Négynapos rendezvénysorozattal ünnepelte volna alapításának hetvenedik évfordulóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata november 23-a és 26-a között. A több előadást – az évad első két bemutatóját és egy gálaestet –, könyvbemutatót, kiállításmegnyitót, örökös tagokat avató találkozót felsorakoztató ünnepségsorozatot végül a román kormány megszorító költségvetési intézkedései miatt a színháznak tavaszra kellett halasztania. Csupán egy program valósulhatott meg a tervezett ünnepi hétvégéből, az Amphitryon-bemutató. Heinrich von Kleist darabját Bocsárdi László rendezte. A Jászai Mari- és többszörös UNITER-díjas művész negyedik alkalommal rendez a szatmári színháznál, és a látottak alapján rendező és társulat egyre inkább megtalálják a közös hangot.
„Egy ilyen ünnepi, évfordulós évadban mi magunk, a Harag György Társulat művészei is a saját identitásunkkal foglalkozunk (...). Szimbolikus egybeesés, hogy Bocsárdi Lászlót éppen ez a darab foglalkoztatta, amely úgyszíntén az identitás problematikáját feszegeti, egy napjainkban is releváns kontextus, a háború viszonylatában” – írja a bemutatóval kapcsolatban Bessenyei Gedő István, a színház művészeti igazgatója.
Nos, Kleist darabjának egyik központi kérdése valóban az identitás, illetve annak elvesztése, felsorakoztatva a jelenség többféle árnyalatát. Ki vagyok én? Kicsoda a másik? Hasonmás, vagy csak a másik énem? Egy ember és egy isten, vagy csak a bennünk élő isten kivetülése? De a ki vagy te és ki vagyok én kérdésén túl szól ez a darab hűségről és megcsalásról is, arról, hogy milyennek látjuk a másikat, a szerelmünket. Pontosabban: milyennek akarjuk látni, és mit teszünk, ha kiderül, hogy a valóság nem egyezik az elvárásunkkal. És szól a fentről és a lentről, istenekről és a nekik – általában a hatalomnak – kiszolgáltatott emberekről, előbbieknek az utóbbiakkal szembeni gonosz(kodó) játékairól. És hát végső soron szerelemről. És mint (szinte) minden, görög mitológiához kapcsolható mű, a háború(skodás)ról.
Heinrich von Kleist darabjára akár tévedések vígjátékaként is lehet tekinteni (Bocsárdi László első rendezése a szatmári társulatnál Shakespeare korai komédiája, a Tévedések vígjátéka volt), hiszen a személytévesztés/személycsere alapján működő művek mindig a komikum forrásai. És hát, valljuk be, a görög mitológia is bővelkedik komédiatémában, egyike ezeknek épp az Amphitryon, illetve a hozzá kapcsolható mitológiai alakok története, kezdve a főistentől, Zeusztól el egészen Sosiásig, a szolgáig, vagy a darab végén beígért isteni sarj, Héraklész figurájáig, akit aztán a későbbiekben leginkább szatírjátékok és komédiák szereplőjeként látunk viszont az ógörög színjátszás palettáján.
Jan Kott szerint ebben a históriában mindenki nevetségessé válik: Zeusz, Amphitryon és a mit sem sejtő, erényes Alkméné is, aki Zeusz ravaszságának lett az áldozata. Így írja le egyik tanulmányában a darab történetét: „Zeusz, hogy magáévá tehesse Alkménét, ami még az isten-atya számára sem volt könnyű dolog, a férjet előbb háborúba küldte, majd pedig a férj alakjában jelent meg az asszony hálószobájában. Megbolygatja a természet rendjét, megállítja a napot, és háromszorosára nyújtja az éjszaka óráit, hogy kedvére kiörömködhesse magát az ágyban”.
Ez a „nevetséges história” nyilván többeket megihletett már az ókortól kezdve. Írt darabot a történetről Plautus, Szophoklész (sajnos elveszett), feldolgozta a témát Molière, ebből készített aztán átiratot 1807-ben az itt tárgyalt darab szerzője is, Heinrich von Kleist, aki eredetileg csak lefordítani szerette volna Molière darabját, de aztán kicsit továbbgondolta. Foglalkozott a történettel többek között Jean Giraudoux, aki 1929-ben megjelent Amphitryon című darabjához hozzáillesztette a 38-as számot is, mintegy jelezve ezzel, hogy tudomása szerint eladdig ennyiszer dolgozták fel a történetet. Legújabban pedig Je suis Amphitryon címmel Závada Péter írt drámát, amelyet 2018-ban mutattak be Budapesten, a Trafóban.
De térjünk vissza Kleisthoz, akinek a Vígjáték Molière nyomán alcímmel ellátott Amphitryonja végül fordításból átirattá változott. Ez főleg Alkméné alakjában érhető utol hangsúlyosan, de maga a történet is kicsit más utat jár be a molière-i változathoz képest. S bár maga Kleist határozza meg az alcímben a darab műfaját, a figyelmes olvasás helyed ad a drámai értelmezésnek is, másrészt utolérhető benne a 19. századi német drámaíró metafizikai kérdéseket boncolgató elmélkedése is.
