A kilencvenes évek elején érkezett Magyarországra egy teljesen új, egy teljesen más kulturális közegbe. Mennyire volt nehéz az átállás, a beilleszkedés, és mikortól kezdte azt érezni, hogy már ide tartozik?
Nagyon nehéz volt, 1991 év végén érkeztem ide. De az út előtt egyáltan nem készültem, konkrét tervem semmi nem volt, de még elképzelésem sem volt arról, hogy milyen Magyarország, sőt még azt sem tudtam, hogy milyen nyelven beszélnek itt. Csak egy indok volt, egy más világot akartam látni, és akkoriban vízum nélkül lehetett idejönni. Tehát számomra minden idegen, új és nehéz volt, de egyben izgalmas is. Azután majdnem tíz évig próbálkoztam így-úgy megélni, először Szegeden, majd Pesten. Tanfolyamokat tartottam, magánórákat adtam, kínai cégnél is dolgoztam, az itt kiadott kínai újságoknál is, szóval próbáltam megfogni, amit lehetett, de mégis céltalanul bolyongtam, szabadon töltöttem az időmet. Közben sok jószívű magyar barátot megismertem, tudósokat, írókat – akik valahogyan az irodalom felé vezették utamat, éppen ahogy a sors rendelte. Igazán akkor éreztem, hogy megtaláltam magamat és a saját értékemet, amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, én meg sok-sok véletlen, drámai fordulat után megszereztem a fordítás lehetőségét. Két év kemény munkával négy könyvét fordítottam le: Sorstalanság, Az angol lobogó, Valaki más, Gályanapló.
Amikor később Kertész Imre kezébe adtam a könyvet – Berlinben találkoztunk személyesen –, akkor éreztem azt, hogy megtaláltam a helyemet Magyarországon és ide tartozom.
Már több mint harminc éve él Magyarországon, így feltételezem, a szokások és a hagyományok tekintetében is magyarként éli az életét. Mi az, amit mégis megőrzött a kínai kultúrából?
Mivel 26 éves korom óta élek Magyarországon, az életem jelentős részét itt töltöttem, már megszoktam mindent, és ezeket természetes módon elfogadom. Nem is beszélve, hogy magyar feleségem van, és a gyerekeim is itt születtek. De amit gyerekként és ifjúkoromban, meg a neveltetés során kaptam Kínában, a családomtól, a hagyományokat, azokat nem lehet elfelejteni, és mindig is a véremben maradtak. De ez nálam nem jelent „konfliktust”, inkább az életszemlélet és a szokások kibővülése ez.
A gasztrokultúra tekintetében is nagy váltás lehetett Magyarország. Könnyű volt megszokni, megszeretni a magyar konyhát? Voltak esetleg olyan ételek vagy étkezéssel kapcsolatos szokások, melyek kezdetben még furcsának tűntek?
Számomra a magyar konyha nem tűnik olyan távolinak a kínai konyhától, mint más nyugati konyha. Persze a kínai konyha sokkal gazdagabb ízvilágú, de akármilyen magyar étteremben eszem, mindig találok olyan magyar ételt, ami fűszeresebb, erősebben fokhagymás. Ezeket nagyon szeretem, például a cigánypecsenyét. Lángos meg Kínában is van. Otthon kínai ételeket főzök, a feleségem magyart, szóval nincs olyan, hogy csak ez vagy csak az. Számomra az első furcsa étel a tatárbifsztek volt – bár az nem is igazi magyar étel –, ugyanis Kínában nem eszünk nyers marhahúst.
Különleges eset az öné, hiszen nem nyelviskolában vagy tanfolyamokon, hanem a magyar irodalmon keresztül tanulta meg a magyar nyelvet. A Papírakvárium című könyvének szegedi bemutatóján azt is elárulta, hogy már többnyire magyarul gondolkodik. Mennyiben másabb egy olyan nyelven belül gondolkodni, értelmezni a világot, az embereket, amit, mondhatni, abszolút irodalmi keretek között sajátított el?
