Amíg a többiek fociztak, én gitároztam – mondja Both Miklós, amikor a gyerekkoráról kérdezem. Ez a „szürke robot” van a különféle formációk, projektek, fellépések, lemezek mögött, melyeket csak szuperlatívuszokban emleget a szakma.
Magyarország legjobb gitárosa, aki összekötötte Hendrixet Bartókkal – jegyezte meg néhány méltatója, és a Napra zenekar, a Folkside, a Palimo Story roma tehetségkutató, az ősi kínai szólamokat is elénk táró Kínai utazólemez mind méltó referencia. 2016 és 2019 között a tévénézők A dal című eurovíziós dalválasztó show zsűritagjaként is megismerhették, aztán Both Miklós kilépett a reflektorfényből, és megmutatta, hogy a népzenei gyűjtés is lehet önkifejezés. Távoli ukrán falvak énekeseit kutatta fel, ebből született a Polyphony projekt, és ha ma szakmai körökben korszerű népzenei adatbázisról esik szó bárhol a világon, akkor valószínűleg ez a mintapélda.
Amikor a szüleidnek is egyértelművé vált, hogy a zenével fogsz foglalkozni, féltettek ettől a pályától vagy örültek neki?
Persze hogy féltettek. De mindenben támogattak. Azt hiszem, ha az ember látja, hogy a gyereke valamivel fókuszáltan foglalkozik, az jó. Már fiatalon meg kell tanulni egy témában elmélyülni, és megérteni azt, hogy minden nagy eredmény nyolcvan százalék szürke robotból áll.
Erre a nagyon koncentrált figyelemre szerinted meg lehet tanítani valakit?
Ezt nem tudom megmondani. Ami engem hajtott, az az, hogy egy figurát azért voltam képes akár hónapokon keresztül is gyakorolni, mert azt éreztem, akkor válik az eszköztáram részéve, tehát építek egy láthatatlan szellemi birodalmat. Ezután egyre jobban szerettem ennek az építménynek a falai között lenni.
A népzene iránti érdeklődés miatt elkezdted bejárni a Kárpát-medencét, majd még távolabbi vidékeket. Mi bírt arra téged, hogy elindulj otthonról? Mik voltak a kérdéseid, amelyek mentén haladtál előre?
A hangszeres-pályafutásom legizgalmasabb része az volt, amikor a hegedűjátékot, annak a technikáját próbáltam gitáron megvalósítani. Azt kerestem, hogyan lehet egy nyugati zenekart építeni autentikus hangszerekből, és létrehozni hangzásban egy olyan új szintézist, ami csak ránk jellemző, csakis innen, a Kárpát-medencéből indulhatott el. De zenészként az nem volt tudatos program, hogy gyűjtőutakra indulok, egyszerűen a kíváncsiságomból eredt, hogy látni akartam, hol születik meg az a zene, amelyet lemezekről ismertem meg. Amit a falvakban találtam, kitörölhetetlen hatást gyakorolt rám. De azt be kell látni, hogy a mai fiatalok többségének ez már inkább egy idegen zenei nyelv. Időben annyira eltávolodott ennek a zenének a hangzása, a dallamok struktúrája, hogy mára számukra ez olyan, mintha egy új nyelvet kellene megtanulniuk.
A népzene jelen van az életedben, de a zenélés háttérbe szorult. Miért engedted el azt, ami korábban ennyire fontos volt?
Gyakori az, hogy az ember nagyon jól kitanul egy szakmát, és ha sikeres benne, úgy érzi, kész az élete. Szerintem ez a tudat sokszor vészesen elaltatja az embereket. Tény, hogy húsz évet zenéltem, sok nehézséget túlélve, sok sikerrel a hátunk mögött. A zenélés alatt most azt értem, hogy koncertezünk, télen pedig lemezeket írunk, stúdiózunk, aztán megint koncertezünk, videóklipet forgatunk – ettől ebben a formában elköszöntem. Nekem ez ezen társadalmi keretek között már nem volt elég izgalmas.
Amikor először elkezdtem intenzívebben terepre járni, megértettem, hogy az is önkifejezés, amikor egy ilyen kutatócsoportot, mint a Polyphony Project, megszervezel. A semmiből felépíteni egy ilyen folklóradatbázist ugyanakkora élmény, mint egy lemezt létrehozni. Ugyanúgy számos kreatív megoldást kell alkalmaznod, ugyanakkor folyamatosan tanulásra vagy szorítva. Egy ilyen munka tele van izgalommal, kitettséggel, ami növeli a figyelmet és a fegyelmet. Egy komplex koncepciót kellett felépíteni, megtalálni az embereket, a pénzt, az egészet összerakni – ráadásul külföldön, egy másik ország távoli régióiban, ami azt jelentette, hogy az eddigi kapcsolati hálóm alig működött. Az elmúlt években a terepen töltött idő alatt megélt pillanatok egy életre belém égtek. Tehát nincs hiányérzetem.
És a zenekarod mit szólt ehhez?