Bocsárdi László rendező sem a könnyebbik utat választotta, és bármennyire is kézenfekvők a személycsere adta vígjátéki lehetőségek, csak épp annyit enged ezeknek, amennyit a helyzet megkíván. És azt is csak az „alsóbb szférában”, a Sosias–Hermész „ikerpárosnál”. Mert természetesen nemcsak a főisten, Zeusz sajátítja ki Amphitryon személyét, hanem annak szolgája, Sosias (Diószegi Attila) is „megkettőzödik”, kinézetét Hermész (Orbán Zsolt) ölti magára. A Jan Kott által említett nevetségesség leginkább az ő jeleneteikben, illetve a Sosias és felesége, Charis (Budizsa Evelyn), valamint a Hermész/Sosias–Charis epizódokban érhető utol, nyilván a félreértések miatt.
A szigorúan kordában tartott komikum mellett Bocsárdi Kleist-olvasatában felsejlik a főszereplők – Amphitryon és Alkméné – egyéni tragédiája is. A rendezői koncepció leginkább rájuk irányítja a néző figyelmét, az ő meghurcoltatásukra. Nagy Csongor Zsolt remekül építi fel Amphitryon karakterét. Nem a dicsőségesen hazatérő thébai hadvezér-szuperhőst látjuk, aki csak azért dühöng és forral bosszút, mert elveszítette férji előjogát, inkább a hadvezér emberi(bb) arcát mutatja meg, a szerelmes férfiét, aki lépésről lépésre próbálja összerakni, hogy mi is történik velük, miközben majdhogynem eljut az önfeladásig. Látszólag akkor is kitart szerelme mellett, amikor az – megszédülve a főisten szavaitól – megtagadja őt, és Zeuszt nevezi meg mint az igazi Amphitryont a szembesítési jelenetben.
Bár mindketten – férj és feleség – vergődnek az isteni beavatkozás állította csapdában, és keresik az érzelmi labirintusból kivezető utat, úgy tűnik, hogy ebből a történetből mégis leginkább Alkméné kerül ki vesztesként, hiszen egyrészt kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint a férje, másrészt van némi elbukás íze a sztorinak. Alkméné ugyanis, annak ellenére, hogy a világ leghűségesebb asszonyaként tartják számon, mintha mégis bűntudatot érezne, amikor rájön, hogy nem férje, hanem annak Zeusz által felvett énje iránt táplál érzelmeket. S bár végül megadatik neki a „szeplőtelen fogantatás” – Héraklész személyében fiat szül Zeusznak –, és úgy tűnik, férje is megbékél helyzetével, Alkméné összeroskad az őt ért megaláztatások súlya alatt. Mindezek a lelki terhek szépen tükröződnek Sosovitza Anna alakításában, aki ettől az évadtól igazolt át a szatmári társulathoz a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiótól.
Érdekes koncepció mentén formálódik az Amphitryon alakjában megjelenő Zeusz figurája. Rappert-Vencz Gábor mindvégig kicsit a szelíd, jóságos atya szerepében tetszeleg, akinek persze, akárcsak az embereknek, megvannak a maga gyengeségei. Például, hogy megkívánja – főisteni mivoltában ki tudja, hányadszor – egy földi halandó erényes asszonyát, hiszen, mint mondja, „az Olümposz is szörnyű sivár a szerelem nélkül”. És ha másként nem megy, akkor cselhez folyamodik, hogy kielégítse isteni vágyait, mit sem törődve a következményekkel.
Furcsa kettősség jellemzi Rappert-Vencz Gábor Zeuszát. Jóságos Mindenhatóként leképezi a vágyakozó, szerelmes férjet, majd a háromszorosára nyújtott éjszaka történései után szinte módszeresen elkezdi a férje ellen hangolni Alkménét. Előbb csak egy ártatlannak tűnő kérdéssel: „mondd, kit engedtél ma magadhoz, férjedet, kihez esküd köt, vagy a szeretődet?”, majd egyre inkább felülkerekedik benne a férfiúi hiúság és a féltékenység, a kizárólagosságra törekvés vágya, és egyre jobban bosszantja, hogy az asszony nem képes felismerni benne az emberi álarc mögött rejlő Mindenüttjelenlévőt. Teszi ezt mindvégig ájtatos és szelíd modorban, miközben épp átver férjet-feleséget egyaránt.
Van egy sokatmondó pillanat az előadás végén, amit különbözőképpen lehet értelmezni. Miután Zeusz végre felfedi magát mindenki előtt, és kvázi megdicsőülve eltűnik a (füst)felhők mögött, megjelenik egy harcrakész alak, akit első látásra Héraklészként lehetne beazonosítani, de a szereposztásban feltűnik Áté, a rosszra csábítás és a rossz tanács istennőjének a neve is, aki gyakran a bosszút személyesíti meg. Mindkét figurát Bezsán Noémi koreográfiája jeleníti meg, majd a jelenet – és az előadás – azzal zárul, hogy a jelenlévő hadvezérek, Amphitryonnal az élükön, Héraklész–Atét követve harcba vonulnak. De Amphitryon még odaveti a magába roskadt Alkménének, hogy „Visszajövök”.
Vajon? Abból a háborúból, amit az imént a koreográfia géppuskasorozattól kísérve elénk tárt?
Fotók: Czinzel László