Valóban nem jártam se nyelviskolába, se nyelvtanfolyamra, hanem az élet egyetemén tanultam meg a magyar nyelvet. Kocsmába, kávézóba jártam „beszédórákra”, meg baráti bulikba, a nyelvtant pedig az olvasás és a fordítás során tanultam. Az első írásbeli próbafordításom Krasznahorkai Csapdás Rozi című novellája volt. Akkor még szinte minden mondatát elemeznem kellett nyelvtanilag, és minden második szavát szótárazni. Pontosan meg tudom mondani, mikor történt ez, azután, hogy Lacit 1998 nyarán elkísértem Kínába egy egy hónapos útra, és azután kíváncsi lettem az írásaira.
Hétköznap magyarok között élek, nem az itteni kínai kolóniában, ezért természetes, hogy megszoktam a magyarul beszédet, még ha nyelvtanilag nem is tökéletesen. Mivel fordítóként némán dolgozom, ritkán beszélek, de az utóbbi időben igyekszem a gyerekekkel kínaiul beszélni, így valahogy visszaszoktam a kínai beszédre. Ha regényt írok, a magyar szereplőkkel magyarul gondolkodom, és azt fordítom le kínaira, a kínai szereplőkkel pedig kínaiul, mert fejben le tudom játszani a szerepeket a két különböző nyelven. A gondolkodást és a világnézetet illetően nagyon sokat tanultam a magyar íróktól és műveiktől, olyan dolgokat is, amiket a hétköznapi életben nehéz megszerezni – ezt nagyon köszönöm a magyar nyelvnek.
A mondás szerint „ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz”. Egy idegen nyelv elsajátítása nemcsak tágabbra nyitja a kulturális ablakunkat, de a személyiségünket is formálja. Mi az, amiben megváltozott a személyisége, amióta itt él Magyarországon?
Nyilván a magyar nyelv átalakított engem és kitágította a látókörömet, úgy csiszolta és átalakította a személyiségemet, hogy most már sokkal megértőbb vagyok, és elnézőbb, elfogadóbb más kultúrával és emberekkel. Mára már megszoktam, hogy a másik ember szemszögéből is nézzem a dolgokat. Így a valódi életemben is kevés konfliktusom van, ezáltal a két kultúra közötti közvetítőszerepet is könnyebben tudom vállalni.
Magyarországon eltérő vélekedések vannak arról, hogy mi tesz magyarrá valakit. Van, aki a nyelvtudásra és az állampolgárságra hivatkozik, van, aki arra, hogy Magyarországon születő és ott élő magyar állampolgár lehet csak magyar. Ön mit gondol erről, mi tesz magyarrá valakit, illetve nemzeti identitását tekintve ön melyiket érzi közelebb magához, a magyart vagy a kínait?
A nyelv és az állampolgárság csak a magyar identitás technikai jellemző jegyei.
Az igazi magyarság szerintem inkább a sajátos magyar történelem és kultúra megértéséhez kötődik. A kulturális örökség iránt érzett büszkeség és felelősség, és akár a súlyosságának a vállalása. Márai amerikai állampolgárként halt meg, Liszt Ferenc sem beszélt jól magyarul – mégis igazi magyarok voltak.
15 évvel ezelőtt egy magyar stáb forgatott egy kisebb portréfilm-sorozatot, tíz Magyarországon élő külföldivel, akik mind a magyar kultúrával foglalkoznak, és én is köztük voltam. A címe nagyon találó: Mi, ha nem magyar? Én rengeteg időmet, energiámat, szenvedélyemet adtam a magyar irodalomnak, sőt képviselem is Kínában – ezért úgy érzem, hogy saját identitásom már nemcsak kínai, hanem valódi magyar is.
Tulajdonképpen a nyelvtanulásával párhuzamosan indult el a fordítói pályafutása is. Mikor, melyik irodalmi mű fordításánál érezte azt, hogy ez már nem csupán a nyelvtanulás része, hanem kiforrott – vagy legalábbis kiforróban lévő – fordítói munka?
Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek – talán ennél a könyvnél éreztem. E könyvnek a fordításáért egy fontos műfordítói díjat is kaptam Kínában. Az eddig fordított könyveim között ez a legismertebb, és legközkedveltebb.
Melyik magyar mű fordítása jelentette a legnagyobb kihívást? Milyen téren akadtak problémák?
A Sátántangó és az Egy nő. Laci nyelvezete kacifántos, mondatfűzése, gondolatvezetése hosszú és bonyolult – ehhez egy „új” kínai nyelvi szerkezetet kellett kitalálnom. Esterházy Egy nő című könyve pedig túl rövid, többször kellett kiegészítenem a ki nem mondott szavakkal. Az ő sajátos humora és metaforái szintén nehezen visszaadhatók kínaiul. Ezekkel sokat küzdöttem, de úgy látom, sikerült. A Sátántangó miatt is kaptam egy műfordítói díjat kint.
Mindegyik műfordítónak megvan a maga ars poeticája; hogy mit tart fontosnak egy szépirodalmi szöveg fordítása során. Az ön esetében melyek ezek?
A műfordítónak jól kell ismernie azt, hogy az adott író a magyar irodalomban és a magyar nyelv terén milyen író. Csak ennek ismeretében lehet megtalálni a szövegeihez a megfelelő kínai nyelvezetet, stílust és szókincset. Többször találkoztam olyan mondattal, amit nem lehet kizárólag nyelvtanilag vagy szó szerint fordítani, hanem egy olyan írónak kellett elképzelnem magamat, aki tud kínaiul, és aszerint kellett kifejeznem az ő gondolatait. Szóval azt is lehet mondani, hogy egy fordított mű esetében a fordító az író társszerzője.
A fordítói munkásságának köszönhetően mára már egyre többen ismerik a kortárs és a klasszikus magyar irodalmat Kínában és Tajvanon. Fordítva is igaz ez?
Csodálattal tapasztalom, hogy a magyarok mennyire jól ismerik a klasszikus kínai irodalmat, ugyanis szinte minden magyar barátomnak ott van a könyvespolcán a Tao te king, a Nyugati utazás, avagy a Majomkirály története vagy a Vízparti történet stb. A kortárs kínai irodalmat pedig az utóbbi időben egyre többen és egyre jobban ismerik. Ezek mind a műfordítóknak köszönhető.
Miért érdemes megismerni? Mitől különleges a kelet-ázsiai irodalmi világ?
Más kultúra, más történet, más irodalmi sajátosságok. Az idei Nobel-díjat is egy koreai írónő kapta. A kínai Nobel-díjas Mo Yannek is már több nagyregénye is megjelent magyarul. Az olvasók biztosan érzik a különlegességüket.
Elképzelhetőnek tartja, hogy majd a jövőben kínai irodalmat is fordítson magyar nyelvre?
Ezen dolgozunk a feleségemmel, Yu-Barta Erikával, Zombory Klárával és más műfordítókkal, így egyre több új kínai arc fog megjelenni a magyar könyvpiacon. A Kortárs Kínai Könyvklub is működik már Pesten, két éve, ahol minden alkalommal telt ház van.
Ugyanakkor ön nemcsak fordítóként, hanem íróként is jelen van az irodalmi köztudatban. Több elbeszélése, novellája és egy regénye is megjelent az elmúlt évek során. Kínaiul ír, mégis az az érzésem, hogy a gondolatai, a nyelvezete a magyar irodalom hangján szólalnak meg. Nem véletlen, hiszen olyan jelentős magyar írók alkotásait ültette át kínai nyelvre, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Márai Sándor, Szabó Magda és még sorolhatnánk. Hogyan hatottak ezek a szövegek, a fordítói munka, az, hogy behatóan megismerte ezeknek a szerzőknek a stílusát, a saját írói hangjára és megszólalásmódjára?
