Élt már meg olyat, hogy egy látszólag eseménytelen időszakban úgy suhant el az idő, hogy mire észbe kapott, már hetek, sőt akár hónapok teltek el? Megesett, hogy amikor visszatekintett egy közmondásosan „sűrű” évre, hiába tudott rengeteg eseményt számba venni, utólag úgy tűnt, mintha a 12 hónap néhány röpke pillanatból állt volna? Kisebb léptékben is gondolkozhatunk: megtörtént már önnel, hogy amikor elalvás előtt megpróbálta visszaidézni az eltelt napot, még arra is nehezére esett visszaemlékezni, hogy mit ebédelt?
Amikor először kerülünk hasonló időzavarba, könnyen lehet, hogy fiziológiai magyarázatot keresünk rá: kimerültek vagyunk, esetleg a memóriánkkal lehet valami gond, találgatunk. Ám ha kicsit is odafigyelünk az elveszett idő jelenségére, elég gyorsan rájövünk, hogy legtöbbünknél nem átmeneti amnézia váltja ki ezeket az érzeteket. Ahhoz túlságosan gyakori, túl sokak számára ismert élmény ez. Ha túllépünk az előbbi magyarázatokon, a következő panelmondattal védekezünk: azért nem tudtuk megtölteni a napokat, heteket, hónapokat maradandó emlékekkel, mert nem volt rá időnk.
A kijelentés tetszőlegesen alkalmazható az életünk bármely területére. Nincs időnk a családra, a barátokra, önmagunkra, a hobbinkkal foglalkozni, sportolni vagy munkából hazafelé tartva rövid sétát tenni. Nincs időnk enni, ezért csak gyorsan befalunk valamit munka közben, a képernyő előtt ülve. Nincs időnk megjegyezni, mit ettünk. Vagy azon gondolkodni, hogy miért nem emlékszünk rá. Na erre végképp kinek van ideje?
Az időhiányra való hivatkozás a modern ember egyik legfrappánsabb találmánya. Diszkréten eltávolítja vele magától az elveszett idő aggasztó jelenségét: szót sem ejt arról, hogy ő maga hagyja kifolyni a kezei közül, vagy hogy egyenesen elégeti az idejét. Idő egyszerűen csak nincs. De volt-e az embereknek idejük valaha is? És ha igen, mi hogyan szerezhetnénk vissza, miután elvesztettük?
Han, a sztárfilozófus
Byung-Chul Han dél-koreai származású, Németországban élő író, filozófus, kultúrakutató ezeket a kérdéseket teszi fel Az idő illata című könyvében. Han érdekes figurája a kortárs filozófiának: munkái dialógusra hívják az esztétikát, a pszichológiát, a szociológiát, az etikát és a természettudományokat, a bennük megjelenő techno-, társadalom- és kapitalizmuskritika pedig összefonódik a keleti vallásokkal, az antik görög és a keresztény filozófiával.
Az utóbbi vonás a konzervatív gondolkodókkal rokonítja, legalábbis abban az értelemben, hogy a jelenkor disszonanciájára a múltba – kifejezetten a modernitás előttre – visszanyúlva kínál feloldást. Népszerűségének egyik oka az, hogy mivel sok forrásból merít, sokféle beállítottságú ember képes a gondolataira rezonálni: a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődő olvasó éppúgy találhat nála érvényes megállapításokat, mint a metafizikai filozófiában vagy a vallástudományokban jártas.
Sok helyen találkozhatunk Han neve mellett a „sztárfilozófus” jelzővel, és ezt látva kérdőn vonhatjuk fel a szemöldökünket, nem is ok nélkül. Sokszor intő jel, amikor egy tudományterület képviselője sztárstátuszba kerül. Bizonyára mindannyian egyaránt ismerünk pozitív és elrettentő példákat a sztárorvosok, sztárpszichológusok, -pszichiáterek és -addiktológusok, a sztárasztrofizikusok, -mentőtisztek és a sztárjogászok világából.
A közvélemény által felkapott szakemberek kompetenciájával kapcsolatban nem bocsátkozhatunk általános megállapításokba, ennek ellenére sokan élnek a gyanúperrel, hogy a tömeges ismeretterjesztés – már ha a tudós erre használja a népszerűségét – szükségszerűen leegyszerűsítő, mert a tudományágak eredményeiből csak a felszínt tudja megmutatni, a komplex összefüggéseket jobbára rejtve hagyja. (Félreértés ne essék: abban, hogy a tudományos vívmányok a kultúránk szerves részeivé váljanak, ettől függetlenül elvitathatatlan érdemei vannak az ismeretterjesztésnek.)
Byung-Chul Han kiemelt státusza azonban nem abból adódik, hogy áramvonalasítja a filozófiai okfejtéseket, bár az érthetőség fontos összetevője a sikerének. Sajátos nyelvezettel beszél a jelenünkre vonatkozó problémákról, és emiatt elsőre egyszerűnek tűnő megállapításai felkapottá válhatnak. Éleslátó gondolatait szikár kijelentésekbe, letisztult tételmondatokba önti, a „köztes téret” pedig az összetettebb levezetések és a szövevényes szakirodalmi hivatkozási háló számára biztosítja.
Kiszagoljuk a perceket
Az idő illata különleges kötetnek számít Han életművében, mert egyedi fogalmazásmódjával az emberiség nehezen kifejezhető, de általános és égető problémáját tapintja ki, teszi láthatóvá. Sőt a filozófiai munkáktól idegen módon a probléma „gyakorlati” megoldására is kísérletet tesz, vagy legalábbis rámutat az afelé vezető lehetséges útra.
