Nyár közepén, ebben a feszültségekkel terhes gazdasági és politikai helyzetben miért érezte fontosnak, hogy saját csatornát indítson?
Többek között éppen a válságos, feszültséggel terhes időszak miatt. Ez most nem a békeidő, amikor az ember kiélezi a konfliktusokat. Ilyenkor éppen arra van szükségünk, hogy számba vegyük az értékeinket, azt, amink van vagy lehet, kapjuk össze, és aki csak tud, menjen egy irányba. Ezt nagyjából Klebelsberg Kunó óta tudjuk.
A csatornának az a neve, hogy Megbeszéltem Szilárddal. Miért?
Egyrészt ez az a mondat, amelytől a munkatársaim a legidegesebbek lesznek. Gyakran lépnek ugyanis oda hozzájuk különböző emberek, hogy a projektjükhöz támogatást szerezzenek, és arra hivatkoznak: „Megbeszéltem Szilárddal.” Így ez a mondat a Magyar Kultúráért Alapítvány alá tartozó cégek munkatársai számára egyfajta ironikus szófordulattá vált. Másrészt az elmúlt időszakban elég sok interjút adtam, podcastekben szerepeltem, ahol újságírókkal, riporterekkel beszéltem meg különböző kérdéseket. Úgy gondoltam, érdemes ezeket összegyűjteni egy csatornára. A cím így nyert kettős értelmet.
Milyen tartalmakra számíthat ezen a csatornán az érdeklődő, és kiket szeretne megszólítani?
Mindenkinek szól, akit érdekel a Magyar Kultúráért Alapítvány ernyője alá tartozó valamely terület. Szeretnék legalább havonta egyszer időt szánni arra, hogy bemutassuk: mit miért csinálunk, mi várható, milyen lehetőségeket nyitunk ki. Muszáj volt elfogadnom, hogy ha az én megosztó személyemen keresztül fel lehet erősíteni üzeneteket vagy szélesebb befogadói közeghez lehet információkat eljuttatni, akkor be kell állnom a „táncba”. Miközben az a meggyőződésem, hogy ez nem rólam szól. Az én személyem a legérdektelenebb az egészben, de a magyar nyilvánosság így alakult.
Az első anyag az újonnan induló csatornán portréinterjú önről, amelyet M. Kiss Csaba készített. Miért esett őrá a választása?
Olyan újságírót kerestem, aki újságíróként viselkedik, amennyire lehet, függetleníti magát az aktuálpolitikai mocsártól vagy az ideológiai vitáktól. Tisztában van az előítéleteivel, de megpróbál tőlük eltérni, ha a kérdezés szituációja úgy hozza. Tehát kerestem egy „rendes újságírót”. Emlékeztem rá, hogy a HVG Teraszon egyszer beszélgetett velem, és a kérdései azt mutatták, hogy ő ilyen típusú újságíró. Szóval nem ellenzéki vagy kormánypárti riportert kerestem, hanem a szó jó értelmében vett klasszikus újságírót.
A portréinterjú elnöki megjelenéssel indít, aztán olyan képsorra vált át, amelyen rockzenészként látjuk önt. És bizonyára az sem véletlen, hogy a videó alatt többször felcsendül a Szelíd motorosok film főcímdala, a Born to be Wild. Értelmezhetjük ezt úgy, hogy ön a magyar kultúra szelíd motorosa?
Ez M. Kiss Csaba interpretációja. Én igazából rockzenész szeretnék lenni, csak nem hagyják. Valahogy mindig annyi munka van, hogy nem tudok egyszerűen csak rockzenészként létezni, meglenni. Ugyanakkor számomra a rockzenének, a popkultúrának kettős értéke van. Egyrészt van önértéke, amiért csinálom: imádok zenélni. Másfelől viszont kultúrafogyasztási szokásaink úgy alakultak, hogy a társadalom jelentős része ma már csak könnyűzene és mozgókép formájában fogyaszt kulturális tartalmakat, ha fogyaszt egyáltalán. Tehát van két olyan hordozónk, amivel el tudjuk érni a szélesebb tömegeket. A mozgókép, a film nem a mi reszortunk, a könnyűzenei stratégia viszont a Magyar Kultúráért Alapítványé. A popkultúra olyan kultúrahordozó forma, amelynek révén a magas kulturális tartalmakat „le tudjuk fordítani”, meg tudjuk mutatni, hogy mennyire gazdag a kultúránk.
Elhangzik az interjúban, hogy integratív személyiségnek tartja magát, akinek a teljesítmény, a mű értéke számít, nem az ideológiai vagy a politikai hovatartozás. A kultúrpolitikai megnyilvánulásai viszont mintha szándékoltan provokatívak lennének. Nincs a kettő között ellentmondás?
Nincs. Ezt hívják kultúrpolitikának. Arra vállalkoztam, vagy azt a feladatot és a felelősséget kaptam Orbán Viktor miniszterelnök úrtól, hogy azt az irányt vigyem, amelyet a választók kijelöltek. Négyszer kétharmados felhatalmazás van a nemzeti irányra. Ennek tételmondata: a magyar érdek az első. Így tehát többek között az én feladatom a kultúrában valamilyen módon érvényesíteni ezt. Ezért hoztuk létre a Magyar Kultúráért Alapítványt. Az integráció arról szól, hogy – most már Csák János miniszter úr iránymutatása alapján – kijelöljük, merre megyünk. Akik velünk akarnak jönni, azok számára ezek és ezek a szabályok. Általában azt csinálom, hogy megírjuk a stratégiát, majd nyilvánosságra hozzuk, hogy mi a cél és azt hogyan szeretnénk elérni. Utána következik a cselekvési terv, amelyet szintén nyilvánosságra hozunk. Aztán ehhez lehet csatlakozni vagy el lehet utasítani.
