A diplomamunkádat egy hagyományos, japán paravánra festetted. Ezüstös, bronzos, fémes csillogású árnyalatai vannak a háttérnek. Finom tusvonásokkal rajzoltál, igazi japán alkotásnak tűnik.
Ez a paraván a 19. században készült, valószínűleg több mint 100 éves. Egyik otthoni látogatásomkor, Tokióban találtam egy antikvitásban. Elhoztam Budapestre és tradicionális japán technikát alkalmaztam: a nihonga festéket, azon belül is a suihi-pigmentet, és főleg az úgynevezett gansai festéket. Ennek a nihonga festéknek az elkészítése elég bonyolult: természetes ásványból készül, amit enyvvel és vízzel keverünk ki. Komoly tudás kell ahhoz, hogy jó minőségű festék készüljön. A gansai olyan, mint az akvarell, de nem teljesen átlátszó, így az ezüst felületre is tudok festeni. Ez a régi paraván igazi ezüst füsttel van borítva. Ennek idővel picit változik a színe, a levegő kéntartalmával lép kémiai reakcióba, ezért kezd feketedni. Ezen a régi paravánon látni, hogy elkezdődött ez a változás.
Talán emiatt úgy hangzik, hogy festészeti szempontból ez nem jó alapanyag, de nekem épp emiatt volt szimpatikus. A címe Mudzso, ami japánul mulandóságot jelent. Ez a fogalom a japán esztétikához mélyen kapcsolódik, és a buddhizmus három legfontosabb tanainak egyike.
A világon minden létező dolog mulandó, ezért nem szabad ragaszkodni a dolgokhoz.
Ez a kép egy korhadt faágat ábrázol?
Igen, és ez egy valóban létező fa, azon a hegyes vidéken, ahol felnőttem. Az édesanyám japán, az édesapám magyar, 15 éves koromig éltem velük Japánban egy Hida-Osaka a nevű kis faluban. Ez az öreg fa ott kapaszkodik egy sziklaoldalon, alatta egy folyó. A fa létezése mulandó, bármelyik pillanatban leeshet és a víz elsodorhatja, de egy ponton szilárdan kapaszkodik a sziklafelületre, és erősen él.
15 évesen döntöttél úgy, hogy Magyarországra költözöl. Miért?
4 éves koromban a szüleimmel már laktunk egy évig Budapesten. Akkor tudtam magyarul, de mikor visszamentünk Japánba, sajnos mindent elfelejtettem. Emlékeztem rá, milyen jó volt az itt élő nagymamámmal játszani, de amikor tizenévesen újra találkoztunk, már nem tudtam vele beszélgetni. Amikor ideköltöztem, szerettem volna újra megtanulni a nyelvet és felfedezni a magyar gyökereimet. Mindenképpen képzőművészeti úton akartam továbbtanulni. Volt egy olyan gondolatom is, hogy Tokióban tanulok, ahol az unokatestvéreim és a nagynéném élnek, de mégis Magyarországra vezetett a sorsom. Először Pécsre jártam művészeti szakközépiskolába, ahol festő szakon érettségiztem. Aztán Budapestre jöttem és 2019-ben diplomáztam a Képzőművészeti Egyetemen, ahol Bukta Imre, Kis Péter és Nemere Réka voltak a mestereim.
A festményeken úgy látszik, hogy itt, Budapesten megéled nemcsak a magyar, hanem a japán gyökereidet is.
A képeimen gyakran felbukkannak a gyerekkori emlékeim, amelyekben a japán tárgyak nagy szerepet kapnak. Ezen a hármas önarcképen látható egy hagyományos baba, amit minden újszülött lány megkap. Ezt a babát egyébként a dédnagymamámtól örököltem, és most már a hida-osakai múzeumban lehet látni. A virágkoszorús önarckép, amelyen Japánban élő, kékes-zöldes molylepkék repülnek körbe, egy valóban átélt gyerekkori emlék alapján született.
Különös, hogy ezeken a képeken több kezed is látható. Van, ahol négy, de ötöt is össze tudtam számolni az egyik festményen.
Az első képen az időskori, ráncos kezem látható, a harmadik festményen a gyerekkori kezem egy nyulat tart, és ott van az a kezem is, amikor anya leszek, de ez lehet az édesanyám keze is, ahogy partedlit varr.
Nem látom kiírva a képek címét. Ez szándékos?
Igen. Nem szeretem kiírni a képekre sem a szignót, talán azért, mert zavar, hogy betűvel van leírva. Sokszor kétségbeesem már attól is, ha beszélnem kell egy képről, mert úgy érzem, egyre távolabb kerülök tőle. Nehéz beszélni a munkáimról. A képeimet aprólékosan készítem egy vékony ecsettel. Messziről a kis részleteket nem is lehet észrevenni. A festményeket közelről érdemes nézni, az igazi élmény akkor teljesedik ki igazán, ha az ember elmélyül a képi világban.
Számomra a festés meditatív folyamat. Amikor festek, megnyugszom.
