Hogyan került az életedbe a színház, hogy lettél dramaturg?
Ez az egész úgy kezdődött, hogy a közgazdasági szakközépiskola második évében az osztályunknak új magyartanára lett, és az új tanárnő, Somfai Barbara meghívott néhányunkat a színjátszó csoportjába. Azelőtt nem sok közöm volt a színházhoz, akkor jutottam el, ha az iskola csoportosan elvitt minket, ezért a diákszínjátszással egy teljesen új világ nyílt ki nekem.
Nemcsak egy diákszínpad voltunk, hanem egy nagyon különböző személyiségeket összefogó szellemi közösség is. Barbarával állandóan előadásokra jártunk. Egyszer meghívta a Krétakört hozzánk (a suli könyvtárában egy nagy matracon játszották a hamlet.ws című előadást), de végzős rendezőhallgatók is dolgoztak velünk. Közben saját előadásokat is csináltunk, mindig közösen, az elejétől együtt gondolkodva. Mindezt egy olyan középiskolában, ahol a gyerekek fele egyébként gépírást meg marketinget tanult. Szóval itt merült fel, hogy valószínűleg jobban írok, mint ahogyan színészkedem.
„Útközben” tisztult ki, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
Én a szakközépből érettségi után az ELTE magyar szakára mentem, mert itt még inkább valami olyasmi volt a fejemben, hogy magyartanár leszek én is. Közben maradtam öregdiákként a színjátszóban, csak most már én írtam a szövegkönyveket, és körülbelül a BA képzés végén jöttem rá, hogy meg kéne próbálni a dramaturg szakot – egy kicsit későn, mivel akkoriban még a nyugdíjas nagymamámmal éltem és nem engedhettük meg, hogy plusz öt évet egyetemre járjak, el kellett kezdeni a felnőtt, kenyérkereső életet. Szóval az lett az én utam, hogy keresem a lehetőségeket, és közben tanulom, hogy mi is ez az egész és hogyan lehetne jól csinálni.
2018-ban Mayer Bernadette-tel a Lars and the real girl című vígjáték nyomán készített szinopszisotok nyert a TITÁNium Színházi Projekt pályázatán. Az emberi lélek pszichológiája mint téma rendkívül izgalmas, mindig foglalkoztatott? Mesélnél erről?
Ahogy sajnos elég sokan, a felnőttkor elején én is változatos pszichés tüneteket kezdtem el észrevenni magamon. Ijesztő volt, nem értettem, hogy mi történik, ezért elkezdtem pszichológiai témájú cikkeket és könyveket olvasni. Már a nagyon alapszintű ismereteim is sokat segítettek annak a megértésében, hogy nem antiszociális vagy – ahogy kívülről sokszor tűnhet – bunkó vagyok, hanem egy elég súlyos szorongásos eset. Viszont jó hír, hogy ezt az állapotot a megfelelő terápiás eszközökkel menedzselni lehet. Szóval innen ered az érdeklődésem a pszichológia iránt.
Amikor az inkubátorprogramnak köszönhetően Mayer Betti rendezővel elkezdtük kidolgozni az előadás tervét, még valóban a film adaptációja volt a fejünkben. Aztán ahogy alakult a koncepció, egyre jobban eltávolodtunk az eredeti karakterektől és a cselekménytől. Nagyon érdekelt minket, hogy milyen lelki folyamatok, traumák, hiányok és elakadások okozhatják együttesen azt a tévképzetet, amitől a főszereplő egy internetről rendelt szexbabába lesz szerelmes. Ki akartuk bontani azt a sejtésünket, hogy a nekünk ismerős világban a környezete nemhogy megérteni és segíteni nem képes őt, de még felfogni is csak nehezen, hogy amit látnak, az nem perverzió, hanem valami más, amihez nekik is ugyanúgy közük van.
Az is érdekelt, hogy milyen hatással van egy zártabb közösség életére ez a szexbaba-ügy. Arra jutottunk, hogy végül is hasonló folyamatokat indíthat be, mint amikor néhány éve egy őcsényi panziós felajánlotta, hogy nyaralhat nála egy menekültcsalád, vagy amikor a szilvásváradiak felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy egy fogyatékosotthon lakói a településre költözzenek. Megnéztük ezeknek a falugyűléseknek a felvételeit, és sokat megértettünk belőlük a világról, amiben élünk.