Ez nehéz ügy. Ők is azt kérdezték, hogy miért. Nehéz ezt egy kívülállónak megérteni. Olyan ez, mint egy válás; mi sem feltétlenül tudjuk szavakba önteni a miérteket, de tudjuk, hogy vége.
De mi előzte meg ezt a döntést? Volt egy olyan nap, amikor tudatosult benned, hogy holnaptól már nem zenészként fogsz bemutatkozni a világban?
A zene akkor már másként érdekelt, de ez egy folyamat volt. Sokféle tapasztalat előzte meg. Például amikor Kínában készült a lemez, rádöbbentem arra, hogy a körülöttünk lévő közösség mennyire befolyásolja a saját identitásunkat. Kínában kiszakadtam abból a közegből, amelyben folyamatosan visszajelzést kaptam, hogy ki vagyok én. Akkoriban kezdtem intenzíven fotózni meg videóval foglalkozni, megjelent néhány képem egy sanghaji magazinban, és emlékszem,
ültem a robogón, mondtam magamnak, hogy Both Miklós fotós.
Egészen rémisztő volt ez kimondani. De hát ez nem lehet, én gitáros vagyok – gondoltam, de ahogy elkezdtem mondogatni magamnak, rájöttem, valójában mennyire kreált dolog ez.
Fontos volt az ukrán projektben, hogy egyáltalán ki mertem magamnak mondani, hogy nekem ez lehet a feladatom. Utólag visszanézve ezek a csaták voltak az én egyedfejlődésem lépcsőfokai, de amikor még a döntés előtt voltam, akkor őrültségnek tűnt.
Az alapján, amit a gyűjtőútjaid során tapasztaltál, Magyarország tételezhető Nyugatnak a Kelet–Nyugat tengelyen?
Igen, egyértelműen. A népzene kapcsán tudni kell, hogy az ezer év alatt természetes módon integrálódtunk a nyugati zenei világba. Amiket Keletről hoztunk, nagyon izgalmas, sokaknak ez fontos kutatási témája, de a népzenei korpuszt vizsgálva az is nyilvánvaló, hogy részesei voltunk a kontinensen zajló folyamatoknak. Ha az ember tanulmányozza a körülöttünk lévő népek zenéjét, akkor egyértelművé válik, hogy mi ennek a rendszernek a részei vagyunk, akár a táncainkat, akár a zenéinket nézzük. De a Kelet-romantika segít a kulturális kapcsolatok építésében, mert a keleti népek közül valóban sokan a rokonaik közt tartanak számon. De azt szem előtt kell tartanunk, hogy egyébként ugyanúgy a Nyugat részei is vagyunk.
A magyar kulturális élet nagyon régi toposza, hogy hídszerepet töltsünk be, és erre törekednünk is kell. Mégis azt látom, hogy Trianon óta, különböző dinamikával, de olyan befelé fordulás figyelhető meg, ami miatt sokat veszítettünk a hídszerepünkből. Persze érthető, Trianon hatalmas csapás volt, amit aztán a XX. század során számos másik követett, ebből adódik egy ösztönös összezárás, befelé figyelés. De azt gondolom, hogy ma már sokkal jobban jelen kellene lennünk a világ tudományos diskurzusaiban, hiszen ahhoz, hogy erős kulturális kisugárzásunk legyen a környezetünkre, értenünk és alakítanunk kell tudni azt.
Ha jól láttam a térképen, kifejezetten nem Kárpátalján gyűjtöttél, hanem jóval távolabb. Ott mit tudnak a magyarokról?
Ha azt vesszük, hogy szomszédok vagyunk, akkor nagyon keveset. Ha beszélgetünk a helyi emberekkel, akkor olyan megállapításokat tesznek rólunk, mint mi az osztrákokról. Rendezett, gazdagabb, megbízható – ezeket sorolták a magyarokról. Abszolút pozitív képük volt rólunk egészen a nyelvtörvényig. Aztán annyira átpolitizált lett a rendszer, hogy ez megváltozott. A mi projektünk addigra közismert volt az országban, megvolt a presztízsünk, ami védett minket, de azt én magam is éreztem a bőrömön, hogyan változik meg a magyarok megítélése.
Hogyan készíted elő a gyűjtőutakat, hogy biztonságban tudd magad? Nem szoktál félni?
Voltak olyan pillanatok, amikor kifejezetten ijesztő volt a helyzet, és ezeket az ember nagyon szívesen elkerülné. Szeretem kontrollálni az expedíció alatt a teljes folyamatot, de természetesen ezekre az utakra sok minden jellemző, a kiszámíthatóság viszont nem tartozik ide. Mégis, a tervezhetőség jegyében nagyon sok minden megváltozott a terepmunkáink előkészítése és lebonyolítása terén az utóbbi években.