Képekben jobban ki tudom fejezni a gondolataimat, mint szavakkal. Lassan dolgozom, egy-egy kép elkészítése hosszú idő. A diplomamunkám viszonylag gyorsan elkészült, a festés 4 hónap volt, és előtte restaurálni kellett a paravánt. Ez alatt az idő alatt minden nap dolgoztam a képen. A triptichon elkészítése tartott a leghosszabb ideig: három év alatt készült el, de közben más képeket is festettem.
A mulandóságot szó szerint megmutatod – van képed halott rigóról és bomlásnak indult őzről is – de különös módon mindkét melankolikus alkotásod a látvány ellenére törékeny szépségű kép.
Szépnek találom ezeket a pillanatokat. A halott őzet Mezőszemerén festettem, amikor Bukta Imre mesteremnél voltunk nyári táborban. Az erdőben találtam, és nagyon meghatott a látvány: senki nem látja, ahogy csendesen visszakerül a teste a természetbe. A mudzso gondolat szerint az igazi szépség akkor teljesedik ki, amikor elpusztul. Van egy híres regény Misima Jukiotól: Az aranytemplom. Ez az épület a történet végén leég, és a főszereplő abban a pillanatban látja meg a templom igazi szépségét, nem pedig korábban, amikor arannyal borítottan ragyogott a napsütésben. Úgy gondolom, hogy a megsemmisülésben benne van az újjászületés is. Éppen ezért nem tartom ezt szomorúnak, hanem szépnek. A másik képen egy halom lehullott alma látható a földön, köztük csigolyasor. Itt az almák jelképezik a húst, ez is utal az élet és halál kérdésére.
Nemcsak a japán kultúra, hanem az élővilág is inspirál?
Gyermekkoromban körülvett az erdő, a hegyek. Számomra természetes, hogy bennem él a természet iránti tisztelet. Nagy hatással volt rám a sintó vallás is. A japánok nem igazán vallásosak, de a szokásokban, a mindennapokban ez a vallás benne él. Az erdőben játék közben mindig láttam a mohával borított szentélyeket, vagy az óriási fákat, amelyeket régen tiszteltek.
Nem volt nehéz itt Magyarországon a beilleszkedés? A japán és a magyar kultúra, mentalitás között jelentős különbség van.
A japánok egyik tulajdonsága, hogy nem mondják ki egyenesen, amit gondolnak, hanem finoman körülírják. Én ezt szoktam meg, így amikor Magyarországon először kérdezték meg a véleményem, akkor nagyon zavarba jöttem. Nem mertem megmondani, hogy mi jár a fejemben. A szakközépiskolában esszét kellett írni – ilyen feladat nincsen Japánban, nem is tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
Ugyan hiányzik Japán, de nagyon szeretek Magyarországon élni, itt képzelem el az életemet. Van egy japán nagybátyám, aki galériatulajdonos volt Párizsban. Koncerteket is szervezett, így volt már többször Budapesten. Két éve van a Kálvin téren műteremgalériája, ott is dolgozom. Vicces neve van: Macska homloka. Ez egy japán kifejezésből ered: kis kertekre, helyekre mondják, hogy olyan kicsi, mint a macska homloka. Csakúgy, mint ez a kis galéria. Szeretnénk, hogy ez a kis hely új impulzusokat hozna Budapestre Japánból és Franciaországból is.
Melyik kép áll hozzád a legközelebb?
Leginkább a paravánra festett diplomamunkám. Nagy kihívás volt számomra, alig hittem el, hogy teljesült ez az álmom. A másik egy szál hervadó krizantémról készült grafitrajz. A virágokat a Farkasréti temetőben vettem egy árustól. Hatalmas gömb alakú formájuk volt, és megtetszettek ezek a dús virágszirmok. Azt is érdekesnek találtam, hogy Magyarországon – ugyanúgy, mint a buddhista síremlékeken – a krizantémot választják gyászvirágnak. Ott úgy hiszik, a krizantém elűzi a rossz gondolatokat és a démonokat.
De ahogyan ez a kép készült, az is egy szimbolikus folyamat volt. Amikor elkezdek festeni, előtte alapos vázlatot készítek, hogy jól lássam, a papíron hol helyezkednek el a motívumok, de ebben az esetben úgy kezdtem el a rajzot, hogy virágszirmokat rajzoltam először, azt követően haladtam részletenként jobbra, vázlat nélkül. Baloldalról kezdtem rajzolni a szirmokat, és ahogy haladtam jobbra, a virág elkezdett hervadni. Nagyon magával ragadott ez a folyamat, olyan volt, mintha az asztalon történt volna egy haláleset, amit végignéztem. Nem is tudom szavakba önteni, hogy ez mennyire szép volt. Jobb oldalt, alig látható kontúrvonalakkal rajzoltam a virágokat, ez jelképezi azt, hogy a virág végül elpusztult.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
A Derkovits-ösztöndíjasok tárlata online megtekinthető a Műcsarnok oldalán.