Hogyan dolgozol, vannak bevett „módszereid”? Mikor, milyen körülmények között vagy a leghatékonyabb?
Minden reggel egy Bródy Sándor utcai kávézóban kezdek, ugyanannál az asztalnál, ugyanolyan kávéval, ugyanazokkal a zenékkel. Minden munkához új lejátszási listát szoktam összerakni. A múltkor megfigyeltem, hogy a cukortartót is mindig ugyanoda tolom. Ha ezek a körülmények összejönnek, akkor a reggeli órákban bármilyen fajta munkával jól haladok. Évek óta elég különböző dolgokat csinálok egyszerre, és talán mostanra már megtanultam a módját annak, hogyan ne essek szét és ne veszítsem el a fókuszt akkor sem, ha gyakran kell váltanom a témák és a műfajok között.
Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást számodra?
Megírni a saját drámaszövegem az elejétől a végéig: kitalálni a történetet, felrakni a szerkezetet, megtalálni hozzá a formát, a hangot, jól felépíteni a karaktereket. A dolgok elkezdése mindig könnyű volt nekem, mert türelmetlen vagyok és szeretek nekirontani a feladatoknak, viszont az átgondolt befejezéshez nagyon össze kellett szednem magam.
Mire vagy eddigi pályafutásod során a legbüszkébb?
Túlzás lenne pályafutásnak hívni azt, ahol tartok, sőt, én eddig mindig úgy éreztem magam, mint aki nagyon az elején van valaminek, aki előtt kinyitottak egy ajtót, és éveken keresztül csak készül rajta belépni. Kíváncsi vagyok, hogy ez mindig így lesz-e. Mikor kiderült, hogy megkaptam az Örkény-ösztöndíjat, akkor azért egy napig nagyon büszke voltam magamra.
Ez 2019-ben volt. Mivel pályáztál?
A Fajankó című drámatervemmel. A TITÁNium Inkubátorprogram alatt nagyon részletesen kitaláltuk, hogy miről, kikkel és milyen előadást szeretnénk csinálni, de még hiányzott a szöveg, úgyhogy megpróbáltam az Örkényt, amire már évek óta akartam pályázni, de valahogy sosem volt még elég jó és kidolgozott drámatervem, hogy merjek jelentkezni.
Miről szól a Fajankó?
Egy elidegenedett és kényszerből újraegyesült család tagjainak szembe kell nézniük a legfiatalabb fiú bizarr formát öltő mentális betegségével és az emiatt kibontakozó káosszal, ami egy vidéki község teljes lakosságát kifordítja önmagából. Ez olyan, mintha az IMDB-re írták volna, de csak így tudom elmondani, vagy nagyon hosszan.
Mi az, amiben az ösztöndíj leginkább segített?
Egyszerre eufórikus és nyomasztó érzés az, hogy az ember jó fizetést kap azért, hogy írjon. De végül is ez volt az álmom, úgyhogy elhatároztam, hogy akkor ezt most olyan komolyan veszem, mint még semmit. És akkor kezdtem el hajnalban kelni, lejárni dolgozni a kávézóba és egy szigorúbb napirend szerint élni, amiben azt is megszabtam magamnak, hogy mennyit kell haladnom naponta. Azelőtt nem voltam ilyen összeszedett. Az ösztöndíjjal együtt kaptunk egy mentort is az íráshoz. Az én mentorom Kiss József volt, aki nagyon segítőkészen állt hozzám és több gödörből is kihúzott, mire befejeztem a szöveget.
Hogy látod a magyar dráma helyzetét jelenleg?
Értem, hogy egy kőszínháznak sok egyéb szempont mellett szem előtt kell tartania a jegybevételének alakulását, ezért nem, vagy csak nagyon ritkán tűz műsorra olyan kortárs magyar darabot, amit nem befutott, kipróbált drámaíró írt, és nincs hozzá egy hasonló kaliberű rendező is. Így viszont a fiatal magyar dráma gyakorlati műhelyei a független társulatok és játszóhelyeik maradnak, mert nekik még nagyobb terük van kísérletezni.
