülésem kapcsán ebből most sokat megtapasztaltam. A legcsodálatosabb az volt, hogy biztonságban érezhettem magam. Ma már szülésfelkészítésre is lehet járni; megnézhettem a kórtermet, a szülőszobát, és még sok egyebet, ami mind a mi javunkat szolgálja; azt, hogy épségben meg tudjuk szülni a gyermekeinket. Ott lehetett velem a férjem – ez annyira más, mint azoknak a nőknek Semmelweis idejében! Nekünk nagyon jó dolgunk van ahhoz képest, noha még ma sem tökéletes a rendszer. Csikorog, de akik ellátnak bennünket, igyekeznek.
Nehéz lesz majd otthon hagynod a babádat?
Nagyon szeretem a színházat: az életem nagy része, a felem. A terhesség alatt, amikor már pocakkal játszottam, Irma csodálatosan együttműködött velem. Aggódtam, mert nem könnyű szerepeket vittem a hátamon: kezdve az Antigonéval, vagy a Kályha Katiból a cafkával, akit megfojtanak. Folyamatosan együtt voltam Irmával a színpadon, és féltem, nem okozok-e neki valamit. De mivel állandóan kommunikáltunk egymással, tudta, hogy most dolgozom, és szépen segítette ezt. Mindig akkor mozdult meg, amikor pluszt adott nekem a színpadon, ami megható és furcsa volt. Őrület, hogy ezt így meg lehet élni!
Klassz lenne, ha az együttműködésünk a későbbiekben is folytatódhatna. Ehhez kell a családom támasza, akik messze vannak tőlünk, mert a férjem szülei Szabadkán, egy másik országban élnek, az enyéim pedig aktív tanárok kétszáz kilométerrel arrébb. A férjem operatőr-rendező, őt is és engem is be tud szippantani a munkánk, de annyira erősen tartjuk egymást, hogy azt hiszem, fogunk találni olyan arany középutat, amelyen haladva mind a hárman jól leszünk. Tudjuk, hogy a mi családunk ilyen. Megadatott nekünk, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, ezért mi nemcsak egyszerűen dolgozni járunk, hanem ez az életünk is, és ebbe kapcsolódott be Irma. Már az jó, ha úgy nő fel, hogy látja: szeretünk dolgozni, és nem kiégve, feszülten, izzadtan és keseregve megyünk a munkánkat végezni. És hogy őmellette ez is értelmet ad az életünknek.
Az interjú szemlézése a felhasználási feltételekben foglaltak szerint lehetséges.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
