Kézdimartonos című munkájával szerepel a Műcsarnok Szabadjáték című kiállításán. Ez egy szegezett fa műtárgy, mely ezen kívül szalmából és pléhből készült. Erősen néprajzi jellegű alkotásról van szó. Létező tárgy ez, vagy csak az ihlet jött onnan?
Az ihletet a kézdimartonosi temető keresztjei adták. Régen lefotóztam az összeset, napjainkra csak néhány maradt fenn belőlük. Ezeknek a formaiságát szerettem volna átmenteni a szobraimba. Így tovább élhet egy olyan kincs, ami eltűnőben van. Ebben a műben felteszem azt a kérdést is, hogy néhány mezei virág miért növeszt tüskét. Nem azért, hogy megszúrjon minket, hanem, hogy megvédje magát. Ilyen pléhtüskék vannak a szobromon, de ez jellemző a fakeresztekre. Egyfelől funkciója van, hiszen védi a tárgyat, de emellett esztétikai értéket képvisel. Benne szalma – élő anyag – van elrejtve. Ez bármikor ki lehet venni, szükség esetén meg lehet etetni az állatokkal. Az egész munka csupa olyan anyagból készült, amit vissza lehet adni a természetnek.
A szakralitás érdekli – ezt az Ön számára a népi művészet őrzi, ezért fontos inspirációs forrás?
Részben ott maradt fenn. De a szakralitás vagy az élet szentsége nem annyira hangsúlyos. Vannak olyan közösségek, amelyek úgy élnek, hogy az életükben minden napnak megvan a szentsége.
Minden nép mitológiájának része, hogy egyszer az emberiségnek volt egy aranykora, amikor minden egyben volt.
Aztán – Adyval szólva – minden egész eltörött. Valaha volt egy egység, melyben a néprajz és a képzőművészet nem különbözött. Az etnográfia által képviselt képiség érthető jeleket mutatott az emberek számára, hiszen ők alakították ki. Ezért nincsen olyan, hogy díszítés. Sok néprajzi tanulmányban szerepel az a kifejezés, hogy népi díszítőművészet. Ez hibás, mert ezek motívumok valaha nem díszek, hanem jelek voltak. A jelnek jelentése volt, sok jel egymás mellett pedig jelrendszert alkotott – ami valamit jelentett számukra.
Sok munkája reneszánsz előtti művészethez kapcsolódik, amikor nem az ember, hanem az Isten volt a középpontban. Ez is egy ilyen aranykor?
Az ember jó esetben keres. Aki keres, az talál. Úgy látom, hogy a reneszánsz időszaka nagy töréssel járt. Felfedezték a perspektívát – ami azelőtt is létezett, de inkább függőleges volt. Az emberek hétköznapjait mély szakralitás szőtte át. Egy titok. A mai világból ez hiányzik. Ezt próbálom megkeresni.
Akkoriban névtelenül alkották meg a nagy mesterek a műhelyeikkel együtt például a nagy gótikus katedrálisokat. Aztán következett a reneszánsz, ahol a Krisztus ábrázolása melletti mezőt – akár ugyanolyan nagyságban is – elfoglalta a mecénás személye, aki lehetett akár egy zsoldos hadvezér vagy tehetős kereskedő.
A gótika embere azt mondta, hogy csukd be a szemed és láss. A reneszánszé azt, hogy nyisd ki a szemed és láss. A kettő között nagy különbség van. Mindennek van szerkezete és váza – az embernek vagy a klasszikus bronzszobroknak is –, ami a statikát és a funkcionalitást szolgálja. Ez másként alakul nálam.
Itt a máz le van bontva. A maszk le van véve. Csak az igazság van: két-három deszka, léc összeszegezve.
Nem próbálom elhazudtolni, hogy mindez ne látszódjon, ez nálam jelen van. Ez a jó értelemben vett arctalanság vagy inkább maszknélküliség.
Az ősi formák és az aranykor ihleti?