Az integráció eredeti értelme nem az, hogy mindent összekutyulunk egy nagy katyvaszba. Hanem azt jelenti, hogy van egy szabályrendszer, követhető út, amihez lehet viszonyulni. És általában viszonyulnak is. Egyre kevesebben vannak azok, akik élből elutasítják, amit szeretnénk, hiszen látják, hogy amit csinálunk, jó. Nekik jó – most a kultúra különböző szereplőire gondolok. De ahhoz, hogy ezt elérjük, meg kellett változtatni ezt a langyos, következmény nélküli mocsarat, amit az elmúlt három évtizedben magyar kultúrának hívtunk. Ahol ugyan voltak a felszínen cicaharcok, de a mélystruktúrát gyakorlatilag paktumpolitika döntötte el. A túlnyomó részben budapesti elitek kiegyeztek egymás között. Ők abból nyerték az identitásukat, hogy volt egy másik tábor, amelyhez képest meghatározták magukat. A dinamikát egymás ekézése adta, viszont ezáltal az egész történet öncélúvá vált. Én szeretnék ebből kijönni. Ez magyarázza a provokatív gesztusaimat, a kommunikációs hadjárataimat: hogy ebből a komfortzónából, ebből a mocsaras, nagyon unalmas, öncélú, versenyképtelen állapotból kimozdítsam a szereplőket.
A filmben olyanok is megszólalnak, akik kritikát fogalmaznak meg a mai magyar kultúrpolitikáról. Weyer Balázs például elmondja, hogy az állami támogatások elosztásával kapcsolatban rosszak a tapasztalatai. Ám azt is hozzáteszi: úgy látja, hogy Szilárd figyel arra, amit a szakma mond. A kérdésem az, hogy Szilárd vajon tud-e másképpen működni, mint az állam.
Weyer Balázsnak alapvetően ugyanaz a problémája, ami az elitnek: hogy nem ők osztják a pénzt. Én általában úgy viszek végig szakmai programokat, hogy egyeztetek a szakmával, mint erre Balázs is utalt. De nemcsak egyik vagy másik önjelölten legfajsúlyosabb érdekvédelmi szervezettel, hanem lehetőség szerint minden érintett szereplővel. Végigbeszélem velük, hogy melyek a lehetőségek, mik a javaslatok, igyekszem lehetőség szerint az összes szempontot figyelembe venni, és ezekből úgy próbálunk integratív programot kialakítani, hogy mindenkinek jusson. Hogy nem jut elég, azt elismerem, de tapasztalataim szerint a magyar kultúrára az igények felől nézve a világ összes pénze nem lenne elég.
Általánosságban elmondható: az elit általános felfogása szerint ők tudják, hogy mi a jó, ezért nekik kell osztaniuk a pénzt. Ez az úgynevezett szakmaiság, tehát hogy a szakma döntsön mindenről. Csakhogy lassan ott tartunk, hogy a szakma a szakmáról szól és a szakmának akar megfelelni. Eközben pedig hajlamos megfeledkezni arról, hogy van egy szélesebb befogadói réteg, amelynek meg kellene felelni, ha a magyar kultúrát piacképessé akarjuk tenni.
A beszélgetés során említette, hogy néhány vidéki várost, például Debrecent, Szegedet „kapuvárossá” szeretné tenni. Mesélne erről kicsit részletesebben?
Az alapvetésünk az, hogy a magyar kultúra nem ismer országhatárokat, és nem áll meg Ártándnál. Tehát van egy Kárpát-medencei, természetes horizont, amelyet kulturálisan is meg kell tudni jeleníteni. Mi, a magyar közösségek a Kárpát-medencében, a szülőföldünkön élünk – különböző országokban. Ám az országhatárok mentális határokká merevültek. Ezen lazítani szeretnénk. Hasznos lenne kapukat fölállítani, hogy ha az egyik országból a másikba megyünk, akkor az is legyen egy állomás. Ha például – akár magyarként, akár románként – Kolozsvárról zenekart viszünk Budapestre vagy fordítva, akkor álljunk meg Debrecenben.
A kapuvárosokat szeretnénk úgy felerősíteni, hogy egyszerre legyenek a magyar–magyar kultúra és a magyar meg a szomszédos ország többségi kultúrájának kapui. A kapuváros kifejezés azért jó, mert azt, amit mi eseti jelleggel, egyszer-egyszer meg tudunk csinálni, az adott városban rendszeresen, akár hetente is meg tudják. Például ahhoz, hogy Esztergomban a szlovák kultúrát megjelenítsék, semmi mást nem kell tenni, csak át kell füttyenteni a túlpartra.
Ha mondjuk öt év múlva hasonló portréfim készülne önről, milyen eredményekről szeretne beszámolni benne?
Szeretném azt nyugtázni, hogy kétszáz kis régiós központban működnek Petőfi-klubok mint a közművelődés és a kultúra szolgáltatóhelyei. Hogy az irodalmi rezidenciaprogram Kárpát-medence-szerte működik. Szeretnék arra bólogatni, hogy a kortárs művészeti alkotóházak hálózatát felépítettük és működőképessé tettük. Szeretném azt látni, hogy Budapest egyfajta kulturális centrum, a közép-európai kultúrák elosztóhelye. És hát amit a legjobban szeretnék: öt év múlva tízéves lesz a fiam, és addigra remélhetőleg megszületnek a tesók is. Szeretném úgy érezni, hogy az anyanyelvi kultúra őket is annyira megtartja, ahogyan engem is megtartott egész életemben.