Több mint húsz év alatt körülbelül harminc magyar művet fordítottam le, és tíz saját könyvet írtam. Két regényt, egy elbeszéléskötetet, valamint esszégyűjteményeket. Szinte párhuzamosan dolgozom, a fordítást és az írást illetően, és persze nagy hatással voltak és vannak rám a magyar írók és a magyar nyelv. A Papírakváriumban direkt használtam egy-egy idézetet Kertésztől és Esterházytól – az irántuk érzett tiszteletből. A nyelvi hatás a saját stílusom jellegzetessé válásához is nagyban hozzájárult.
Van olyan olvasóm, aki szerint a nyelvezetem néha olyan, mint egy fordított műé, más az íze, mint a többi kínai írásnak. Ennek nagyon örülök.
A Papírakvárium című regénye az 1990-es évek Magyarországán játszódik, főhőse pedig egy húszas éveiben járó fiatal kínai fiú, aki a történet során magyar, erdélyi és cigány fiatalokkal is találkozik. Bár így elsőre azt gondolnánk, hogy a kínai fiú az, aki a leginkább különbözik mindenféle téren, mi az, amiben mégis hasonlítanak ezek a fiatalok?
A kínai és a magyar fiatalok különböznek, elsősorban a nyelv, a szokások, a saját élettapasztalat és a magánélet terén – de a fiatalság, a szabadság és az önállóság iránti vágy, meg az egymás megértése iránti hajlandóság, ezek közösek. Nem is beszélve arról, hogy a két országban a múlt században szinte párhuzamosan zajlott a történelem, emiatt minden fiatal a hátán cipeli a sors adta terhét.
A kínai emberekről – mint a legtöbb idegen kultúráról – számos előítélet alakult ki az évszázadok során. Pedig csak az tudja relevánsan megítélni a másik embert, a másik kultúrát, aki szoros kapcsolatban áll vele. A Papírakvárium milyen sztereotípiákat próbál leépíteni?
Ebben a regényben arra törekedtem, hogy a kínai olvasók kicsit többet ismerjenek meg a magyar történelemből, a magyar emberekből és a magyar kultúrából. Ezért szőttem bele a regénybe a koncentrációs táborokat, az ’56-os forradalmat és a ’89-es rendszerváltást stb. Nagyon szerencsés vagyok, mert ez a könyv le van fordítva magyarra. És remélem, hogy ez visszafele is működik. Mert szerintem, csak egymás megismerése és megértése által tudjuk leépíteni a sztereotípiákat.
Nemcsak prózát, de lírát is fordított már. Milyennek látja a magyar költészetet, és a prózai szövegek fordításához képest a lírai szövegek kínaira fordítása milyen nehézségeket állít a fordító elé?
A líra más, nem minden verset lehet átültetni kínaira. Ezért mindig úgy beszélem meg a szerkesztővel vagy a fordítóval, hogy csak a saját magam választotta verseket fordítom le, amelyekről úgy gondolom, hogy vissza fogom tudni adni az eredetit. Így fordítottam le József Attila, Szőcs Géza és Turczi István köteteit.
Sokan azt tartják, hogy verseket nem is igazán lehet átültetni egy másik nyelvre. Legalábbis sokkal nehezebb megragadni, átültetni a lényegiségét. Ön mit gondol erről?
A prózához képest a líra fordítása során több dolog veszíthető el. Viszont az is igaz, hogy a jó fordító, ha képes jól megragadni a lényeget, hozzá is tud adni a versekhez, és pótolhat bizonyos hiányosságokat. Például Kosztolányi és Weöres kínai versfordításai a legjobbak. Ők nem is tudtak kínaiul, mégis sikerült visszaadniuk a kínai vers képeit és hangulatát. Márai így beszélt Kosztolányiról: bár ő nem tud kínaiul, de a verseken keresztül látja a kínai holdat.
Jelenleg milyen műveken dolgozik? Várhatunk a jövőben még saját alkotásokat is?
Most Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér című alkotását fordítom, utána a Zsömle odavan jön. Nemrég egy kiadó kért fel, hogy írjak egy Budapest-krónikát, mert szeretné, hogy a kínai olvasók az én szememen keresztül ismerjék meg ezt a gyönyörű várost.