Utóbbi igyekezete nem az önsegítő könyvek egzakt – és sokszor közhelyes – előíró formáját ölti, Han ennél kevésbé praktikus. Ő kidolgozott elméleti alapot ad, amelyből kiindulva az olvasónak már csupán néhány lépést kell megtennie ahhoz, hogy az időhiány leküzdésére gyakorlatias megoldásra találjon.
Han kiindulópontja az, hogy a közbeszédben felgyorsult időt a széttöredezett időre cseréli le. A kettő közötti fő különbség szerinte az, hogy a gyorsulásnak mindig iránya van, azaz az idő a felgyorsult állapotában is tart valahová. Ez az időtapasztalat a 19. és a 20. század ipari forradalmai idején egyet jelentett azzal, hogy elvárásainknak eleget téve minél gyorsabban eljussunk technológiai fejlettségünk következő mérföldkövéhez.
A széttöredezett idő ezzel ellentétben iránytalanul kavarog, kiterjedése pedig nem vonal-, hanem pontszerű. A folyamatok eltűnnek – helyettük csupán pillanatnyi feleszmélésekben tapasztaljuk meg az idő fizikai múlását. Han mások mellett Nietzschét és Heideggert idézve igen komoly következményre mutat rá ezzel kapcsolatban: arra, hogy a mai ember semmit sem képes lezárni, így például hadilábon áll a halál, az elmúlás elfogadásával.
A széttöredezettség egyik okaként pedig – talán nem meglepő módon – a ránk zúduló információtömeget nevezi meg. A tudást felváltotta az információ. Míg az előbbinek van időbeli kiterjedése, azaz folyamatjellege, az utóbbi önmagában súlytalan, pontszerű, és potenciálisan egyetlen pillanat alatt bármennyi elérhető belőle. Összetömörülése megfoszt a tér- és időészleléstől, valamint az azonnaliságba zár be bennünket.
Han kultúrtörténeti korokon átívelve előbb Proust Az elveszett idő nyomában című regényét elemzi az időkezelés szempontjából, és észreveszi, hogy az idő „tradicionális”, emberi (és nem technológiai) léptékű megtapasztalásához nem látnunk és nem is hallanunk kell az időt, hanem az illatát kell éreznünk.
Proust nyomán a régi kínai kultúrába kalauzol el bennünket, amelyben közkeletű eszköz volt az idő mérésére az úgynevezett „illatpecsét”. Ennek eszmei jelentőségét egyebek mellett koanokat és verseket idézve igazolja. Az illatpecsét, mivel általában írásjelek is vannak rajta, üzenetet fogalmaz meg az idővel kapcsolatban, a megolvasztásához szükséges égés által folyamatot is bemutat, az illata pedig a folyamatban megmutatkozó időnek „ad teret”, amely annak az illata révén azután is érzékelhető marad a helyiségben, hogy már elmúlt.
Világunkban az idő mérésének elképzelhetetlen ilyen komótos eszköze. Nem tudunk mit kezdeni az idő múlásával, ezért minél több dolgot akarunk belesűríteni a mindennapjainkba. Ennek eredménye az, hogy állandó mozgásban vagyunk, munkát végzünk. Azon görcsölünk, hogy ne pazaroljuk el az időt, és éppen emiatt veszítjük el annak teljes megélését.
Az időgépet bizonyos értelemben, az állandó teljesítményorientáltság jegyében telő „dolgos hétköznapokkal” már régen feltaláltuk. Ez azonban veszélyes, mivel nem retúrjegyet váltunk, mikor beleülünk: magával ragad az elmúlás sodra, és az óramutatót nem tudjuk visszatekerni. A gondolatmenet ezen a ponton könnyedén átcsúszhatna kőkemény kapitalizmuskritikába – Byung-Chul Han azonban csak érintőlegesen, a kötet végén fogalmaz meg efféle vádat.
Ehelyett inkább arra buzdít bennünket, hogy a munka emberének eszménye mellett találjunk rá magunkban a szemlélődő emberre is. Arra, aki amikor napjára visszatekint, és nem jut eszébe, mit ebédelt, el mer és el is tud gondolkodni azon, miért felejthette el ezt. Hagy rá időt, miként arra is, hogy a cselekvéseinek ne csak mennyisége, hanem mélysége is legyen.
Van-e esélye a filozófiának napjainkban?
Han ugyan ránk bízza, hogy miként találjuk meg magunkban a szemlélődő embert, ám az esszé végkövetkeztetései olyan hidat építenek a kortárs filozófia és a jelenkori ember közé, amelyre kevés példa akad. A filozófia ugyanis napjainkban a szélsőségesen gyakorlatias mindennapokhoz képest végtelenül absztraktnak, az emberek által megtapasztalt világtól merőben elrugaszkodottnak tűnik.
Nem állítjuk, hogy Az idő illata fogja helyreállítani az átlagember és a filozófia kapcsolatát, annyi azonban biztos, hogy éljünk a világ bármely kultúrájában, és ünnepeljünk bármilyen vallás szokásai szerint, a „munkaszüneti napok” értelmes eltöltésére jó alternatívát kínál. Ha az emberi léptékű időszemléletnek akár csak egyetlen szeletét is sikerül általa visszaszereznünk, már megérte, mivel akkor könnyen lehetséges, hogy egy tétlennek tűnő szabadnapon képesek leszünk az életünkön változtatni.