Eszembe jutott egy szó: globalizáció. Rossznak mondjuk, merthogy – most úgy tűnik – rossz irányba mozdult. De minden irányzat magában hordozza a kort, amelyben létrejött. Ha irányt váltunk, akkor visszafelé az időben is megjelenik egyfajta globalizáció, de már jó értelemben. Minél régebbi rétegeket vizsgálunk meg a kultúrában, annál nagyobbak az egyezések bizonyos korok között. Ez az egyezés az, ami engem nagyon izgat. Ha belemegyünk azonos kultúrákba, szinte azonos képjelek, jelrendszerek azonos kontextusokban, egymástól nagy távolságokban kerülnek elő, akár régészeti feltárásokból. Ez mindjárt elgondolkoztatja az embert. Ezt a lelkiséget és hasonlóságot próbálom megjeleníteni a munkáimban. Ezt keresem, de hogy megtaláltam-e, azt döntse el más.
Budapesten végzett a Képzőművészeti Egyetemen, akár maradhatott volna Magyarországon, de mégis visszatért Erdélybe. Miért döntött úgy, hogy egy olyan kicsi településen telepszik le, mint Feldoboly?
Mint ahogy most is, akkor is keresgéltem. Az az út, amit éppen akkor jártam, erre vitt. Azt keresem most is, amit az imént megfogalmaztam. Ez a keresés azóta tart. Addig jó, amíg keres az ember, ha már nem teszi, akkor nem talál semmit soha.
Egy interjúban azt mondta, hogy a komfort nem tesz jót az embernek. Miért?
A kényelemből nem lesz semmi. Ha különböző alkotók életét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy keresztülmentek sok mindenen, és ez visszatükröződik az alkotásokon. Valahonnan kell, hogy merítsenek. Azt mondják, mikor Munkácsy Mihály Krisztust festette, felfeszítette magát a keresztre. Élje át ugyanazt, mint ő. Turner is megkérte az embereket, hogy kössék a hajó árbocához, mikor vihar volt. Hogy valóban így volt-e, nem tudom, mert nem voltam ott, de látva Turner festményeit valószínűleg tartom, hogy megtörtént. Hiszen hogyan tud valaki ilyen vihart festeni? Kellett hozzá a tapasztalat és érzés. Ők is kerestek.
A
művészek mindig keresnek valamit?
Úgy gondolom, hogy igen. Amikor nem vagyunk gyermekek, akkor abban a pillanatban meghaltunk.
Az a gyermeki kíváncsiság kell, hogy legyen bennünk, amit látni lehet az egyéves vagy ötéves szemében.
Ahogy rácsodálkozik, belenéz a világba – ez szó szerint látszik a szemén. Ha ezt meg tudja őrizni az ember, ha tud játszani egy falevéllel, fűszállal, ott kezdődik a művészet.
Merre tart most az útján? Mi érdekli mostanában, továbbra is a szakrális, tradicionális vonalon keres?
Igen, és ugyanúgy a szobrokban gondolkozom, de festek képeket is. A festményekben mindig a táj jelenik meg, de nem konkrétan azt festem. Tájértelmezéseket festek. Úgy gondolom, hogy minden kép. Ahogy beszélgetünk, képeket látunk. Ha zeneművet hallgatunk, ha szobrot nézünk, akkor is. Az emlékezetünk köti össze a látott képeket, és így adódik össze bennünk. Ezért nem elég nekem az, hogy csak térben gondolkozzam, síkban is kell. A Műcsarnokban kiállított munkám is kép, hiába térmunka. Itt a sík és a három dimenzió problémájával próbálok játszani.
Éltes Barna Sepsiszentgyörgyön született 1981-ben.
2000–2005 között a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanult Vargha Mihály, Körösényi Tamás és Farkas Ádám tanítványaként.
Magyarországon, Németországban, Szlovákiában és Romániában több köztéri szobra látható.
Elismerései: Magyar Állami Ösztöndíj (2001), Finta József-díj (2002), a vicenzai Nemzetközi Kőszobrász Biennále fődíja, a Károlyi Alapítvány párizsi ösztöndíja (2004), Derkovits-ösztöndíj (2005), Glatz Oszkár-díj (2005),
2014-től az MMA művészeti ösztöndíjasa volt.
Nyitókép: Éltes Barna szobrászművész és a Kertrészlet egy szoborral című alkotása. Fotó: Nagy Norbert/Fejér Megyei Hírlap