Jó lenne, ha létre tudna jönni egyfajta híd a Nyílt Fórumon vagy az Örkény István drámaírói ösztöndíjpályázaton megszűrt és felfedezett új szövegek és a szélesebb nézői réteget megszólítani képes repertoárszínházak között. A feladat részben a dramaturgok vállán nyugszik. Persze ők sem tehetnek sokat, ha nem kérnek be tőlük ilyen szövegeket az évadtervezésnél, de fontos képben lenni a jelen magyar drámatermésével is, hogy ha felbukkan egy fontos szöveg, egy alkalmas pillanatban be lehessen ajánlani.
Az is fontos lenne szerintem, ha a színházak művészeti vezetősége és a fiatal drámaírók párbeszédet tudnának folytatni arról, hogy milyen témákat, milyen dramaturgiai formákat, nyelvet tartanak aktuálisnak és fontosnak. Így tudnának kölcsönösen hatni egymásra, és talán szép lassan kitisztulna az a most elég ködös sáv, ami a frissen felfedezett drámaíró tehetségek szövegeiből rendezett felolvasások és a kőszínházak műsorai között húzódik.
Van esetleg kedvenc drámád, vagy nehéz egyet kiemelni?
A dramaturgi munka fontos része drámákat olvasni, új szerzőket, izgalmas dramaturgiákat, lefordításra érdemes szövegeket keresni és ajánlani. Én elég könnyen lelkesedem, ezért gyakran is változik az aktuális kedvenc szerzőm vagy szövegem.
Az talán sosem fog változni, amilyen hatással Háy János drámái vannak rám.
Tőle származik ez az idézet:
„…Sebzettek, sérülékenyek, esendőek vagyunk, de éppen esendőségünkön keresztül tudjuk egymást megérinteni. Csakhogy olyan korban élünk, amelyben az esendőséget el szokás tagadni. Ez szerintem ember- és létellenes gondolkodás. Az esendőség a létezés alapélménye. Éppen ez teszi lehetővé, hogy ne rettegjünk a másiktól.”
Talán engem is elsősorban az emberek sebzettsége és esendősége foglalkoztat. Egy ilyen szemüvegen keresztül próbálok mindig annak a szemébe nézni, akivel valami közös dolgunk van.
Kik/mik inspirálnak?
Az egyedi nézőpontból elmesélt, különleges hangú történetek.
Mostanában mivel foglalkozol, min dolgozol?
Hatodik évada vagyok a Budaörsi Latinovits Színház munkatársa, az idei évadtól dramaturgként is Kovács Kristóf mellett, akitől nagyon sokat tanulok. Most Hubert Selby Jr. Rekviem egy álomért című regényének az adaptációján dolgozom Berzsenyi Bellaagh Ádámmal. Ez lesz a színház következő, januári bemutatója. Ezen kívül Nagy Zoltán filmrendezővel írunk közösen egy filmtervet és párhuzamosan készítjük elő Mayer Bernadette-tel a Fajankót, amit a tervek szerint tavasszal mutatunk majd be a Jurányi Házban.
Milyen témával foglalkoztok a filmtervben?
A késői gyerekvállalás dilemmájával foglalkozunk a harmincas évei végén a népszerűség kapujában álló humorista nő és a komoly betegséggel küzdő szerelme történetén keresztül.
Mik a terveid, miket szeretnél szakmailag mindenképpen „útba ejteni”?
Nem tudom, nem nagyon vágyom felfelé, vagy nincsenek ilyen jól hangzó mérföldkövek a fejemben. Több szempontból is olyan időszakot élünk most, amiben az utolsó csepp optimizmusunkra is szükség van ahhoz, hogy egy pozitív színházi jövőképet lássunk magunk előtt. Inkább az foglalkoztat, hogy őszinte, működő és jó értelemben véve hatásos szövegeket adjak ki a kezemből, és hogy a munkákba, amikre most felkértek, tudjak valami érvényeset beletenni.
Van valamilyen álmod, ami fontos lenne egyfajta szakmai kiteljesedéshez?
Minél több jó találkozást szeretnék alkotókkal, szövegekkel, és olyan helyzeteket, amikben emberileg is tudok fejlődni. És szeretnék több saját drámát írni, mert habár az a legkiszolgáltatottabb helyzet, amikor az ember valami nagyon személyeset ad ki magából, mégis ez az értelme.
Én is ezért csinálom.
Fotó: Kultúra.hu / Belicza László Gábor