Az elején teljesen más volt, tényleg a legromantikusabb képet képzeld el az egyszeri népzenegyűjtőről: bementem a faluba, és a főtéren elkezdtük kérdezgetni az embereket. Emlékszem, hogy kint állok egy tejpiacon, és hangosan éneklek nekik magyarul, hogy jöjjenek oda, és akkor kérdezem tőlük, tudnak-e ők is énekelni. Erre énekelnek. Így indult el az egyik első terepmunkám Ukrajnában. Ehhez képest most már egy tucat kutatóval együttműködve készítünk elő egy terepmunkát, amelynek során már előre tudjuk, hogy ezekbe a falvakba megyünk, tudjuk, hogy hol fognak zajlani a felvételek, és mire megérkezünk, két órával később a módszerünk keretében már el is indulnak a felvételek. Csapatban dolgozunk, előre tudjuk, ki az, aki építi a technikát, ki az, aki az emberekkel kezd el kommunikálni, ki az, aki regisztrálja az énekesek nevét, életkorát, foglalkozását, és közben már tölti is az adatbázisba az alapadatokat.
Gyakran szegezik nektek a kérdést, hogy miért nem kerestek több magyar kapcsolódást a gyűjtőutak során. Miért nem a magyar kultúrával foglalkozol?
Erre úgy tekintek, hogy a tudomány összefüggései meghaladják a nemzeti határvonalakat. Ráadásul, ha sikerünk van magyarként külföldön bárhol, az mind jó az országunknak. Vegyük példának az orvostudományt! Az orvostudomány fejlődésében az egész világ kutatói közösen próbálnak szerveződni, és közösen vesznek részt a fejlesztésében. Vannak magyar orvosok, akik kiváló minőséget képviselnek, de a kutatások tárgya és eredményei nem értelmezhetők kizárólag nemzeti kontextusban.
A nemzeti réteg akkor válik érdekessé, ha sikereit magyarként kapja, mivel ez pozitívan hozzátesz az ország képéhez, amely aztán nagyobb mozgásteret jelent számunkra. Továbbá fontos, hogy a magyar kutatók a módszereiket más országokban is kipróbálhassák, fejleszthessék.
Fontos része a kutatásoknak a magyar kapcsolatok és kötődések keresése, de ez nem lehet kizárólagos, hiszen a magyarság is egy nagyobb kontextus része. Kodály és Bartók is így gondolkodott erről, ők is szorgalmazták a szomszéd és rokon népek zenéjének tanulmányozását.
Kutatóként is tudsz annyira célorientáltan működni, mint gitárosként? Vagy emberileg nagyon sok minden megérint, és hurcolod magaddal a történeteket, sorsokat?
Azt gondolom, hogy ha nem lett volna ennyire fókuszált ez a munka, nem lehetett volna a nulláról felépíteni a Polyphonyt. Az emberi dinamika viszont nagyon fontos – az a nagyon sok barátság, ami született a falvakban, az a nagyon sok emberi történet… Számomra az egy más világ, más gondolkodás, és ennek megértése, rendszerbe helyezése, értelmezése igazi kihívást és izgalmat jelent. Történetek, beszélgetések megmaradnak, olykor nehéz helyzetekben előjönnek, furcsa módon ezek beleszövődnek az ember álmaiba, félálmaiba is – mindenhova.
Az emberek nagy része, akikkel találkozunk a falvakban, a húszas-harmincas években született – nem kell ecsetelnem, hogy milyen századot tudhatnak maguk mögött. Érdekes, hogy milyen módon viszonyulnak a halálhoz, a sokszor a mi perspektívánkból nézve kitett életkörülményekhez.
Ezek a terepmunkák, mint minden emberi találkozás, magamról is szólnak.
A társadalmi környezet, amibe fiatal koromban beletanultam, és ami alapján kialakultak az alapbeállításaim az életről, pont az ilyen eltérő világok megértésével kerül rendszeresen felülvizsgálatra. Ezek a munkák tehát épp annyira szólnak önmagunkról, mint az emberekről, akikkel találkozunk.
Szeretsz idegen lenni?
Ezzel mindig küzd az ember a terepen, valójában a kutatás szempontjából egy fontos pozíció, hogy idegen vagy, de közben szeretnél a része lenni a vizsgált közösségnek. Az idegenségtapasztalatot először nagy kanállal Kínában ismertem meg. Több hétig úgy utaztam az ország belsejében egy helyi zenekarral, hogy senki nem tudott angolul. Egy adott ponton éreztem, el kell kezdenem fülhallgatóval hangoskönyveket hallgatni, hogy magyarul beszéljen hozzám valaki, mert kezdtem szorongani attól, hogy semmi értelme nincs a körülöttem hallható dolgoknak. Emlékszem arra az állapotra, hogy egyedül sétálok, és hangosan beszélek magamban.
Az idegenségben mindig eljön a pont, amikor önmagunk védelmében ki kell lépni belőle. A terepmunka bizonytalan állapotában az ember folyamatosan kapaszkodókat keres, erőn felül igyekszik értelmezni a jelenségeket, mindezt egyfajta ösztönös kiegyensúlyozódás megteremtésére. Ez az állapot sokszor kifejezetten rossz élmény, mégis ilyenkor valami kinyílik bennünk, és az információk tömege hatol a tudatunkba. Ezért is időről időre tudatosan belehelyezem magam ebbe az idegen szerepbe. De ebből mindig haza kell jönnöm megpihenni.
Fotók: Kurucz Árpád
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában olvasható.
